☆ STARSHINE || A WONDER dancer a MIRROR warrior ♫

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Nyolcadik fejezet

jarithka — Sat, 11 Oct 2014 16:29:37 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 6372
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Meglehetősen hosszú kihagyás után, íme a nyolcadik fejezet :) Hosszabb lett, mint a korábbi fejezetek úgy általánosságban, remélem, ez kis kárpótlást jelent.
A jövőre nézve viszont szeretném leszögezni: nem tudom, milyen gyakran tudok frissíteni. Nagyon sok figyelmemet és energiámat igényli az egyetem ebben a félévben, és közben van magánéletem is, amivel foglalkoznom, sokszor pedig csak ahhoz van kedvem, hogy megnézzek egy filmet és elmenjek aludni. Már belekezdtem a következő fejezet írásába, mert volt hozzá ihletem és időm is, de biztos, hogy egy hét alatt nem lesz kész. Egyáltalán nem bánom, ha érdeklődtök üzenetben, mailben, hogy hogyan állok, nagyon szívesen válaszolok is :) Csak le akarom szögezni, hogy nem tudom azt ígérni, hogy nagyon hamar jön a következő fejezet. Köszönöm a megértést.

Nyolcadik fejezet - A tél közeleg

A cella és a hozzátartozó folyosó szökésbiztos volt, de nem különösebben megerősített. Olyasvalaki, mint ő, viszonylag könnyűszerrel kijuthatott volna legalább a szobából, azonban a jelenlegi fogoly ártalmatlan volt. Kseniya Szerebrjakova egyszerű nő volt, különleges képességek, szuperszérum és emberfeletti erő nélkül. A hatalma a karizmatikusságából, kegyetlenségéből és a személyiségéből adódott, az emberei és a kísérleti nyulai nélkül annyit ért, mint egy kard penge nélkül. Semmit.

Egyáltalán nem frusztrálta, hogy Stark megosztott figyelméből adódóan a fémkarja nem került még pótlásra. Egyetlen kéz elegendő volt az, hogy megfékezze a nőt, ha esetleg harcias kedvében találja. Erre azonban nem nagyon számított. Legutóbb megmutatta neki, mi lesz, ha nem működik együtt, és tett róla, hogy emlékezetes demonstráció legyen.

A puritán berendezésű cellába került egy priccs, egy lekerekített élű asztal, amin könyvek sorakoztak, egy szék, illetve egy WC és mosdókagyló, amik egy különálló, nagyon szűk beugróba kerültek, hogy teljesen ne kerüljön a biztonsági kamera látómezejébe, viszont nem volt ajtaja, ablaka vagy annyi hely benne, hogy bármi gyanúsat lehessen ott csinálni. Emellett az őrök tizenkét másodperc alatt a cellánál lehettek, ha szökési vagy öngyilkossági kísérletre utaló jeleket vettek észre. Stark emberei voltak, egy dolgot pedig megtanult az elmúlt hetekben: a férfi semmit sem bízott a véletlenre. Jól képzett, éber és lelkiismeretes munkaerővel dolgozott.

Volt egy olyan érzése, hogy legutóbb egyszerűen csak félrenéztek, mikor kicsit megdolgozta Szerebrjakovát. Senki sem szimpatizált a nővel, mert mindenki pontosan tudta, mit tett. Az egész országban leadták a híradók, minden egyes államban. Állítólag még a tengerentúlon is visszhangja lett a történteknek. A vezetőségek próbálták visszatartani az információkat nemzetbiztonsági problémákra hivatkozva, azonban valaki, és mindenki tudta, hogy ez a valaki Tony Stark volt, eljuttatta a sztorit több apró újságírói céghez és hírügynökséghez, akiktől a nagyobbak is megvették a történetet. Pár napon belül a televíziók, az újságok, az internet, minden a megmaradt kettős HYDRA ügynököktől, Szerebrjakova kísérleteitől és Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány haldoklásának hírétől volt hangos.

Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne borzongott volna meg a látottaktól.

Hiába telt el már öt teljes hét, az emberek még mindig imádkoztak és részvétüket nyilvánították. A gyász és a reménykedés groteszk egyvelege ereszkedett az emberekre és a városokra. Az egész ország a Kapitány színeibe öltözött, hogy ezzel mutassák ki a támogatásukat. A házakon amerikai zászlók lógtak, a kórház bejáratában virágcsokrok, bekeretezett képek, plakátok, mécsesek hada gyűlt össze ezekben a napokban. A kirakatokban Amerika Kapitány figurák bámultak a járókelőkre, játékok, plüssök és gyerekrajzok gazdagították a boltok kínálatát. Emberek hallatták a hangjukat, szervezetek alakultak, hogy a támadásban megsérült lakásokat, köztük Steve otthonát is rendbe hozzák – teljes mértékben ingyen, a szabadidejükben dolgozva. Egy ország várta vissza a férfit. Részleteket ugyan nem, de egy ország tudta, hogy fogságban volt, ahol nem tört meg, hogy visszatért, hogy harcolt és most is épp az életéért küzdött gépekre kötve, gyógyszerektől és a csodától függve.

Nem zavarta, hogy kimaradt a történetből. Nem állt készen arra, hogy előlépjen. Az emberek sem készültek még fel rá. Nem törődött sem a hírnévvel, sem azzal, hogy milliók legyenek neki hálásak. Nem ezért tette. Sosem ez számított. Csak az, hogy Steve talpra álljon.

Ennek ellenére elégedettség töltötte meg a pólusait, mikor belépve a cellába a priccsen kuporgó nő finoman összerezzent és feljebb húzta a térdeit a mellkasához. Fénytelen, fésületlen haját kócos kontyba csavarta, a szeme alatti karikák álmatlanságra utaltak, az meg, ahogy lógott rajta a szürke, rabruhaként szolgáló kezeslábas, étvágytalanságra. Senki sem éheztette vagy kínozta őt, egyszerűen bezárták. Sokkal jobb helyzetben volt, mint amilyenbe ő kényszerítette Steve-et két hónapra. Szinte már bosszantóan kényelmesen töltötte ezt az időt.

A pillantása viszont kemény, gyűlölettel teli és rideg volt. Nem egy megtört személyé.

– Sikoltani fogok – jelentette ki a nő tárgyilagosan.

Érezte, hogy apró, szenvtelen mosolyra görbülnek az ajkai.

– Nyugodtan.

Elhúzta az asztaltól a széket, ami csikorgó hanggal töltötte meg a helyiséget, és megfordította, hogy leülhessen rá Szerebrjakovával szemközt, aki vetett egy ideges pillantást az ajtóra, aminek eléréséhez egyrészt át kellett jutnia rajta, másrészt csak kívülről lehetett kinyitni vagy pedig az őrszobából. A tény, hogy az észérvek ellenére is átfutott a fején a szökés kísérletének a gondolata, további elégedettséggel töltötte meg őt.

– Vannak kérdéseim – mondta aztán. Semmi értelme nem volt húznia az időt, és mivel három órát utazott idáig, nem is akarta pocsékolni. Vissza kellett érnie a kórházba. – Ha választ kapok rájuk, nem történik semmi. Ellenkező esetben megismételjük az előző találkozásunkat, és senkit sem fog érdekelni a sikoltozása.

A nő felnevetett. Fáradt, de valahogy mégis tisztán és erősen csengő volt a hangja.

– Nem félek tőled, Tél katonája. A fájdalomtól sem félek. Volt részem benne eleget.

– Konechno.

A rövid, sötét tónusú kuncogás jól láthatóan kibillentette egy pillanatra a nőt a határozottságából. Még szorosabban húzta a mellkasához a lábait, amihez a térdére kellett csúsztatni mindkét kezét. Így már nem voltak takarásban a bal kezén lévő ujjak, amikből kettőn a bőr kékes szürkére színeződött. Egyetlen másodpercig sem habozott legutóbb, mikor eltörte őket. Láthatóan túl sok orvosi ellátást nem kaphatott. Mivel már nem álltak olyan természetellenes szögben, valószínűleg helyre tették neki, azonban a sín luxusnak bizonyult.

Helyes.

– Miért Rogers? – törte meg a csendet.

– Az ostoba kérdésekkel kezdjük? – Hallhatóan jól mulatott.

Jelzésértékűen lassan ráfektette a szék háttámlájára a jobb karját, ahol a nő nem tudta figyelmen kívül hagyni. Sem a kést, aminek a pengéje megcsillant a lámpafényben. A figyelmeztetés elérte a célját, mert Szerebrjakova megnyalta kiszáradt ajkait, hogy válaszolhasson.

– Ő a majdnem tökéletes szuperkatona. Az egyetlen élő példány.

Összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy úgy beszélt Steve-ről, mintha nem lett volna vele egyenértékű emberi entitás.

– Mi szükség volt a kínzásra, ha csak a szérum volt a cél?

– Nem a szérumot akartam – suttogta. A szemében megjelent az izgatottság fénye. A mániákusság csillogása. – Még a dilettáns SHIELD tudósok és Banner sem tudták újra létrehozni a vegyületet, pedig a Kapitány vére is megvolt nekik. A saját szérumomat alkottam meg. A tökéleteset. Amivel irányítani is tudom az alanyokat.

– A fekete anyag a szérum?

– A mellékhatása – helyesbített Szerebrjakova. – Az alanyok a kutatásaim során két módon reagáltak a szérumra. Vagy belehaltak, vagy némi járulékos mutációval, de befogadták az anyagot. – Járulékos mutáció? Ökölbe szorultak az ujjai, amikor eszébe jutottak a bázisban és a Steve lakásánál megölt lények. Azok a valamik, amik valaha emberek lehettek. Egy ostoba idea miatt és valószínűleg rengeteg fájdalom árán pedig torzszülöttekként végezték. Kísérleti alanyokként, akiket ketrecbe zártak, míg nem volt rájuk szükség. Utóbbiban neki volt elég része. – Rogers szervezete viszont a kettő közötti állapotot mutatta. Küzdött a teste ellene – nevetett fel. Nekidöntötte a fejét a falnak. – Gyanítottam, hogy Erskine löttye miatt. Ezért kellett egy kicsit… agresszív kezeléseket alkalmaznunk.

– Miért? – kérdezte halkan.

– Minél gyengébbé tettük a testét, annál nagyobb esélyünk volt rá, hogy a mi szérumunk legyőzi azt, ami már a szöveteibe ivódott – húzta féloldalas, kegyetlen mosolyra az ajkait a nő. Borzasztóan elégedettnek látszott önmagával. – Be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy Rogers így fogja bírni. Szerintem még most sem emlékszik a felére sem annak, amit tettünk vele – lehelte egy vigyorrá szélesedett mosollyal.

