Mindegy, hogy lapja göcsörtös vagy gyalult. Összehoz, elválaszt mindannyiunk Hátán terítve ott az ételünk, eszünk - iszunk, tésztát gyúrunk, írunk, szabunk, máskor jövőt rajzolgatunk. Körülötte vitázunk tárgyalunk majd megegyezve múltat iktatunk, Alatta örömmel bújócskázunk Rajta: izgatottan szeretkezünk, billegő lábait kerülgetjük néha agyat, szívet, sérvet műtünk csirkét, disznót vágunk, pulykát töltünk. Színes golyókat lyukba lökdösünk Pecsételünk, születünk és élünk, végül mattot kapunk. Kicsit belehalunk és rajta felboncoltatunk.
Álarcos állharcos
(Kaland galand kínozta, galamb)
Követ hajít, kenyér lesz belőle
egy kettőre, előkapja,
a hit kancsót jót húz belőle.
Állj ki vagy? így a hivatalos akta
egyetértett,...kérvényét beadta
makacsolt a beépített bürokrata.
De jó év volt ...szülővé bódult!
a vére az agyába tódult
a családja az Új Világba lódult.
Játék karddal hadonászott,
hogy átvágja a lét bogot
Maszkot rántott úgy robogott.
A gyereke az álarcába kapaszkodott
harminc éve nyúzza,
többször bele kamaszodott.
Az USA-ban romokban hevert
Ha kellett mondatokat kevert
Homályos hangon, gyógyszerelt
Álom gumó nő az agyában,
liános őserdő az ágyában.
Gazdagsága trágyában
Haja hullott csomókban
Elvegyült a gondokban
Kifizették kagylóban.
Ereiben volt ez valóban?
Mint megvadult, áradó folyamok.
Félelem festi a szemek gödreit
a fájó gond hordalékaival.
Már nincs visszaút, sem megtorpanás.
A düh elmossa az akadályokat.
Rohanás lefelé, lefelé.
Itt nincs gondolat, a folyó szabad,
alámossa a bamba partokat.
Az árfolyam a tüdőkbe hatol
bugyborékol szájak szegletében
fenéken elrajzolt titkot szellent.
Eszme uszadékok bukdácsolnak,
a mérges szürke habokon fáradt
jelszavak tutajai lökdösődnek.
Elhalt remények hasa felpuffadt.
Meg-megmerül az idegesen és
piszkosan örvénylő hullámokban.
A keserűség szomorú esője
szárazságra vágyva,
habogósan sírja,
a sodródó görcsökben hányva
a ragacsos agyagba beírja
a kínlódó jövőnknek himnuszát.
2012. 12. 25.
Ne tűrd meg a semmit!
Nincs álcája
sem viselt ruhája
nincs ajtaja
kopogtatni rajta.
Örökké tárva
a mindenség anyja.
csak vesd magad belé.
Hagyd magad ölelni.
a gyönyörű keblén.
Sejtsd meg a semmit!
Megsejted alakját?
el-el tűnő páráját,
a sötét mélységét
feketéllő lyukát.
Magába szívta már
a fényt és a homályt
Bibliát vagy Koránt
hiánynak álcázza
a tudást, a Buddhát
mosolya édes
vonzása éhes
elemészt molekulát.
keblén nő a részség,
múlandó egészség
Erdőt lehelő napsugár
Éjjeli imát emésztő
Virtuális szemfedő
Bölcsességet rejtő
eltakar és befogad
öröké kész szerető
táncolj semmi Shiva
a szívem ritmusa
nevess ragyogást
örvénylő kozmoszt
öklendj kvazárt
Hangja
messzire ér
Erős hálója
Utamon elkísér
Köti és felfogja
a töprengő neszeket.
A hintálódzó gondolat
Szédül a haj alatt
A szem kérdez és
a tér felelve bólogat.
Figyelj a hallgatásomra.
Érintsd meg csendemet
mert az nem lehet idegen.
A némaság hallgat, a szó
lepereg, a gondolat zajong
fuldoklik, örökké más ötlet után
kapkod és aztán fintorog.
A szótlanságom neked szól,
idegenné nem tehet,
mert annak nyelve nem
ismer lehetetlent.
Életem gyönyörű
illata gömbölyű
hallható ízekbe oldódva
Ős vizekben az otthona.