Felemelkedett a székről.

Látta Szerebrjakován, hogy ez a változás a visszanyert önbizalmából leépített egy keveset. Az arcáról lehervadt a jókedv, és lassan a priccsre csúsztatta mindkét kezét, hogy szükség esetén minél gyorsabban tudjon mozdulni.

– Nem volt fontos a megtalálásom. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Csak azért kérdezted rólam, hogy ne jöjjön rá az igazi célodra. Végig őt akartad.

– Irányítható formában – biccentett. – Az egyetlen tökéletlensége a szabad akarata és a gyerekes elvei voltak. Tudtam, hogy a lelkét csak úgy nem törhetem meg. A testét viszont idővel biztosan.

Lecsapódott az elméjében az az ajtó, aminek hatására semmi más nem maradt ott a statikus csöndet leszámítva. Hirtelen és követhetetlen gyorsasággal mozdult meg. Szerebrjakovának esélye sem volt arra, hogy idejében reagáljon. Mire felfogta, mi történik, addigra már a gyomrába térdelt, ezzel szegezve őt a falnak, és a tíz centis penge egészen a markolatig fúródott a vállába.

Az éles sikoly hosszan visszhangzott a falak között.

A nő megpróbált a jobb kezével belemarkolni a kócos hajtincsekbe, hogy valamiképp leszedje magáról a férfit, ám ő a szeme sarkából észrevette a mozdulatot. Csavart egyet a késen, mire a kar azonnal lehanyatlott a priccsre, és újabb nyögés töltötte meg a levegőt. Belehajolt a fájdalomtól eltorzult arcba és sziszegésig halkította a hangját.

– Vannak még élő kísérleti alanyaid? – A nő megrázta a fejét. A pupillája természetellenesen szélesre tágult. – Vannak tanítványaid? Bárki, aki folytathatja, amit elkezdtél? – Újabb fejrázás. Nagyon helyes. Mindenesetre utána fog ennek járni. – Megmondod, hol találom a videófelvételeket, amiket Rogersről készítettél.

Talán Szerebrjakova valóban nem tartott a fájdalomtól. Sokkal jobban viselte, mint azt bárki várta volna tőle. Érezhetően a pszichológiai terror sem volt rá különösebb hatással. Bár ennek ahhoz is lehetett köze, hogy szociopata. Azonban egy valamiben nem mondott igazat: rettegett a Tél katonájától. Minden porcikájából áradt a félelem, sokkal inkább ez tartotta egy helyben, nem a kés vagy a térde a felsőtestének préselve.

Megmondta neki, hol találja a felvételeket.

– Ha hazudtál, levágom az egyik ujjad – közölte rideg higgadtsággal. – Addig csináljuk, míg nem lesznek nálam a felvételek.

A nő lassan bólintott. Már könnyek mosták az arcát, a szeméből még sem hunyt ki a hideg gyűlölet.

– Sosem jutsz ki innen. Sosem kapsz halálbüntetést. Soha, senki nem fog neked segíteni többet. Én leszek az egyedüli látogatód – morogta. Olyan erővel nyomta a fegyvert a nő húsába, hogy érezte, ahogy lassan akkorára tágul a lyuk, amin már a markolat is befér. Szerebrjakova reszketett a kíntól. – Mostantól kezdve ötvenhat alkalommal fogok eljönni ide. Minden egyes napért, amit Rogers fogságban töltött, egyszer.

Mikor látta, hogy a kijelentése lassan, de biztosan eljut a másik tudatáig, kihúzta a kést a testéből. Nem siette el. Kiélvezett minden egyes sziszegést, amit kapott cserébe.

Hátrébb húzódott, majd felkelt a priccsről. A fehér lepedőbe törölte a pengét, amit egy fürge mozdulattal aztán visszapattintott a helyére, és a zsebébe süllyesztette a fegyvert.

Nem félt hátat fordítani a nőnek. Még kívánta is, hogy rávesse magát, és újra bánthassa. Csak adjon egy rohadt okot. Csak egyetlen mozdulatot.

Nem történt meg. Nem volt annyira bátor.

Felnézett a kamerába, és megemelte a kezét, hogy jelezzen az őröknek, akik minden bizonnyal végignézték az egész jelenetet, mert rögtön kattant a zár és résnyire nyílt az ajtó.

Szerebrjakova dühtől és a fájdalom sokkjától remegő hangon üvöltött utána.

– Rohadj meg! Te nyomorult, elbaszott korcs! Rogers meg fog dögleni és te nem tehetsz ez ellen semmit! – A végén még fel is nevetett, ami kapott egy kissé hisztérikus aláfestést, és leginkább ez késztette megtorpanásra. Az izmok ismét megfeszültek a karjában. – A szérumom működik és szenvedni fog miatta! Kínok között fog meghalni! Túl későn jöttél érte, Tél katonája. Te vagy a hibás! – sziszegte.

Féloldalasan fordult vissza, és minden önuralmára szüksége volt, hogy érzelemmentes maradjon mind az arca, mind a hangja.

– Ha meghal, minden napot együtt fogunk tölteni.

Aztán kisétált a szobából.

Még az őrszoba mellett elhaladva is hallotta a nő fenyegető sikoltozását. Az egyik katona a plafon irányába mutató hüvelykujjával jelezte, hogy szép munkát végzett. Valahogy még sem érkezett az elégedettség és a megkönnyebbülés, amit legutóbb érzett a távozásakor. Legutóbb olyan volt, mintha a víz alól bukkant volna fel; megint kapott levegőt, eltűnt a súly a mellkasáról.

Ezúttal vissza akart fordulni, hogy arcon köphesse Szerebrjakovát.

Maga elé bámult, míg várt.

Még mindig a négy órával ezelőtti találkozó körül jártak a gondolatai. Választ kapott néhány kérdésére, és ugyan nem két nap lesz, mire sikerül minden egyes nyomot lekövetnie, és megbizonyosodnia afelől, hogy sem a kísérleti alanyokról, sem a többi résztvevőről nem hazudott a nő, de legalább volt honnan kiindulnia. A saját ügye felgöngyölítése mellett az lesz a másodszámú prioritása, hogy a jégeső hadműveletet véglegesen lezárja. Ezt akarta tenni. Ehhez értett a legjobban.

Mégis… az objektivitását megzavarta az, hogy Steve állt ennek az ügynek a középpontjában, a hidegvérű orvgyilkos program pedig, amit a HYDRA belétáplált és az agymosásokkal biztosított, napról napra veszített a hatékonyságából. Sorra törtek fel azok az emlékek, amiket megpróbáltak végérvényesen eltüntetni az elméjéből. Egymás után lepték el olyan érzések, amik évtizedeken át ismeretlenek és megférhetetlenek voltak a fejében. Ezt kezelnie nem volt egyszerű. Pontosan ezért ment Oroszországba, ahol kisebb volt az esélye, hogy megzavarják. Ezért kereste fel a hegyek közé épített, már lakatlan kunyhót. Olyan helyre volt szüksége, ahol nem kell másokkal foglalkozni, ahol csak ő lehet és a felforgatott elméje. Még sem ment a mentális gyógyulási folyamat olyan gyorsan, mint azt várta volna.

Egyre nyilvánvalóbb nyomai lettek annak is, hogy Steve keresi őt, ez pedig… Ez érthetetlenül megnyugtató hatással volt rá. Olyan mértékben, hogy egyszerre tudott megint a HYDRA embereire koncentrálni és közben mindig kis morzsákat hagyni maga mögött, amikről tudta, hogy a férfi követni fogja őket. Nem akarta, hogy megtalálják, azt nem. Viszont a kísértés minden alkalommal kicsit erősebben fonta a karjait köré: egyre közelebb engedte magához a másikat. Egyre kevesebb időt hagyott magának minden alkalommal, hogy kicsússzon a tapogatózó ujjak közül. Ez a játék egyszerre tartotta mozgásban, segítette megtalálni az emlékképek helyét és biztosítani, hogy folyamatosan szemmel tartsa Steve-et. Ezen nem is gondolkozott. Olyan természetes volt Steve fontossága, mint az, hogy meghúzza a ravaszt, ha bármilyen fenyegetés éri.

Ezt az egyet nem is akarta megmagyarázni. Annyit tudott, hogy Steve mindig fontos volt, már a legkorábbra visszanyúló emlékeiben is. Valószínűleg ezért sem tudott megszabadulni a nyugtalanságától azzal, hogy kést állított Szerebrjakovába. Ugyanis mit sem számított, mennyi fájdalmat okoz a nőnek, ha végeredményében sikeresen megölte Steve-et. Ha nemcsak üres vagdalkozás és dühből táplálkozó frusztráció volt mindaz, amit a távozásakor a fejéhez vágott, akkor ennek a dolognak még nincs vége.

Éppen csak összerezzent, mikor valaki a meztelen vállához ért, túlságosan közel a csonkhoz, ahová éppen készültek visszacsatolni az elkészült mechanikus kart.

– Velünk vagy még, szépség?

Felpillantott Starkra, aki azonnal elvigyorodott az arckifejezésétől. A férfi egy hétköznapi farmert és egy fekete trikót viselt. Ránézésre senki sem mondta volna meg, hogy komoly üzletember és zseniális mérnök, fizikus és még ki tudja, micsoda. Azonban nem kellett a külsejével bizonyítani semmit; egy csípő magasságig érő, gurulós asztal várakozott mellette, amin ott feküdt a vadonatúj karja.

Meglepően hasonlóan nézett ki, mint az előző.

– Általában sem a náci, sem a kommunista találmányok stílusáért nem vagyok oda – szólalt meg a másik, mintha le tudta volna olvasni a gondolatokat a kifejezéstelen arcáról –, de el kell ismernem, hogy ezzel szép munkát végeztek, úgyhogy az alapfelépítést megtartottam. Ha akarod, be tudjuk vonni mesterséges bőrrel, persze.

Megrázta a fejét. Nem akart kitűnni a tömegből, viszont szemfényvesztésre sem volt szüksége. Ha fizikailag nem lehetett több, mint áramkörök és acél elegye, akkor ránézésre se próbáljon meg többnek látszani.

– A külső borítást megerősítettem – magyarázott tovább Stark, miközben odahúzott magának egy széket, illetve az asztalt is egy fokkal közelebb vonta. Így már láthatóvá vált a négyszögletű tál a kar mellett, amiben csipeszek, csavarhúzók és más szerszámok várták, hogy használják őket. – Nem olyan pöpec, mint a szöszkénk pajzsa, de a kémcsőből szabadult szörnyek bicskáinak ellen fog állni a jövőben. A belső szerkezete is kicsit elavult volt, olyan negyvenes évek retró szinten, ezért átalakítottam. Elég lesz évente egyszer vagy kétszer ellenőrizni, és kis gyakorlással te is meg tudod csinálni majd.

Biccentett egyet.

Tudta, hogy Stark nem vár tőle hálálkodást, de azért mégis valami jelét akarta adni annak, hogy igenis köszöni.

– Na, most, a kiskarácsony után jön a rosszabb hír: ahhoz, hogy felrakjam ezt a drágaságot és működőképesen bekössem, nem szedálhatlak le. Ha az idegeid nem érzékelik, akkor nem fogod tudni használni, én meg nem vagyok Carter doktor.

– Csináld – mormolta.

– Rohadtul fog fájni – válaszolta a férfi némi kétkedéssel a hangjában. – A rögzítéskor már adhatok érzéstelenítőt, de…

– Tudom – mondta határozottan. Távoli fantomként még ott motoszkált a fejében az az alkalom, amikor feltették neki az előzőt. Mindössze homályos képek villantak be a szeme elé. Egy-két maszkkal fedett arcot látott, a vérétől és húsától mocskos körfűrészt, tűket… lüktető fájdalom járta át az emlékeket.

– Vigasztaljon a tudat, hogy gyorsan megleszünk, és nem fűrésszel fogok neked esni – húzta kínos mosolyra az ajkait Stark, mielőtt megfordult ültében, hogy elérje a kikészített latexkesztyűket. – A specialisták amúgy is kint várnak a folyosón, ha bármi félremenne.

Hajnali háromra járt az idő, mire a kórház hátsóbejáratához ért, és mikor belefutott Starkba, aki pont őt kereste. A hírrel fogadta, hogy amennyiben szeretné, visszakaphatja a bal kezét, mert végre elkészült vele. Először biztos volt benne, hogy nemet fog mondani, hisz neki Steve mellett volt a helye, azonban a férfi biztosította róla, hogy maradt még idejük, mert a műtétet el kellett halasztani bizonyos komplikációk miatt (amikor ahhoz a részhez ért, hogy Steve szívét kétszer kellett újraindítani a beavatkozás alatt, egy ütemet az övé is félrevert), és az orvosok szerint délutánig semmiképp nem fog felébredni az altatásból. Mellette őrködött azonban Romanoff, Wilson és még Banner is, utóbbiról pedig az elmúlt pár hétben megtudta, mire képes a felszín alatt, és ez megnyugtatta annyira, hogy rábiccentsen a dologra. Pár órát még igazán távol tudott lenni, és számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy hamarosan már nem lesz elegendő, ha csupán az egyik karját tudta használni.

Stark elfuvarozta egy méregdrágának látszó sportautóval az épülethez, ahova először vitte őket másfél hónapja, és megspórolva a felesleges időhúzást ebbe a szobába vezette, ahol egy komplett sebészi team várta őket. Az egyetlen kérése az volt ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy Starkon kívül senki se legyen a szobában. Már azzal a hideg futkosott a hátán, hogy belegondolt, Stark a testéhez fog érni egy-két órán keresztül, ráadásul ez járulékos, elkerülhetetlen és erős fájdalommal fog járni. Ebbe még bele tudott egyezni, a férfit legalább ismerte is valamennyire, de az nem volt opció, hogy vadidegenek tapogassák és vágjanak belé szikékkel. Mikor Stark ellenkezni kezdett, azzal érvelve, hogy az orvostudomány meglehetősen messze esik a biztos tudattal gyakorlott szakterületeitől, megmondta neki, hogy nagy valószínűséggel megölné azokat az embereket. Maradandó sérülések nélkül biztos nem úsznák meg. Ez használt. Kiegyeztek a robotokban. Azokat könnyű pótolni, ha tönkremennének a folyamat közben.

– Dőlj hátra és próbálj meg lazítani! – utasította a másik. – Először csak sterilizálom a felületet.

Újabb biccentés.

Valahogy az az érzése támadt Starkra pillantva, hogy ő sokkal idegesebb nála. Egy bizonyos fokig meg tudta érteni.

Percek teltek el úgy, hogy nem szóltak egymáshoz. Mindössze a vatták zizegését és a folyékony lidokainnal teli üveg csilingelését lehetett hallani, amikor a fémtálcához ütődött az alja, aztán a férfi vett egy mély levegőt, és felemelt onnan egy pisztolynak tűnő tárgyat, aminek a végén egy kellemetlenül hosszú és vastag, csőszerű tű csillant meg a mesterséges fényben.

– Tudod – köszörülte meg a torkát, miközben a csonkhoz érintette az eszközt –, én megöltem volna.

Stark meghúzta a ravaszt. Rá kellett markolnia a szék karfájára, amikor a vállába nyílalt az éles fájdalom. Ennek ellenére egyetlen hang sem jött ki a száján, csupán a lélegzetvétele akadt el egy pillanatra, mielőtt küldött a férfi felé egy kérdő pillantást.

– Azt a nyomorult kurvát – magyarázta. Néhány centivel arrébb húzta a tű fejét, aztán megismételte ugyanazt. Ezúttal legalább felkészülhetett a dologra. – Steve engem úgy segéljen, hiába nő, én megöltem volna a helyedben.

Feltételezte, Starknak leadták a drótot az emberei. Talán látta az egész találkozót. Ezen annyira nem csodálkozott. Felsőbb utasításnak kellett lennie, hogy senki se lépjen közbe, mikor egyesével eltörte Szerebrjakova ujjait, először a mutatót, majd a középsőt, vagy amikor belevágta a kését.

– A halálával csak ő nyerne – mormolta. A bal oldala már kezdett zsibbadni, Stark körülbelül a nyolcadik lövésnél tartott. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, máris vérzik.

– Sajnálatos módon ez lenne az utolsó érv, ami eszembe jutna, mikor azt ecseteli, szakmailag mennyire kielégítő volt neki Steve kínzása – morogta vissza Stark.

Egy kicsit… csodálkozott.

– Nem olyannak tűnsz, mint aki szereti bepiszkolni a kezét – jegyezte meg.

– Rólad sem épp az süt, hogy tűzbe raknád másért a sajátod – közölte a legkisebb félelem vagy finomság nélkül. Összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy a rosszallás mellett némi ellenségesség is kiült az arcára.

– Nem tudsz rólam semmit.

– Legalább ezzel is ketten vagyunk.

Az eddig görcsös markolással foglalkozó ujjai lassan ökölbe szorultak.

– Félre ne érts, haver – morogta anélkül, hogy a tekintetét levette volna a vállcsonkról, amit áttörölt egy gézlappal. – Öröm és boldogság, hogy megjelentél a semmiből. Vagy legalábbis Steve-nek öröm és boldogság, mert te vagy az egyetlen, akit nemcsak a huszonegyedik században ismert meg. Nézd el, hogy azért kicsit szkeptikus vagyok.

A pisztolyszerű eszköz visszakerült a tálcára, helyette egy akkora szike került elő, mint a férfi mutatóujja, illetve egy fecskendő, amibe már felszívtak valami halványrózsaszínt. Egyáltalán nem tudott az orvosi beavatkozásra koncentrálni, mert az visszhangzott a fejében, amit Stark mondott.

– Szkeptikus? – szűrte a fogai közt. Vagy a hangsúlya, vagy a pillantása, amivel öntudatlanul is azon dolgozott, hogy keresztülégesse a férfit, rávette, hogy hozzáforduljon, és végre felvegye vele a szemkontaktust.

– Senkinek az élete sem tökéletes. Főleg akkor nem, ha szuperhősi körökben mozog az ember. Nyolc kezemen nem tudnám megszámolni, hányféleképpen mehet szarrá minden körülötted. Steve viszont kissé többet kapott, mint átlagosan szoktunk. Bevallom, ebbe először én sem gondoltam bele, de a csapatmunka csodákra képes. Kezdett jól lenni, kezdett felépíteni magának egy életet. Nyilván továbbra sem találta a helyét, viszont már próbálkozott. Erre felbukkansz te, a híres legjobb barát és lelki társ, Steve pedig eljut arra a pontra, hogy meg akarjon halni? – Stark megrázta a fejét. – Nincs veled problémám, Barnes. Sőt, én fogok neked először köszönőkosarad küldeni, ha Steve felébred, aztán valahogy meg tudjuk csinálni a műtétet, és még a józan esze is a helyén lesz.

– Megmentettem az életét – meredt rá, miközben próbálta legyűrni a döbbenetét, hogy Stark csak úgy a nevén szólította.

A nevén? Már így asszociál a James „Bucky” Barnes névre? Az övé?

– Nem az oroszországi balhét vagy az itt történteket akarom a nyakadba varrni – közölte. A fecskendő és a szike is ott pihentek még mindig az ölében, használatra készen. – Nem az a problémám, hogy Steve kórházba jutott. Előfordul. Munkaköri hátrány, hogy alkalmanként látogatást teszünk egyben. Az is, hogy majdnem elpatkolunk. Nekem az a gondom, hogy korábban Steve egyszer sem mondta azt, hogy bassza meg minden, inkább hagyjatok meghalni.

Hallgatott.

Stark arcába akarta vágni, hogy semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Úgy beszélt, mintha Steve élete neki lett volna a legfontosabb, pedig nincs három éve sem, hogy ismerik egymást. Lehetséges, hogy még nem tudott mindent helyrerakni, ami a fejében kavargott, de Stark az utolsó személy, akinek joga van bármit is felhánytorgatni.

A jobb karja finoman megremegett, olyan erővel szorította ökölbe az ujjait. A nyakán is fájón feszültek az ínak. Elmélyült a légzése.

Anélkül, hogy realizálta volna, már végigjátszotta magában, hogyan tudná egyetlen gyors mozdulattal megszerezni a szikét a lazán pihenő ujjak közül, aztán kihasználva ezt a lendületet egy szempillantás alatt Stark nyakába meríteni, és egy akkora vágást húzni rajta, hogy még a földre érése előtt elvérezzen. Gyorsan lezajlana az egész. Feltűnés nélkül.

Bizsergett a bőr a tenyerén. Meg akarta tenni. Nem lett volna bűntudata. Nem öntötte volna el megbánás. Azonban jól tudta, Steve mit mondana, és ez a tény visszafogta.

Nem tudta, meddig révedt maga elé, mielőtt Stark jelzésértékűen megköszörülte a torkát.