Az örökön vibráló, bujkáló idő
ragyogó napokat terelget.
Mosolya csintalan szellőt,
Illó napja szépséget éltet.
Az örömöm szigeteket emelget.
Azok örök alvást álmodnak.
A múlt üres tányérjai ásítanak
a vén esték a sarokba hajítva
hevernek, eszméletlen hálnak.
A nevetés jelene a tüdőbe húzódik
csengése a levegőben rezgődig.
Az eleven élet átlebeg a sós éveken
nedveit szemerkéli az iszonyúan
fáradt lelkek szomjas szántóföldjeire.
Hova is tette a múltat?
A jövőbe?
Az elvérzett jelenébe?
A fenébe.
Nem fért bele a fejébe
kézbe vette kicsikarta,
megforgatta, falhoz vágta
elmázolta.
Mert a múltja már nem érez,
se nem harcol.
Lehet akárki kurvája
minden sarkon,
ha keresi megtalálja.
A híg hold fénye lecsorgott
homlokára, odafagyott.
Gőgje elsétált hűvösen
zsebében semmije sincsen,
a nyikorgó öntalicska
egyetlen megmaradt kincse,
döcögve üresen ballag.
Sötéten várja a barlang.
Virágot dalol a hajnal.
A múlt madarai halnak
Albumokba belehullnak
Gyermekeink orcáinkra
kérdéseket írogatnak.
2017/04/12 Gyula Friewald ©
Meseládikó
Az a fáma, fa volt régen
regékkel és mesékkel,
szépen írott levelekkel.
törzse tele véseményekkel,
de jött a fejsze élével.
Dőlt a gyertyán,
elfeküdt az oldalán.
Felsóhajtott: – Ó atyám,
ne felejtsem görcseim verseit,
csomóim és ereim szép meséit.
Kérges kádár egy este töprengve,
könyveibe száz mese volt beletömve
Hogy gyűjthetné azokat egy helybe
Láda, doboz, szelence?
hol megférnek békében.
Fával kelt és fával hunyt
szó elapadt, fény kigyúlt
Míg egy napon ráakadt az
elcsendesült fáma fára,
meggyalulta szép simára.
Véső, gyalu, kalapács
ládát ácsolt ott legott.
Fa és mese egy helyen életre kel,
ha e ládában megleped álmában,
mint a könyvpapírnak ráncában.
2018/08/23 Friewald Gyula ©
Az IGAZSÁG
A nagy égi tükör, a senkié
önnön súlya alatt
eltörött, magasan réges-rég
az évmilliók felett
széthullott, fényes csillag cserepekre.
Szüntelen hullik a fejekre
szállingózik a földekre
elmerül a tengerekbe.
Keresgéled a részeket és ha megleled,
örömmel, azt hiszed az igazság tied.
Az a kis tükör darab
mint egykor a nagy,
megmutatja orcáinkat,
légy gyermek vagy agg.
Abban felismerni másokat,
.
Valót látni csak úgy lehet,
ha illeszted mások
töredékeit és a tieidet
Így egyesül, amire vágyunk:
A nagy IGAZSÁGUNK.
Sok a hamis bigyó káprázat
Találhatsz kis szilánkokat
apró, csábító talmi vackokat
csúfolják csak az ős igazat.
A valósat, nem a koholtat
Kutass, írj, énekelj, beszélj,
Fess, faragj vagy zenélj
tanulj és taníts!…szerencsét
még és még és még
Igazat tükröző ünneplést.
Adj, hogy igazat kapj!
Tükrözz és tükröződj
győzzél hogy győződj
lényünknek ténye
tükrünknek fénye.
2014/07/26 Friewald Gyula©
Évbálnák gyülekeznek, vonulnak zajtalan,
lassú tétova hullámokban, mosolyogva
beletűnnek a végtelen kék vízidőbe,
nyomukban pedig remegve terül szét a lét.
Az anyák belehalnak az ürességbe.
A látszatvalóság szöszmötöl véresen
kétségeit sashangon sírva énekli.
Vízparti éhes, kóbor macskák űzik
a hitetlenség rákjait, bűzlenek.
Csendesen kopaszodik a szerelem.
Szeplőt, növeszt az őszülő félelem.
Tíz évbe tellett, míg a sajgó vizek
megtalálták egymás öblét, kitöltsék,
ölelő, vajúdó érzékeiket.
08/02/2016 Friewald Gyula ©
Karcolat
Könnyen cikáz a szó a felszínen,
ha nem vonszol éles, fényes ekét.
De mélyen megforgatni hitetlen,
száradt, fáradt ember rögös lelkét
szántó vetőt próbáló küzdelem.
Karcolni gyorsan lehet, hirtelen
Közönyös, satnya semmi jeleket
Egy kézzel odavetett dicstelen,
elméket kínzó nyekergéseket
csikorgó hangú üzenetekben.
Ha új szavaid szíve dobban meg,
Csörtető, rugdaló, simogató,
könyörgő és átkozódó, zöngék.
Mielőtt tintába mártod őket.
Nézz szemeikbe a hold fényénél,
kikérdezve majd megtáncoltatva
őket, pihenjenek a füledben.
ha szeretni vagy harcolni mennek.
Ahogy figyelj a mások szavában
felbúgó dallamok hangjaira.
Szépen pontosan vágja a karctű
a rézlemezt, gondosan meg-meg áll,
indul megint, készül a remekmű
érzés, és gondolat savak marják
a sekély, barázdált vonalakat
mélyebbre, több festéket felfogni,
hogy aztán, a prés alatt bőséggel
a formákat vissza könnyezze, úgy
a papíros rostjainak szomját
végre le tudja csillapítani.
2016. február 3.
Vihar sóhaj
Hej, ha vágyaim orkánjai nem
ébresztik fel a szunnyadó
zöld sziklák lelkének
sötétlő üregeiben
az álmodozó
szerelmes
éneket.
Ó,
Miért
rohannék
a vizek felett
tengertől tengerig
felhőket cibáló örvénylő
szenvedélyek hálóival hátamon
villámok fényénél semmit halászni?
20/01/2016 Friewald Gyula ©
APróféták
Gyertyaviaszos atléták
lopott copyright imák,
elhasznált, lejárt,
hempergő élet-verte kódorgók,
feldarabolt eszme tagjaik
hevernek mindenfelé.
Gödröket emelnek,
hegyeket ásnak,
írnak és írnak.
Mezítlábbal söröshordón
jósolnak, átkoznak
látóhatárt alkotnak.
Rögeszmés kényszersültre
eszméket kennek.
Tollaikat borzolva,
türelmet morzsolva,
szálkás padokra kényszerülnek,
szél ellen szenteltvizelnek.
Lézengő, vitázó félelem
Sóvárgó zsebében élelem.
Hívőkre várva,
magába zárva,
ágya, élete, sárban a
Rögtönzött dominó-várban.
2013. 01. 09. Friewald Gyula ©
Sajgó hajnal A hegy tetején, a föld, a föld hívta, illatával szerelmesen csalogatta. Ő ment, mint mindig, és csak sírt csak sírt Küklopszok fingjai üldözték. Átnevetett mesékkel elbújt a mosolya baromfijai között. Kagylóhéja betakarta, gyöngyöt nevelt gondokból. Az elgörbült hajnal tutaja imbolygott vele, amint kidöcögött az éjszaka egei alá. Mint annyiszor, Bob Dylan méhei mézbe fagyva dünnyögtek. A völgyben a múlt macska szemei foszforeszkáltak és a Dunántúl felbillent, A bokája halkan felsikoltott A föld íze beszivárgott a szája szegletébe. Bablevest sóhajtott. Gyermek alakú foltok forogtak a szemében körbe-körbe, az ösztön fel akart tápászkodni, de a vágy csak gesztikulált. A szíve kagylója, héját vesztve vergődött, kitárva kamráit, pitvarait. A fájdalom kiömlött, alom lett belőle a ragaszkodás tehenei alá. Cigi patinázott ujjai remegve keresték önnön ütőerét. Galambjai és rigói Gyuri-cigányt fütyörészték elő. Az nyüszítve próbálta talpra állítani, sírva a házhoz botorkált, Istenéhez motyogva. A bánat vibrálva telefonált. Jelvényes bürokraták vették át a varrógép lüktető ritmusát ...és a most, elinalt a reggel párájában... keresheted.
2012. 07. 25. Friewald Gyula©
Nézz a szíved bíbor tenyerébe!