– Nézd, Barnes… Tudom, hogy Steve sokat vár tőled. Azt akarja, hogy visszakapjon téged. Olyannak, amilyen régen voltál. Mindannyian tudjuk, hogy ez sosem fog megtörténni, szerintem tudat alatt ő is. De akkor is erre vágyik. Te pedig folyamatosan hitegeted. Emiatt teljesen összeroppant. Rávetted a műtétre, és ez, gyanítom, ugyanúgy hitegetéssel sikerült. Meddig akarsz még szórakozni vele?

Minden porcikájával kapaszkodnia kellett Steve gondolatába, hogy ne emelje át a gyakorlatba mindazt, amit egy perccel ezelőtt csak a fején futott végig. Még önmagát is kicsit meglepte, mennyire vágyott rá, hogy megtegye. Szerebrjakova sem tudta ennyire gyorsan kihozni a béketűréséből.

A hangján semmi sem érződött a belső indulatokból. Színtelen, rideg volt, ahogy a pillantása is.

– Törődj a saját dolgoddal, Stark.

A barátságtalan utasítás felért egy pofonvágással, ez tökéletesen látszott. A férfi összeszűkítette a szemét, visszanyelte, bármit is akart reagálni, aztán bólintott. Végre felemelte a szikét.

– Ez fájni fog.

A beavatkozást követően szüksége volt néhány órára, hogy teljes mértékben funkcionálni tudjon. Sokan mondják, hogy a fájdalomhoz hozzá lehetett szokni idővel. Hogy minél többet kapsz belőle, annál kevésbé zavar. Ez azonban nem volt igaz. A gondolathoz hozzá lehetett szokni, hogy úgy sem tudsz mit tenni a fájdalom ellen, jönni fog. El lehetett fogadni a tényt. Azonban a puszta fájdalmat, a kínzó érzést, azt nem lehetett a magadévá tenni és többet oda sem figyelni rá. Mindannak ellenére, amin az elmúlt években a férfi átment, a fémkar visszacsatolása maga volt a földi pokol. Érzéstelenítőt nem kaphatott, szünetet nem tarthattak nyilvánvaló okokból kifolyólag.

A szervezetét kimerítette a dacolás a szenvedéssel, és a küzdelem, hogy magánál tudjon maradni. Nem egy pillanatban csábítónak tűnt egyszerűen hagyni, hogy a fájdalom felülkerekedjen és elsodorja őt, akár egy folyó zabolázatlan hullámai, azonban tudta, hogy ez nem megengedhető luxus számára. Nem tölthette abban a székben az egész napját, vissza kellett mennie a kórházba. Steve-hez.

Különben is, sokkal rosszabbat is túlélt már. Starknak igaza volt abban, hogy ő legalább nem fűrésszel esett neki a csonknak.

Vehetett egy zuhanyt azután, hogy elkészültek, kapott tiszta ruhákat, és egy óra pihenést követően összeszedte magát. Adtak neki valamiféle antibiotikumot, hogy megelőzzék az esetleges fertőzést, illetve Stark a végén rábeszélte egy enyhe fájdalomcsillapító elfogadására is.

– Nem fog kiütni, de megérdemled, hogy ne sajogjon egész nap – közölte vele Stark, miközben lemosta a kezéről a vért. Az ő vérét.

Bizonyos tekintetben elképesztő volt, hogy mennyire hasonlított és különbözött egyszerre attól a Howard Starktól, akit elmosódó és kicsit ködös emlékképekből fel tudott idézni. Amennyire meg tudta ítélni, nem igazán voltak beszélő viszonyban akkoriban a férfival, de jó pár megbeszélést együtt ültek végig. Howard akkor annyi idős lehetett, talán valamivel fiatalabb, mint az előtte álló Tony Stark.

Elvette a pirulákat, a pohár vizet, és biccentett.

Stark, mivel ő is beszélni akart Steve-vel, hogy megtárgyalják, mi legyen az életmentőműtéttel, amit még sem tudtak elvégezni a komplikációk miatt, felajánlotta, hogy elviszi kocsival. Nem tiltakozott. Gyorsabban odaérhetett így, mintha egyedül próbált volna meg egy jelentősen más arculatú New Yorkban eljutni a céljáig.

Az autóút nyújtotta közel fél órát azzal töltötte, hogy az új karját tesztelte. Érzésre nem tudott volna különbséget tenni az előző és a mostani között, bár tagadhatatlan, hogy elég sok idő eltelt azóta, hogy a másikat elvesztette. A külseje sem változott, ugyanolyan acéllemezek borították a felszínét, amik szoros egymásutánban feküdtek, és minden kis rezdülésre arrébb mozdultak a helyükről. Egyedül a vörös csillag tűnt el a válláról, amiért hálásabb volt, mint az egész karért összességében. Szinte égette annak a csillagnak a jelenléte, mióta „feltisztult” a tudata. Próbálta késsel és különböző szerszámokkal lekaparni onnan, de pár jelentékenyebb karcoláson kívül nem bírt kárt tenni benne. Végül feladta, és állandóan elfedte valamivel. Pulóverrel, hosszú ujjú pólóval, kendővel – akármivel. Nem akarta látni. Amilyen megfeszítve próbált mindenre visszaemlékezni a múltjából, annyira küzdött azért is, hogy a vörös csillag létezéséről is megfeledkezzen. Mindarról, amit jelentett.

Stark egy másik szimbólumot rakott a helyére. Tökéletesen meg volt vele elégedve.

A kórház egyik hátsó, alapvetően csak a személyzet által használható bejáratánál álltak meg. Hiába telt el már majdnem másfél hónap, mindig körüllengték az épületet a híradók és újságok emberei, illetve azok, akik friss virágokat hoztak, kicserélték a leégett gyertyákat és pótolták az elszóródott fotókat. Nem lehetett tudni, Steve mikor épül fel, mikor tudja elhagyni a kórházat a saját két lábán, azonban senki sem szeretett volna lemaradni a pillanatról. Mindenki látni szerette volna, ahogy Amerika hőse végre egészségesen távozik. Az embereknek szükségük volt a tudatra, hogy Amerika Kapitányt nem lehetett elpusztítani. Nem veszthették el azt a szimbólumot, ami már 1941 óta a remény kézzel fogható szinonimájaként jelent meg a társadalomban.

Stark sofőrje, Happy, elrendezte az egyetlen, véletlenül arra sétáló riportert, így ő és Stark addig be tudtak jutni az épületbe.

A liftből kilépve az volt az első dolog, ami feltűnt nekik, hogy szokatlanul nagy volt a nyüzsgés az emeleten. Civileket nem vettek észre, de sokkal több orvos és nővér sétált fel-alá, sietős tempóban, mint eddig bármelyik napon, amikor ott jártak. Még három biztonsági őr és két rendőr is tiszteletét tette az emeleten.

– Rossz érzésem van – jelentette ki a férfi a jobb oldalán. Nem hibáztatta. Neki sem tetszett a dolog. – Happy – emelte a szájához és szólt bele a – látszólag – karórájába Stark. – Hozd fel az aktatáskám, mikor jössz!

Bucky szemöldöke néhány másodperc erejéig megemelkedett a kérés hallatán. Némán átkozódott, amiért nem hozott magával fegyvert. A börtönben nem lehettek nála, és mivel nem akart összetűzésbe kerülni az egyébként nagyon készséges őrökkel, nem erőltette a birtoklásukat. Azt azonban bánta, hogy mielőtt Stark ide fuvarozta, nem tettek egy kitérőt Steve frissen felújított lakásához, ahol az említett fegyvereket tartotta. Két dolog tudta enyhíteni a bosszússágát: visszakapta a karját, és amennyiben valami történik, a kezében bármi fegyverré válhat. Nem fog válogatni az eszközökben.

Átvágtak az ember alkotta tömegen, ami egyre nagyobb volt, ahogy közeledtek Steve szobája felé.

Az ajtó mellett szobrozó Natasha szúrta ki először kettőjüket, és már oldalba könyökölte Wilsont és Bannert, mire odaértek.

– Mi történt? – kérdezte Stark üdvözlés és felesleges kertelés nélkül. Bucky igazából kedvelte őt, már amennyire ez tőle lehetséges volt, csak valahogy Tony Starkot nem lehetett úgy kedvelni, hogy közben ne akard beverni az arcát.

– Valami nincs rendben Steve-vel – felelte hasonlóan egyenesen a vörös hajú nő.

Tadumm.

– A szíve? – ráncolta a homlokát Stark.

– Nem – mondta ezúttal Banner. – Nincs… egészségügyi baja. Igazából, úgy tűnik, hogy semmi baja sincs. Minden egyes laborja megmagyarázhatatlan javulást mutat, a sebei máris jelentősen begyógyultak, az értékei stabilak és felébredt az altatásból.

Ezt nem értette. A műtétet nem tudták elvégezni, mert Steve szíve leállt még azelőtt, hogy komolyabban belefoghattak volna. A műtét előtt pedig olyan gyenge volt, hogy a karját is alig tudta megmozdulni, és az erős fájdalom miatt hetekig kómában feküdt. Mit tettek vele? Ha nem végezték el a beavatkozást, mitől lett jobban?

A kérdést, ami neki csak a fejében visszhangzott, Stark tette fel.

– Fogalmam sincs, Tony – válaszolta a professzor. A tehetetlenség kifejezése ült az arcán. – Egyszerűen… jobban lett. Magától – tette hozzá sután. Nyilvánvaló volt, hogy ő sem hitte el, amit mondott, mindössze mondania kellett valamit. Akármit, ami nem hangzott még inkább lehetetlennek.

– Olyan nincs – vágta rá a másik. – Az emberek nem lesznek csak úgy jobban, és épülnek fel, mikor egyértelműen fél lábbal már a sírban voltak.

– Pedig jobban van – kapcsolódott be a párbeszédbe Wilson is. Karba tett kézzel, láthatóan pattanásig feszült idegekkel állt a hármas bal szélén. – Viszont valami akkor sincs rendben vele. Az az ember odabent nem Steve Rogers.

Bucky az ajtóra meredt a trió mögött, és alig tudta legyőzni a késztetést, hogy átvágjon közöttük és benyisson a szobába, amiben ott kellett lennie Steve-nek, ébren és jobban, de nem feltétlen jól. Wilson hangsúlya nemcsak nem hagyott kétséget a helyzet komolysága felől, kifejezetten rossz érzéssel töltötte el őt.

– Beszélned kell vele.

Meglepetésként érte, hogy a szavak hirtelen nem a társaság egészének, hanem neki szóltak. Nem válaszolt.