Érezz bele a hal szemeidbe,
ahol kóbor, élő álmok kínja,
ahol a mosoly kutató évek
türelmes, csíra magvai nyílnak.
Láss meg mindent a saját szívedben,
ahol a vonyító vágyad ébred,
az ütőerek krátereiben,
ahol ösztönöd béget, ahol a
gyermekkor álma pislogva égett.
Érintsd szemeiddel az örökké
szertefoszló kékes füstjeleket
a rejtelmes genetikus térben,
ahogy nációid látóhatárán
felhőfoszlányokat a kék égen.
Less intuíciód vén méhébe!
Ahol a szerelem bölcsője ring,
ahol a tollfosztó cigány táncok
holdszínű éji mámora kering
egy dobszó sürgető ütemére.
Ismerd meg a lüktető lelkedben
a hited elszórt magvait, ahogy
vágyakozva várják az öntöző
örök földáztató öröm esőt,
a bölcs, zöld növesztőt, az éltetőt.
Ahol öntudatod kapaszkodik,
reményed törékeny csónakjában
szilárdan, állhatatosan, hűen
kötődő életed horgonyának
feszes, erős, fonott kötelébe.
Friewald Gyula © 2012. február 20.
A mesekönyvbe préselt fenyőfa
kicsusszan a gyönyörű
sötétkék gyermeklétből.
Átsuhan, meglegyint
az összetartozás kénye.
Lassan kortyolgatom,
kicsomagolgatom a hitet,
a fejembe száll, ott
trombitál mennyeket,
és, a szívem megáll.
A pillanat csordogál.
Idebenn a boldogság
csendesen hulldogál.
Betakarja a sebeimet.
Köszöntöm az összes
Mesekönyvbe préselt
Szeretet, éjkék mítoszát.
Friewald Gyula © 2012. december 24.
A Napok (állat)kertje
(Kalendárium)
Napok, mint rabul esett állatok,
egzotikus idő párlatok.
A közönségnek a heti tárlaton.
Keringenek, ketreceikben várnak,
a kiváncsi látogatóikra
Éhesek, bestiák,
nincs más választásuk
zabálni kell.
Éjfélkor, mikor a mindenség
ajtajai megnyílnak elérkezik az
Idő felfalni egymást, igen
a tegnapok táplálják a mai napot,
a ma a holnapot.
Itt élnek könyörtelen vadászai.
hideg vizeknek.
Mások csak tojásaikon fészkelnek.
A kétéltűek, úszójukból növesztenek
erős ugró lábakat.
Itt lesnek a hibázók éles karmaikkal
kihívás a doktoroknak.
Rejtélyesek játszani,
hírnevet költeni,
borzongatni.
Az erősek munkára, dolgozni
nyájban élni, rövid szavakkal beszélni.
Némelyik könnyedén
hajlítja rácsának rúdjait,
társa színes szárnyakat nyit,
mint nap festette
trópusi madár, csőre nevetéssel tele.
Mások emlékeznek, a könyörületre,
a születés fészkének melegére.
Az ünnepek a szeretetének fényére.
Ekkor a hangyasereg megtorpan, millió üveges rovarszem
ámulva, csodálkozva, szótlan.
Figyeli, ahogy a fáradt nap
estjének hangjai egyszerű mondatokba hullanak.
Friewald Gyula © 2014. július 26.
Jobbik ország
Nem fér el a koponyájában,
Szűk lett az univerzum.
A korrupció a nemzet szétszaggatott lábtörlőin kuporog.
Mit lehet tenni? Szabad ország.
A lélek a templomokba legózni kószál,
a polgár gyomra korog.
Az elme nem kötelező dolog,
szívet háromszor cserélt.
Az egész család külföldre vetélt,
himbálódzik a szikkadt köldökzsinórokon,
hírmondónak maradt két panaszkodó rokon,
A szerelem vesekővé ingerült.
A rángógörcsös szent szarvas-ének,
a sztyeppeévek fogcsikorgató vitézségének
örök emlékül
a lobogóra felkerül.
Csodálkozásra sem idő, sem engedély.
A babona mélyül, mint fekély.
A fennkölt államháztartás baromfijai
Csetlenek-botlanak, rikácsolnak.
A rosszabb szomszéd országok folyamatos lélegzésükkel
Elorozzák a levegőt és büdösek is, mert élnek.
Az életnek szaga van. A higiénia nevében
menetelnek az önkéntesek, magukhoz ölelt gyűlölködésükkel.
A konyhában pedig, az éhség szaga nem múlik.
Behatol az életmentő készülékbe is.
A heti lottó dialízis megüríti a krónikus irigyeket.
Az Országalmán felfedezik a drágakő-mirigyeket.
… míg a növekvő hályogos nemzeti átok mérhető
az országos izgalom érthető.
Orbán-ösztönös szakértő hátrál, titokban.
Az iráni rokonság is bevonul a történelmi-botorság Totóba.
10 millió jobb ember, jobb nép, jobb pártja,
az önkielégítés mámorán növekvő
… katasztrofálisan ostoba pép,… utópia-pátria.
Legendáink csomózott szőnyegei bolyhosodnak,
a nagy Nemzeti Jurta lábszagos elme – kalodáiban dohosodnak,
ahol a csontfaragó szkíta új furulyákat fabrikál
és nyilazóan fájdalmas köszvény dallamot gurgulál.
Hallgatják a mélázó öreg szarvas – szamár seregek.
A fősámán homlokán átvonuló, hajszolt fellegek
nedvei fonott haján csorognak, peregnek
a nemzeti öntudat kalapált üstjeibe.
Ott a főzőtanfolyam izgatottan pancsol a lében.
Bajnok sör lesz belőle Európának.
Újra megtanítjuk a félművelt világot írni,
a mi nyilaskeresztes betűinkkel,
Rovásról-rovásra,
és aki nem érti, … annak majd
… MEGMAGYARÁZZUK!
2014. április 15 Friewald Gyula ©
A Kapituláció Fényei
Hé!… totojázó derék polgár!
Kérgesedett elméd peremén,
támolygó tudatod lidércfénye imbolyog,
az ősök történelmi -mitológiai
képcsarnokának zombi ereklyéin.
Botorkálsz, kapirgálsz, millió, még meleg
lábnyomba lépsz,
bogarászva, legendák altatóit dudorászva,
lemming sorsú mélabúrádban.
Az intelligenciádat imádod, nem használod,
csak saját magad bürokratájaként
adminisztrálsz.
Túléled az életed? Leckéidet eldadogod?
A szisztéma eddig bevált, az elmúlt évszázadok
hangya hivatalnokainak igyekezete nyomán,
száz meg száz piramis gúlája,
ma az eredeti értelem gulágja.
Az Alkotmány rikoltja: Hazafi !… add meg magad!
Önkéntes szabványbeolvadási kaland.
A genetikus rendszer újratermeli önmagát,
követve egy egyre szűkülő spirál formát.
A nyakad köré tekeredve, gúzsban egy személyre
egyszerűsítve, szembesülsz önmagaddal,
a tömeg súlypontoddal, de ne aggódj.
Te már semmit sem kérdezel,
…csak foszforeszkálj!
2013. 10. 5. Friewald Gyula ©
(decay)
Buda hegyei a távolban mosolyogtak.
A remény dúdolgató fákat ültetett.
Családomba született ácsok
vénen és korhadtan faragták
érkező életem inoga kunyhójául
ősatyai legendák lobogózott tornyait.
A roskadó órák gerendái hullottak
a virágoskertjeim megsüketült
sárga, bókolgató nárciszaira,
amint a hallhatatlanságba
csomagolt hamuszürke
apámra várakoztam.
A zöld sárfolyó öblében
a két kőparton kuporogva,
alvó sárkányokat dédelgetve,
a hangyaboly cirkuszán ámulva,
lassan elfeledtem a család levágott
kezeinek utolsó görcsös rángatódzását.
Friewald Gyula © 2013. 06. 11.
Kóma /ébresztés/
Ott állsz mindennap a becsomagolt bőröndöd felett,
Vasdarazsak isszák fel a könnyeidet.
Rád hullott és ottragadt tetoválás,
a tél mosolya,
a be-be fagyott pocsolya.
Az arcvonásod húrjain
mama kihullott ujjain
tétovázva új dallamok buggyannak elő.
A hivatalnok ős-epilepsziája
A törvény kakofóniája.
A becsomagolhatatlan emlékek
téglahalmai piramisokká évülnek
Az évek múlásán a vándor barátok révülnek.