– Miután felébredt – folytatta Wilson, mikor biztos lett felőle, hogy semmiféle reakciót nem fog kapni a fél kérésére, fél parancséra –, alig tudtuk rábeszélni, hogy ne tépje ki magából az infúziós tűt, hanem hagyja egy nővérre, és felkelt, annak ellenére, hogy te is pontosan tudod, milyen állapotban vitték a műtőbe. Kiküldött minket a szobából.

Bucky homlokán minden egyes másodperccel nőtt a ráncok száma.

Nem, ez valóban nem Steve-re vallott. Igaz, makacs volt, végtelenül csökönyös, de sosem meggondolatlan ebben az értelemben. Tisztában volt vele, mikor volt értelme és joga ragaszkodni a saját elképzeléseihez, és melyek azok a területek, ahol másokra kellett bíznia magát. Az orvostudomány egy ezek közül. Zsigeri szinten utálhatta a kórházakat, az orvosokat, a gyógyszereket, hisz mindegyikkel éppen eleget kellett foglalkoznia a múltban a szervezete gyengesége miatt, azonban mindig elfogadta, hogy ezekre a dolgokra szüksége volt, ha élni akart.

Már pedig abban nem kételkedett, hogy Steve élni akart.

Bólintott, majd tett egy lépést előre, mire Wilson balra, Banner és Romanoff jobbra húzódtak félre, hogy utat engedjenek neki.

– Mi a franc történt a műtét közben, Bruce? És miért van itt ez a rengeteg ember? – hallotta még Stark kérdéseit, mielőtt lenyomta volna az ajtó kilincsét, hogy belépjen a szobába, ahol az elmúlt egy hónapot töltötte.

Tadumm.

Bezárta maga mögött az ajtót, amivel nem kevés zaj és fény is kintre szorult, utóbbi főleg a tejüvegnek volt köszönhető, ami az ajtó felső részét töltötte ki. A redőnyöket félig lehúzták, ez elintézte a világosság maradékát, amit a késő délutáni napsugarak nyújtottak volna, hogy egyöntetű homályosság uralkodjon a helyiségben. Ennek ellenére sem okozott gondot észrevennie Steve-et, aki a szoba egyetlen szekrénye előtt állt, félmeztelenül, éppen egy farmernadrágot gombolva.

Még ekkora távolságból sem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire lefogyott. A bordái és a csigolyái kirajzolódtak az izmos, de egyben egészségtelenül sovány háton, amin haragosan villantak meg a bőréhez képest világosabb árnyalatú hegek azokon a részeken, amiket már nem fedtek gézlapok.

Egy életöltőnek tűnt az idő, ami azóta eltelt, hogy megtalálta a szőkét a bázisban sebekkel és vérrel borítva. Különösen ügyelt az emlékeire a feltisztulása óta, mindent fejben akart tartani, de így is biztos volt abban, hogy azt a pillanatot sosem felejti el. A nyers félelmet, ami eluralkodott rajta, mikor abban sem lehetett biztos, hogy Steve még lélegzik. Egyszer sem látta még ennyire pocsék állapotban, akkor sem, amikor legalább nyolcvan kilóval könnyebb, harminc centivel alacsonyabb és megbetegedésre igencsak hajlamos volt.

A férfi meg sem fordult, pedig hallania kellett az ajtó nyílását és záródását.

– Jól vagy? – kérdezte tökéletesen érzelemmentesen. Még csak erőlködnie sem kellett, ez lett az alaphangszíne az elmúlt tíz hónapban.

Steve további ruhadarabok után kutató keze megtorpant a mozdulatsor közben, és végre valahára, ugyan csupán féloldalasan, szembefordult vele.

Nem is a beesett arca, az azt borító sötétebb szőke és barna borosta vagy a karikák a szeme alatt tűntek fel először, hanem az a közönyös üresség, ami annyira nagyon idegen volt a kék tekintetben. Nem kételkedett Wilson szavaiban, azonban azt nem gondolta, hogy ennyire pontosan leírják a helyzetet.

Nem Steve Rogers állt előtte. Nem az a Steve Rogers, akit mindenki ismert.

– Jól – felelte végül a szőke, és anélkül, hogy további magyarázatot adott volna, visszafordult a szekrényhez. A keresgélésének pár másodperc múlva lett eredménye, mikor elővett egy szürke, hosszú ujjú fölsőt.

Magára húzta, és csak úgy lógott rajta.

Bucky tudta, hogy valami egyáltalán nincs rendben, mindössze szavakba nem volt képes önteni a dolgot, de ahogy közelebb sétált Steve-hez, a rossz érzés erősödött. Látta, milyen hirtelen és hevességgel kapta felé a fejét a másik, látta a szemében a figyelmeztetést, aminek az okát nem értette, látta, hogy a testtartása megváltozik. A nyugodtságot felváltotta a feszült készenlét.

Steve sosem viselkedett így a közelében. Akár egy ragadozó, ami veszélyt érez.

Megtorpant. A bal karja, szinte már viszketve azért, hogy végre használhassa, kicsit feljebb emelkedett, olyan csípő magasságáig, az ujjai pedig kiegyenesedtek. Nem volt ugyan nála fegyver, de az acél végtag önmagában megfelelt egynek.

– Valami nincs rendben veled – szólalt meg. Egyszerre maradt ebben a látszólag pihenő, ártalmatlanságot sugárzó pozícióban, és közben lankadatlan figyelemmel követte a szőke minden egyes rezdülését. Nem akarta őt bántani, viszont azzal is tisztában volt, mire képes a férfi, még legyengülve is. – Feküdj vissza, és hagyd, hogy valaki megvizsgáljon.

– Épp eleget feküdtem – válaszolta Steve ingerülten. Az arcvonásai megkeményedtek. – Épp eleget vizsgálgattak már. Nem vagyok tehetetlen. Elég volt belőle.

– Senki sem mondta, hogy az vagy.

Steve elcsukló kis nevetést hallatott, amitől bárki hátán végigszaladt volna a hideg. Különösen a sötét, lilás fekete karikákkal a szeme alatt és azzal a lázas elcsigázottsággal a tekintetében. Bucky pillantása látványosan éber lett, és ez nem kerülte el társa figyelmét sem. Mikor ő tett előre egy lépést, az ex-szovjet katona ugyanígy mozdult, mindössze hátrafelé. Nem adhatott lehetőséget Steve-nek arra, hogy a meglepetés ereje is az oldalára kerüljön.

– El az utamból! – Nem kérés volt, parancs. Mi történhetett? – Nem tarthattok itt engem.

– Steve – mondta óvatosan.

Az eredeti célját a név kimondásával elérte: Steve arcán megrepedt az az ellenséges maszk, és egy pillanatra előbukkant a kisfiús zavarodottsága, értetlensége. A probléma az volt, hogy ez valóban csupán egy pillanatig tartott, ami ráadásul azt a hamis tudatot adta Buckynak, hogy megtört a koncentrációja.

Nem okozott neki említésre méltó fájdalmat, mikor a háta a falnak csattant, de egyértelműen váratlanul érte, különösen az erő, amit Steve kifejtett a mellkasára. Az újabb töredékmásodperc, amit arra kellett szánnia, hogy levegőt vegyen és felmérje a helyzetet, elegendő volt a férfinak ahhoz, hogy elkapja a húsvér karját és maga felé rántsa. Nem esett el. Sikerült féloldalasan elfordulnia, aminek köszönhető Steve taszítása a hátán nem volt megfelelő nagyságú ahhoz, hogy a padlóra küldje. Ahhoz viszont igen, hogy ő kerüljön a szoba azon oldalára, ahol az ágy volt, és a szőkét már semmi sem akadályozza az ajtóhoz jutásban.

Némán káromkodott, illetve támaszkodott meg az ágy műanyag keretén, ami ezt recsegve nehezményezte, és vetette magát Steve után, aki közben kijutott a folyosóra.

A kórház dolgozói a falak mellé, állványok és pultok mögé húzódással próbáltak kikerülni a kapitány útjából, aki kihasználva a pillanatnyi bénultságot a falnak taszította Romanoffot és Wilsont. A páros ijesztően hangos nyekkenéssel csapódott neki a függőleges felületnek és kötött ki a földön, míg Banner sietősen hátrébb húzódott. Inkább a környezete érdekében, mintsem maga miatt.

Buckyt az a látvány köszöntötte kilépve a szobából, hogy a szőke Stark torkát markolva a levegőbe emelte őt.

– Steve – nyögte a férfi, hiábavalóan markolva a másik csuklójára és kézfejére, hogy megpróbálja lefeszegetni magáról a szorítást. Közben Happy és az összes biztonsági őr fegyvert rántott és egyenesen rájuk céloztak. Nem kötelességtudatból, az arcukról csak úgy sütött a tanácstalanság, de védeniük kellett azokat, akik képtelenek megvédeni magukat. – Ne, senki se lőjön! – Tony utasítása hörgésbe fulladt, mikor az ujjak szorítása erősödött.

– Ereszd el őt!

Ezúttal nem érte meglepetésként a fekete hajút, ami következett: könnyedén elkapta Starkot, akit gyakorlatilag a karjai közé lökött Steve, és leeresztette a padlóra, aztán a másik után vetette magát.

Ő a lépcsőházat választotta volna. Bal kéz felől nyílt az ajtó, nem állt ott senki, és úgy is tűnt, hogy Steve hasonlóan gondolkozik, mert a folyosó bal oldala felé húzódott futás közben. Szerencsére senki sem volt annyira ostoba, hogy megpróbálja feltartoztatni, illetve az őrök sem lőttek utánuk, ami Buckynak is segítséget jelentett.

Csakhogy túlságosan azt hitte, hogy a lépcsőházban fognak kikötni. A folyosó végét záró ablak csak második lehetőségként fordult meg a fejében, különösen azért, mert egyikük sem tudta, mi volt azon túl.

Steve viszont, vállal előre, hogy könnyebben betörhesse az üveget, kiugrott rajta.

Tadumm.

– A rohadt életbe – sziszegte.

A szilánkok csak úgy recsegtek a bakancsa talpa alatt, mikor megérkezett az ablakkerethez, amin keresztül az arcába csapott a késő délutáni, már-már kora esti szél.

Kihajolt, és még éppen látta, ahogy négy-öt emelettel lejjebb Steve megint eltűnik az épületben; volt ott egy balkonszerűség, valószínűleg pont oda érkezett meg az esést követően. Távol volt ugyan, de vért nem látott. Nem sérülhetett meg komolyabban, főleg a fürgeségét figyelembe véve.

Ugyan megperdült, és ahogy eredetileg tervezte, berohant a lépcsőházba, de pontosan tudta, mennyi az esélye annak, hogy idejében leérjen: semennyi. Nyoma fog veszni társának, és nemcsak nem értette, miért, de azt sem, hogy hogyan.

Dühös volt. Piszkosul dühös.

Az éppen csak megvilágított lépcsőfokokat szedve, hallgatva a pánik tompa hangjait a feje fölül lefelé szűrődni, szépen lassan lejjebb engedte a falat, amit hónapokkal ezelőtt húzott fel, hogy visszaszoríthassa azt az oldalát, amit a publikum a Tél katonájaként ismert. Mert, és leginkább magára volt dühös emiatt, ha ő nem tudta megtalálni és megállítani Steve-et egyedül, a Tél katonájának sikerülni fog.

* konechno (orosz) = persze

| előző | következő |

I hate being sick

jarithka — Tue, 09 Sep 2014 08:14:09 GMT

I am Bucky at this moment.

[Fanfic] Marvel egypercesek II. | 2.

jarithka — Tue, 02 Sep 2014 17:39:19 GMT

[Fanfic] Marvel egypercesek II. | 1.

jarithka — Tue, 02 Sep 2014 17:36:44 GMT

Író: jarithka
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bruce/Thor, Bruce/Tony, Bucky/Steve, Bucky/Steve/Bucky, Bucky/Rumlow, Clint/Natasha, Charles/Erik, Johnny Storm/Steve Rogers, Loki/Loki, Loki/Thor, Loki/Tony, Loki/Steve/Tony, Bruce/Tony/Loki
Típus: egyperces
Korhatár: PG-től NC-17-ig
Figyelmeztetések: szereplő halála, trágár beszéd, pánikroham, gyilkosság, kínzás, hurt/comfort, angst
Szószám: összesen ~9100 szó
Történet: 19 darab egyperces történet, amiket a Ti kívánságaitok alapján írtam meg. A történetek mind különállóak, egymáshoz nem köthetőek. Korábbi történeteim olvasata nem szükségszerű hozzájuk.
Ajánlás: Mindenkinek, aki leadott kérést, kívánságot, mindenkinek, aki talál köztük kedvére való szösszenetet ♥
Megjegyzés: Ezúttal is élmény volt ezeken a történeteken dolgozni, úgyhogy bízom benne, hogy ti pedig élvezni fogjátok az olvasásukat :)
Kívánságokat facebookon keresztül lehetett leadni, a csoportomban.
Jó szórakozást és kellemes őszt mindenkinek~ ♥

1. Loki/Tony; 459 szó; Ritának
– Stark?
Az ajtóban álló fiatal férfi hangjába meglepetés vegyült, miközben ténylegesen is eljutott a tudatáig, ki előtt áll és mennyire nem volt még erre felkészülve. Sem a gyönyörű és kínosan hatalmas rózsacsokor látványára.
– Helló, idegen – vigyorgott szélesen a másik.
Tony Stark, a Harvard leghíresebb és egyben leghírhedtebb tanulója, akit még a tanárok is mind ismertek vagy a kimagasló intelligenciája és tehetsége, vagy a lehetetlen viselkedése miatt. Huszonegy éves korára pedig eljutott arra a szociális szellemi szintre is, hogy randevúzzon, ne csak szexpartnert hajkurásszon magának. Utóbbi mindenkit döbbenetként ért, különösen Tonyt és az előtte állót, akitől a romantikusnak ígérkező (egy randevú romantikus, nem igaz?) találkozót kérte.
Loki leplezett idegességgel simított végig a már tökéletesen hátrafésült és rendezett, szénfekete hajtincsein, és húzta ki magát, amitől a fekete ing és a mohazöld alapszínű, arany öltésekkel díszített bársonymellény megfeszült a testén.
– Azt ne mondd, hogy megfeledkeztél az esténkről! – vonta fel a szemöldökét az érkező.
– Nem, dehogy – kapta meg a gyors választ, amit az átmeneti zavartság a szokásosnál erősebb brit akcentussal festett meg. – Gyönyörűek – biccentett a csokor irányába. Stark azonnal felé nyújtotta őket egy lehengerlő mosollyal.
– Nagyon nyálas, ha azt mondom, hogy csak úgy, mint te?
– Meglehetősen – felelte egy horkantással Loki. Apró mosoly költözött a szája sarkába, mikor végre nála voltak a virágok, amiket csak két kézzel tudott megtartani biztonsággal. – Keresek nekik egy vázát és jövök.
Tony biccentett, és nem szalasztotta el az alkalmat, hogy végigstírőlje társa pofátlanul feszes és formás seggét, amint beljebb sétált a lakásban. Dobozokat látott a fal mellett sorakozni, vagyis még nem volt elég ideje a férfinak, hogy mindent kicsomagoljon a költözés után.
A vonzó, de visszahúzódó brit cserediák a Cambridge egyetemről. Tökéletesen felrázta a már szinte unalmassá vált amerikai felhozatalt. Tony két nap alatt tudomást szerzett a férfi létezéséről, és még huszonnégy órába került neki, hogy kiderítse, milyen szakra és órákra jár. Onnantól kezdve már csak a lehetőséget kellett megteremtenie, hogy felmérje az esélyeit.
Loki újbóli felbukkanása rázta vissza a jelenbe. A magas és egyben kecses testet már egy sötét szövetkabát ölelte körbe.
– Tehát? Merre? – érdeklődött a zöldszemű.
– Nos, arra gondoltam, hogy van ez a brit klub, ami…
Belészorult minden szó, mikor Loki rátenyerelt a mellkasára, és megállította, mielőtt egyáltalán a liftet elérték volna.
– Nem akarom, hogy te is ezzel a brit ostobasággal gyere – közölte. – Volt brit randevúkban részem eleget. Nem kell így imponálnod nekem. Különben sem mondtam volna igent, ha már nem tetted volna meg korábban.
Tony magabiztosságából valamennyi a padlóra morzsálódott. A mosolya zavart lett.
– Nem vagyok túl jó ebben…
– Nekem ez elég – húzta biztató mosolyra az ajkait. – Csináljuk amerikai módon.
– Ivás és dugás? – csillant fel Tony szeme.
– Legyen ivás és még eldöntöm.
– Korrekt.
Kicsit pipiskedve hajolt előre, Loki pedig hagyta, hogy finoman megcsókolja. Tony nem győzött fejben hálálkodni Steve brit nőjének, akitől a bombabiztos tippjeit kapta.

2. Loki/Steve/Tony; 470 szó; O. Editnek
– Innen nincs hova futnod, Stark!
A folyosó, amin álltak, zsákutcában végződött. Loki gyomra összeszorult az izgalomtól. Közel két és fél év munkája végre valahára meghozta a gyümölcsét. Igaz, sosem úgy tervezte, hogy egyedül néz szembe a férfival, de a csapattársainak gondjai akadtak a Vasember páncélok legyűrésével, ezért nem válogathatott. Nem engedhette elmenekülni a férfit.
A férfit, aki szmokingban, vigyorogva dőlt neki a háta mögött lévő, sötétszürke falnak.
– Ó, mindig van hova futni – kuncogott Tony Stark. Stark előszeretettel tört be nemzetközi számítógépes rendszerekbe, lopott el kormánytitkokat és árusította őket a megfelelő ügyfeleknek. Szórakozásképpen pedig olykor robotokat uszított New Yorkra. A Bosszúállók már nagyon régóta el akarták kapni, ám eddig mindig kicsusszant a kezükből. – Tudod, kedvellek téged, Loki – szólalt meg, mikor Loki nem eresztette lejjebb a kezében lévő pálcát. Sőt, az ujjai megfeszültek a fegyver körül, mikor Tony elindult felé. – Mit szólnál, ha kellemesebben ütnénk el az időt, amíg a kedves csapattársaid is megérkeznek? Becsszó, hogy köztünk marad.
– Ne szórakozz velem, Stark! – sziszegte a mágus. A jogar vége kéken felfénylett. Tony egy jól szórakozó vigyorral az arcán emelte fel védekezőn a kezét.
– Ugyan már! Valld be, hogy te is érzed a feszültséget közöttünk – duruzsolta Tony, immáron gyakorlatilag Loki személyes szférájába sétálva. – Jót tenne neked egy kis kamatyolás. Borzasztóan merev vagy, innen látom. Mármint, a vállad. Ebben a bőrnaciban a déli területekről nem tudok véleményt mondani.
Loki érezte, hogy elönti az arcát a forróság.
– Ne nehezítsd meg a dolgot.
– Pedig úgy lenne igazán izgalmas – vonta fel incselkedően a szemöldökét Stark. Loki csak ekkor vette észre, hogy mindkét tenyerére egy-egy sugárnyaláb lövő lencse simult. A vészharangok a fejében egy időben szólaltak meg a lépések zajával, amik a folyosó vége felől jöttek.
– Loki!
– És befutott a szőke gyönyörűség is! – éljenzett Tony a levegőbe boxolva. Loki kis híján hasba lőtte ezért a mozdulatért. – Édeshármas? Lehet a Kapitány felül, hogy végre férfinak érezhesse magát.
Steve Rogers egy kicsit nehezen lélegezve és nem egy horzsolással a karján (ahol kiszakadt az egyenruhája) és az arcán érkezett meg. Karján védekezésre készen várt a pajzs.
– Stark, hívd vissza a robotokat és add meg magad! – követelte Rogers.
– Folyton csak ez a megadás – forgatta meg a szemét. – Sajnálom, skacok, de nem vagyok börtön-kompatibilis. Túlságosan amerikai vagyok hozzá. Bár, ha megígéritek, hogy ott lesztek és lehajoltok nekem a szappanért – kacsintott.
Loki rezignált arckifejezéssel felhorkant.
– Esküszöm, hogy lefagyasztom a tökeidet, Stark.
– Áucs. Pedig már épp azt hittem, hogy azonos nevezőre kerültünk, kisszívem – sóhajtott fel drámain. – Így nincs más választásom…
Ahogy ezt kimondta, a mögötte lévő falból egy óriási darab kirobbant, törmelékkel és füsttel töltve meg a folyosót, amiktől sem Steve, sem Loki nem látott egy pillanatig.
Mire kitisztult a levegő, Starknak nyoma sem volt. Még éppen látták a távolodó Vasember páncélt, ami dobott nekik egy csókot.
– Rühellem ezt az idiótát – morogta Loki. Steve fásultan tette a vállára a kezét.
– Bármit is hisz, örökké nem menekülhet.