Az asztal alatt vartyog az elme, a tudós sír
A jobb fél barmolva új templomokat remél
a bal taktikát cserél,
Gyógyítva herél,. papot …
ki hitet lopott.
A megkopott erkölcsi kofferod jelvényei:
A túlélt vágóhídi szagok,
a szexuális úton becsempészett maszlagok.
A kiürült koponyák,
azok szemgödreiben kandikáló ibolyák.
A rég elfelejtett kirándulás.
Titkos bugyik és melltartók és azok vasalatlan gőzei,
A diófa szerelmes levelei.
Az iskolapad bevésett izgalmai,
Ünnepi gyertyák vaskos csapadékai.
Az első néhány pohár alkoholod gödre,
kitágult pupillád csodálkozása a tükrödre
A lázadó gyermeked érzelmi öklelése.
Az eltört porcelán éjjeli kiömlése.
Gyűrött albumokban sárgulnak,
Lassan falvédőkké sorvadnak.
Te aki tudod, hogy kell a határokon átkúszni,
nem tudod hogy kell a másik partra átúszni?
Borítsd föl azt a rád büdösödött morál poggyászt!
lökd félre a szédelgő rongyászt!
2010-12-21 Friewald Gyula ©
Tömegen átvonuló tömegek,
mint megvadult, áradó folyamok.
Félelem festi a szemek gödrét
A fájó gond hordalékaival.
Már nincs visszaút, sem megtorpanás.
A düh elmossa akadályait.
Rohanás lefelé csak lefelé.
Már nincs gondolat, a folyó szabad,
alámossa a bamba partokat.
Az árfolyam a tüdőkbe hatol
bugyborékol szájak szegletében
fenéken elrajzolt titkot szellent.
Eszme uszadékok bukdácsolnak,
a mérges szürke habokon fáradt
jelszavak tutajai lökődnek.
Elhalt remények hasa felpuffad.
Meg-megmerül az idegesen és
piszkosan örvénylő hullámokban.
A keserűség szomorú esője
végre szárazságra vágyva,
habogósan, zokogva sírja,
sodró görcseiben hányva,
a ragacsos agyagba beírja
a kínlódó jövőnknek himnuszát.
2012. 07. 25. Friewald Gyula ©
Időgyulladás
Mélyen a történelem durva öltései
alatt radióaktív Shiva szeme
nyílik egyetlen rándulással.
Földrengető robbanással
irdatlan tűz tör elő
a látás isteni kohójából.
A lángja éveket éget pillanatokká,
nemzeteket génekké,
óceánokat pusztasággá,
ékes szavakat nyöszörgéssé.
Bölcsességet böfögéssé,
irdatlan messzeséget érintéssé,
gigantikus csillagokat párolgó árnyékká,
hitet fekéllyé.
Táncot nyüszítéssé,
Szerelmet nehézkedéssé.
Mindent elnyelő óriási lélegzet
eltünteti a könyvtárak emlékeinek
elgyötört hamvait és
a vágy remegő gőzében
a mindenség egyesül egy magányos
pillanatig az ismerős homoksszemben.
Hogy aztán az örökkévalóság kozmikus csikorgásában a tűzkerék átlendüljön
egy rejtéjes felreppenő mosoly haláltáncává.
Apokalipszis sündörög
az elhalt agysejtek sötétjében.
2012. 07. 25. Friewald Gyula ©
Lélekvesztő
A legendák sötét fellegei ős-Zeppelinekként gyülekeznek.
Elrongyolt népmesei elemek savas esői
verik a kutyanyakadat.
Lábaid köré tekeredő vallások és tanítások
ördögszekérré gyömöszölődtek a szüntelen
agymosó szelek sodrásában.
Bedögönyöznek a nagy ideológiai hólabdába.
A költők sóhajai sikoltozásnak tetszenek,
de csak az ólomfing trombiták és
kolbásznyújtó imádkozások mormolása,
az anyavéráldozat óriás, szemhéj csukogató
puffadt üzemeiben kisütött kalács elégedett
dorombolása az, ami a nyálnyelegető nagyérdemű
fényes parlamentjeiben az arcokat pirosítja.