3. Johnny Storm/Steve Rogers; 494 szó; G. Barbarának
Tony sugárban köpte ki az ásványvizet, egyenesen Clintre, aki felháborodottan pattant fel a helyéről, mikor besétált a helyiségbe Amerika dicsőséges Kapitánya, egyetlen boxeralsóban.
– Rogers! – nyögte hitetlenkedve a csapat fenegyereke.
– Stark, én megöllek! – sziszegte Barton. Natasha átnyújtott neki egy kéztörlőt, de ő sem vette le a pillantását a szőkéről, aki kedélyes kis vigyorral a hűtőhöz sétált, feltépte az ajtaját és behajolt, hogy valami ehetőt kerítsen magának, miközben az egész konyha gyönyörködhetett a hátsójában. Amin egyébként diót lehetett volna törni.
Romanoff és Banner félrebillentett fejjel figyelték, utóbbi némi pírral az arcán és csillogással a szemében a szemüvege mögött.
– Mizu, skacok? – érdeklődött Steve szokatlanul vidoran.
– JARVIS, remélem, ezt is rögzíted – küzdött minden egyes levegővételért Tony.
– Természetesen, uram. Nem volt nehéz kitalálni a kívánságát.
Mielőtt a sehova sem tartó párbeszéd folytatódhatott volna a jelenlévők bármelyik két tagja között, a folyosó végéről felhangzott egy háborgó, dühös kiáltás.
– JOHNNY!
– Ki? – kérdezte mindenki egyszerre, kivéve a szőkét, aki meglepetten megfordult.
– Igen?
– Ki? – meredtek ezúttal gyanakodva az előttük álló férfira. Aki nagyon emlékeztetett egy tíz csillagos alsógatya modellre.
– Én – vigyorgott a férfi. – A nevem Johnny Storm. És téged hogy hívnak, szépség? – vonta fel a szemöldökét, egyenesen Natashára bámulva. Illetve szemérmetlenül végigmustrálva. – Öregem, nekem ilyen kannáim lennének, egész nap mutogatnám őket.
Abban a pillanatban, hogy a Bruce szájában lévő nyál cigányútra tévedt, Barton pedig elejtette a rongyot, amivel eddig szárítgatta magát, dübörgő léptek zaja hangzott fel, kisvártatva pedig felbukkant a konyhában Steve. Egy másik. Egy igencsak ingerült Steve.
– Johnny! – fújta kissé kipirult arccal.
– Mondjad, nagyapó? – fordult felé a szöszke. Elismerő füttyentés szaladt ki a száján, mikor meglátta a pamuttörülközővel éppen csak fedett adoniszi testet. – Baszki, ha én így fogok kinézni kilencven évesen, magamat kéne döngetnem.
– Ti is azt látjátok, amit én? – kérdezte lassan és vontatottan Stark. – Csak mert vagy ugyanazt az anyagot szívtuk, vagy ugyanaz a szexuális fantáziánk.
– Undorító vagy – közölte Clint.
– Valljuk be, ez már mindannyiunk fejében megfordult – szúrta közbe Natasha. Egyetértő hümmögés hallatszódott mindenki felől.
Steve, az igazi és egyetlen, felhördült a frusztrációtól.
– Johnny, hol vannak a ruháim? – meredt a fiúra, aki ártatlan, Bambit megszégyenítő szemekkel pislogott vissza rá. – Mielőtt félreértenétek – fordult a többiekhez, teljesen figyelmen kívül hagyva Johnny „de hát latex, Rogers bácsi, latex!” nyávogását –, ez az egész Loki hibája!
– Szerintem mind megegyezhetünk abban, hogy közösségi szolgálatot tettem – csatlakozott be a társalgásba egy új hang. A jelenlévők egyöntetűen fordultak a konyha azon sarka felé, ahol Loki ücsörgött keresztbe vetett lábakkal a pulton, egy elégedett vigyorral a képén.
– Csináld vissza! – követelte Steve.
– Ugyan már, nagyfiú! – emelte fel mindkét kezét védekezően Johnny. – Szerintem a jó oldalát kéne nézned a dolognak.
– A jó oldalát? – szaladt mindkét szemöldöke a homlokáig. – Mi a jó oldala annak, hogy lett egy infantilis hasonmásom?
– Egy, nem vagyok a hasonmásod, csak ugyanúgy nézünk ki – közölte Johnny. Tony összenézett Bruce-szal. Szerintünk a „hasonmás” pontosan ezt jelentette, de kik voltak ők, hogy elrontsák a mókát? – Kettő, kihasználva elképesztő népszerűségem végre valahára elvesztheted a szüzességed?
Steve pipacsvörös arcát látva Loki azonnal biztossá vált afelől, hogy egy ideig nem fog megint unatkozni.

4. Loki/Tony; 471 szó; Nórinak
– Képes vagyok teleportálni.
– Mi van, ha valami okból még sem? Ha egyszer csak elveszted az erőd, kirohansz egy raktárépületből és ott van egy gyönyörű, fekete Audi, amivel egészen az én ágyamig mene– Áú! Oké, oké, Elizabeth Swan! Tehát, nyavalygás helyett próbáld meg megjegyezni, hogy a bal oldali pedál a kuplung, aztán fék, végül a gáz.
– Továbbra sem értem, mi szükségem erre – felelte láthatóan idegesen és nyilvánvalóan értetlenül Loki. A hosszú, vékony ujjak megfeszültek a fekete kormány íve körül. – Anthony, ezek a járművek elavultak, és semmi haszna sincs annak, hogy megtanítod az irányításuk. Nem fogom elveszteni az erőmet.
– Ezt nem tudhatod – közölte Tony, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Nem fogom elveszteni az erőm – ismételte meg a mágus.
– Azt nem tudhatod.
– De tudom.
– Nem tudod!
– Tudom!
Egymásra meredtek. Loki metsző pillantásával ölni lehetett volna, ám Tony valahogy immunis volt rá. Pontosabban, belőle nem azt a hatást váltotta ki, mint mindenki másból. Ő hallgatás helyett csak még jobban felszívta magát.
– Nem tudod, és akármit is mondj, Loki, ez hasznos tudás. Tudod, mi a haszontalan? Mindenféle asgardi húsevőnövénynek és mérgeinek, illetve azok ellenszereinek a nevét tudni. Na, annak rohadtul nem fogom sosem hasznát venni.
Loki felvonta a szemöldökét.
– Hogy is szoktad mondani? Fogadjunk egy tízesben, hogy tévedsz? Még hálás leszel nekem ezért azután, hogy Asgardba költöztünk.
– Mi a francért marna meg engem egy húsevőnövény egyáltalán?! – fakadt ki Stark. Aztán az agyának az intelligensebb fele végre feldolgozta az előbb hallottak jóval fontosabb részét is. Úgy perdült Loki irányába az anyósülésen ülve, hogy beleroppant a nyaka. – Várj! Mi az, hogy Asgardba költözünk?
– Asgardi herceg vagyok, te pedig a partnerem – mondta a férfi kicsit lenézően. – Anthony, biztos lehetsz benne, hogy nem Midgardon fogunk élni. Én nem Thor vagyok. Azt gondoltam, a szőke fürtök hiánya erre már kellőképpen rávilágított.
– Asgardba költözünk? – pislogott Tony. – Váó. Miért van az, hogy olyan dolgokat megosztasz velem, minthogy a zerdagal mérge leégeti az ember bőrét a húsáról, de azt nem, hogy a döngetésed miatt egy másik univerzumba kell költöznöm?
Loki hátradőlt és felsóhajtott. Mindeközben az autó motorja doromboló háttérzajjal töltötte ki a csendet.
– Egyezzünk meg! – mondta aztán Tony. – Megtanulsz autót vezetni, és akkor minden őszt és telet hajlandó vagyok Asgardban tölteni. Tavasszal és nyáron meg az én kérómban döglünk. Nos?
A milliomosnak még sikerült elkapnia a pillanatot, amikor Loki szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól, majd a férfi arcára gúnyos, lenéző kifejezés költözött.
Mielőtt Tony megszólalhatott volna vagy a mágus adott volna bármiféle választ a feltett kérdésre, utóbbi intett egyet a kezével, amitől a Stark melletti ajtó kinyílt, Tony pedig egy hatalmas nyekkenéssel az aszfalton landolt, odakint.
Nyögve, a könyökére támaszkodva kelt fel a földről, csakhogy lássa, amint az Audi ajtaja visszazáródik, a kerekek pedig felcsikordulva pörögni kezdenek. A kocsi elindult, mindenféle probléma nélkül, és az akadályként szolgáló bójákat is elegáns fordulatokkal kerülte meg.
Tony a fejét ingatva elvigyorodott.
– Ezzel is megvolnánk.

5. Loki/Tony; 475 szó; Annának
JARVIS hangja beleveszik a sötétségbe, és semmi sem marad a fojtogató feketeségen kívül, ami úgy zárul köré, akár egy burok. Nem kap levegőt. Ki kell jutnia a páncélból, muszáj, alig tud lélegezni, levegőre van szüksége. Ki kell jutnia a páncélból, de hiába kiáltozik JARVIS után, mindössze a némaság felel.
Nem bírja megemelni a karját.
Nem lát semmit. Érzi, ahogy a sötétség lassan bekúszik az apró réseken, érzi az arcán, a nyelvén, a torkában.
Nem kap levegőt.
Aztán az ismeretlen fenyegetés testet ölt, és a sisak hátsó részéből ujjak kúsznak előre, hogy a torkára fonódjanak. A pánik elemi erővel vágódik a testébe.
- ANTHONY!
Szabályosan felpattant a szeme, és minden bizonnyal kiesett volna az ágyból, miközben ösztönösen menekülni próbált, amennyiben Loki nem fonja a karját a dereka köré és tartja meg.
A határozott, erős érintés viszont, ami nem hagyta, hogy akár egyetlen centivel is arrébb mozduljon, felelevenített mindent, ami történt. Hirtelen hideg, nyálkás ujjak fantomérintése kúszott a nyakára.
Nyöszörgésszerű hang szakadt fel a torkán, ami zokogásba fulladt, és ezúttal minden erejével küzdött, hogy kiszabaduljon a fogásból.
Loki megdöbbent, azonban sikerült azonnal reagálnia: elengedte a karjában tartott férfit, aki a térdeire esve érkezett meg a padlóra, és addig nem torpant meg, míg el nem ért a legközelebbi falig. Reszketve, tágra nyílt szemmel meredt Lokira, aki viszont egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Tony valóban látta őt.
Loki lassan felült, a takaró csendes zuhatagként hullott le a testéről, de nem mozdult az ágyról. Nem akarta tovább fokozni a férfi rettegését, aki fuldokló módjára kapkodott levegőért néhány méterre tőle.
Pánikroham.
– Anthony – szólította meg csendesen. – Anthony, minden rendben. Csak álmodtál. Biztonságban vagy.
Tovább ismételgette párja nevét, mert tudta, mást nem tehet. Tony ilyenkor nem viselte el magán senkinek az érintését sem, csak még jobban kiborult volna. Akkor kelt fel az ágyról, mikor a milliomos szeme lezáródott.
A megkönnyebbüléstől lassan minden feszültség kiszállt a testéből, míg a szobában az egyetlen zajt a saját nehéz légzése nyújtotta, ahogy hatalmas kortyokban nyelte a levegőt.
Lehunyta a szemét.
Csak egy álom volt. Nem fog megfulladni, senki sem akarja megölni. Otthon van, a szobájában, a párjával.
Loki percekig nem szólalt meg, csendesen várta, hogy Tony megnyugodjon, amiben annyival tudott segíteni, hogy a férfi izzadtságtól csatakos vállát dörzsölgette.
Miután érezte, hogy Tony végre visszanyerte a lelki nyugalmát, óvatos csókot nyomott a homlokára, az ujjait belemerítette a fekete hajtincsekbe.
– Zuhanyozzunk le – indítványozta halkan. Tony bólintott, a veszekedés vagy ellenkezés hiánya pedig még több aggodalommal töltötte el a mágust.
Tonynak gyakran voltak rémálmai, ezeket pedig nem egyszer pánikrohamok követték, de ennyire rossz sosem volt. Nem szokott ennyi ideig tartani és messze nem ennyire intenzív.
Loki gyűlölte látni a könnyáztatta nyomokat a meggyötört arcon, a sötét karikákat a szeme alatt, a karmolás nyomokat a testén, amiket magának okozott. Gyűlölte, hogy annyi tudást halmozott fel az évezredek során, ám minden egyes ilyen éjjelen tehetetlenül kellett néznie a férfi szenvedését.
Gyűlölte.