A Homo sapiens a saját hasát nyitogatja
a párját, a kincseit keresgélve, máskor
színes kínai üveggolyókat csempész a bőre alá, hogy aztán
azokat ide-oda toszogatva szörnyű mesékkel
küldje a napi átkelés Kharón ladikjába
a butasággal megalázott, szemfedővel feldíszített gyermekeit, … majd
azok boldogan fizetnek a hamubansült öntalicskák üszkös maradványaival.
2010-12-21 Friewald Gyula ©
A vakvilág üdvözlete
Öregedése kopott ösvényén az ember
besétál a világtalanok barlangjába.
A talaj hullámzik a sötét bábszínházban,
a vénség, hűvös-bölcs vízcseppecskéi hűtik
elvékonyodott, száraz, repedt agyhártyáját.
Átsuhanó, hűsítő oxigén oldja fel
a lassan lecsepegő múlt idő neszeit,
hangjukat az érkező finom, hajnalívű,
halvány alabástrom ujjai észlelik a
tovatűnő élet, nyári ruhája alatt.
Az értelem memória papagáj-tükre
lassan változik a tapasztalás tavává,
tiszta, kristályos, csalogató mélységűre.
Látás vágya érzéki kacagássá olvad,
kicsiny erecskéje lecsordul a gerincén.
Halk sikoly villanyozza ácsorgó szemeit.
Tekint jobbra, pillant balra, előre tapint,
szimatot követ, ahogy szippant balra megint,
bujkáló emlékek írnak kalligrafikus,
fakó sárga, bár becses vak-üdvözőlapot.
Friewald Gyula © 2012/08/22
A nyár harangjai Liguriában értek utól
A pillanaton átszűrődő lét
a tudat markában
vartyog, mint vergődő kecskebéka.
Fűzfát hasogat a szívemben.
Míg a könnyű perc fütyörész,
koszorút fon vadvirágból és elbabrál a nyakamon.
Méh dünnyög a holnapról,
hömpölyög a hőség a hegyoldalon.
A szellő nem érzi, hogy ott vagyok
csak a nyújtózó magas fenyők,
a hízelgő húsos virágú bokrok
fokhagyma illatukkal terhesen kéjelegnek velem.
Az elaggott sziklán lassacskán leereszkedek
a a türkiz tenger pajzán ölébe,
a mitológia sötét villás úszójú halai közé
és ott együtt mekegjük
a boldog perc őshimnuszát.
2012/08/24 Friewald Gyula ©
Ősz-Facebook
A virtualitás hálójában
felismerni véled önmagad.
Konyuló egészséged
megrettent madarai
az ősz riadóját követik.
Minden egyes hulló levél
egy szemrebbenés a tejút szélén.
A jelen gúnyolja a rettegő szívet,
a szétszeletelt örökkévalóságot.
Lassan elpárolgó gallaxisod bohóc vigyora
a bekevert festékben
felbukkan, mint Buddha Gioconda mosolya.
Aludj el szépen önmagadban
a legenda és a mítosz oltalmában.
Gyermekeid nélküled ébrednek
egy új holnap virtuális ábrándjában.
2012. 08. 18. Friewald Gyula ©
Lejárt zenélődoboz
Merülő,
terpeszkedő vak idő
szárny suhogva énekel a vastüdő.
El nem töltött évekkel,
kiforduló sérvekkel,
Jogerővel átitatott érvekkel,
panoráma, széles nyomtávú anyuka,
tegnap óta, járdán heverő
szavatossági félcédula birtokosa.
Vasárnapos bérlettel beléphet
a népjóléti beléndek kertjébe,
a vadvirágos, petrezselymes tömjénbe.
Nyugdíjmentes jólétbe,
a tv kézi hímzett kamuterhes ölébe,
onnan a napi alkohol gödrébe.
A törvény kötényében elrejtve,
cifra kis szelencében
nyekergő Offélia eszmélve,
a rugók kelepcéjében dudorász,
pentaton dallamot.
Állapota kataton.
Gyökvonással hipnózis.
növekvő adrenalin dózis
a család élesztője: pszichózis.
Kemény-acél magyarázattal,
rágógumin edzett,
ravaszan pedzett,
öntudat szamizdat
d.j. filozófus cumiztat.
Tanítása…?
Ereklyézett bódulat,
kolduló alázat és
Fennhéjázó gyalázat.
Újgótikus álomfejtő hagymázas,
választási, bizományi varázslat
övezi a T. házat.
2012. 07. 29. Friewald Gyula ©
Blogozda 