6. Bucky/Steve; 486 szó; Encinek
– Steve?
A kérdés nem is igazán kérdés volt, mert pontosan tudta a választ rá. Inkább csak a döbbenet mondatta ki vele a nevet. Jól ismerte azt a tavaszi égbolt kékjét idéző szempárt, ami ijesztő ürességgel bámult vissza rá; jól ismerte azokat az arcvonásokat, noha az évek meghagyták rajtuk a nyomukat, és erős borosta húzódott végig a férfi fülétől az álláig; ismerte a kusza, szőke tincseket. Ismerte a férfit.
De azt hitte róla, meghalt.
Nem látta már a múlt évezred óta.
Bucky ujjai megfeszültek a pajzs szíjai körül, amikkel a karján tartotta a védekezésre és támadásra egyaránt használható fegyvert.
Steve kifejezéstelen arcán megjelent az értetlenség halvány jele.
– Ki a fene az a Steve? – morogta rekedten a másik.
Még kerek négy másodpercig tartott a farkasszemezés, aztán Steve felemelte a kezében lévő pisztolyt és hezitálás nélkül rálőtt Buckyra (aki a legjobb barátja volt, akivel az egész gyerekkorukat együtt töltötték, aki annak szentelte az életét, hogy megvédje azt a csodálatos fiút, aki segített neki jobb embernek lenni, akivel minden egyes pillanat olyan ajándék volt, amiért sosem lehetett elég hálás). Csak az mentette meg, hogy idejében a teste elé emelte a pajzsot.
A lepattanó golyó éles csattanással fúródott a betonba, amivel a húszemeletes lakóépület tetejét borították – és aminek közepén ők ketten küzdöttek.
Bucky kihasználta azt a rövid pillanatot, amit Steve a következő lépés megtervezésével töltött, és előrerendült. Újabb lövés dördült, aztán sikerült kivernie a szőke kezéből a fegyvert, így egyenlő esélyekkel küzdhettek. Még a kés ellenére is, ami egy pislogásnyi idő alatt Steve kezében termett.
– Steve – szólította meg a másikat ismét. Megkockáztatta, hogy a szabad kezével lehúzza a fejéről a maszkot. – Én vagyok az. Bucky. Steve, én vagyok!
Értetlenség helyett ezúttal düh szökött az egyszerre ismerős és ismeretlen arcra.
Nem válaszolt, támadott.
Bucky az első két döfést hárította, a harmadik azonban felszakította az egyenruháját és a bőrét a karján. Felszisszent.
– Steve, térj már észhez!
– Hallgass! – sziszegte a férfi.
A következő összeütközésnek köszönhetően a pajzs bőrpántjai elszakadtak, és a vibrániumlemez a földön kötött ki, Steve késével együtt.
Ember az ember ellen küzdelem kezdődött.
Bucky védekezésre állt rá, és nemcsak azért, mert nehezére esett megütnie élete legfontosabb személyét, hanem azért is, mert Steve erős volt. Legalább annyira, mint ő, emellett ügyesen és gyorsan mozgott – ráadásul a bal karja iszonyatos erővel tudott lesújtani. Hamarosan, mikor a tető széléig terelték egymást, ki is derült, miért.
Végre sikerült Steve fölé kerekednie, azonban ennek az volt az ára, hogy legjobb barátja elérte a peremet, és a további hátrálásnak köszönhetően megcsúszott a lába.
Buckynak éppen sikerült elkapnia a kezét, mielőtt lezuhant volna; a bal karját, amin felcsúszott a fekete kabát ujja, szabadon hagyva az acél ezüstjét.
Összekapcsolódott a tekintetük. Bucky némán, a szemével könyörgött Steve-nek, hogy ismerje fel őt végre.
Aztán Steve megszorította a kezét, amivel fenntartotta őt, és a váratlanul erős fájdalomtól meglazult a fogása.
Bucky döbbenten nézte a kifejezéstelen arc távolódását, majd azt, ahogy megérkezett egy teraszra, és gond nélkül elmenekült.
Steve Rogers, a Tél katonája.

7. Bruce/Tony; 469 szó; Áginak
Nem győzte kivárni, míg véget ért az a borzasztóan értelmetlen és rendkívül eredménytelen konferenciabeszélgetése a Stark Industries egyik partnercégének német leányvállalatával. Másra sem bírt gondolni, mint az esti terveikre Bruce-szal, ami tartalmazott egy kellemes éttermi vacsorázást, aztán egy összebújós mozizást otthon és valószínűleg hajnalig nyúló szexelést. Nagy reményekkel és előre vigyorogva lépett be a malibui rezidenciája ajtaján, ami most már a közös otthonuk volt, azonban az este kicsit más megvilágításba került, ahogy bement a férfi számára kialakított laborba.
A helyiségben, törött kémcsövek és szanaszét szóródott műszerek között egy kisbaba ült és úgy ordított, mint akit nyúznak.
Tony döbbenetén csak ez segített átlendülni. Mivel még nem vette le a cipőjét, gond nélkül átjutott a síró gyerekig a szilánkokon.
– Hát te mit keresel itt, kisöreg? – nyúlt a csecsemő hóna alá, hogy a karjába emelhesse őt. A váratlan vendég zokogása csendes, meglepett sírássá csitult. – Máris sokkal jobb, nem igaz? – érdeklődött csak félig odafigyelve. A labort pásztázta a tekintete, hiába. – Nem láttál egy alacsony, nyolcvan évesként öltözködő csodabogarat valamerre, öcskös?
Csupán ekkor nézett először a baba szemébe, illetve nézte meg magának úgy igazán Tony. Az ajkai pedig elnyíltak a csodálkozástól.
Ezt a barna szempárt tökéletesen ismerte.
– Bruce? – A gyerek hüppögve bámult rá vissza. – Bruce, te vagy az?!
Úgy egy óra jógalégzés, néhány gyors telefon és egy majdnem idegösszeomlás után egyre biztosabbá vált, hogy a ráncos kis csemete Bruce Banner, a világ egyik legnagyobb koponyája, Tony Stark aktuális partnere és a Bosszúállók zöld fenevada.
Tony pedig nem tudta, ez hogyan történt, illetve az sem, mennyire tartós ez az állapot. Aztán arra is rádöbbent, hogy a babákról sem tud semmit.
– Vajon mit eszik egy ilyen emberivadék? – hümmögött a hűtő előtt állva. A csecsemő egy párnákkal kibélelt kartondobozban feküdt a pulton. Épp Tony kulcscsomójával játszott. – Gondolom, turmixolt steak és krumplipüré nem jó.
A gyerek csak felkuncogott, mikor Tony kérdőn rápillantott.
Megforgatta a szemét.
– Jellemző.
Végül melegített tejet, amit beletöltött egy műanyagpohárba, a tetejére pedig rögtönözve húzott egy latexkesztyűt és az egyik ujjnak a végét lemetszette.
A nappaliba ült be Bruce-szal. Feltelepedett a kanapéra, elrendezte az izgő-mozgó gyereket a karján, aki már alig várta, hogy ehessen. Kicsit ugyan körülményes volt a házilag összeeszkábált cumisüveggel, de a baba akkor sem panaszkodott, mikor a langyos tej az állára folyt a szájából.
– Könyörgöm, JARVIS, mondd, hogy visszafordítható ez az állapot – nyögte Tony, figyelve, hogyan kortyolja a tejet lehunyt szemmel a csecsemő. Ijesztően aranyos volt.
– Az előzetes eredmények alapján a szer, amit Mr. Banner beadott magának, két nap alatt kiürül a szervezetéből, és visszanyeri eredeti formáját.
Stark megkönnyebbült sóhajjal döntötte hátra a fejét, ami így a kanapé karfáján landolt.
– Hála a magasságosnak.
Végigsimított Bruce fején, amit pihe-puha hajszálak borítottak csak, és nem tudott megállni egy halvány mosolyt, ahogy a baba apró ujjai erősebben markolták az ingjét. Talán holnap után, amikor Bruce megint önmaga lesz, át kellene értékelnie a gyerekekkel kapcsolatos ellenérzését.

8. Brock Rumlow/Bucky Barnes (Winter Soldier); 493 szó; Zsófinak
A tűz lusta fenevad módjára okádta magából az apró szikrákat, amik minél magasabbra szálltak a tintakék éjszakai égbolt irányába, annál hamarabb hunytak ki.
Rumlow felpillantott a fegyvere ellenőrzéséből, mikor a fák közül kilépett egy magas alak. Sem az avar zizegését, sem ágak recsegését nem hallotta, csak a váratlanul megjelenő árnyékot vette észre a szeme sarkából.
A Tél katonája a tábortűz mellé lépett. Lerakta az összeszedett tűzifát, majd hátrébb húzódott, és Rumlow-val szemközt letelepedett a földre. A borostás arcra sötét, fürgén mozgó árnyékokat vetettek a lángok.
– Minden rendben? – kérdezte félvállról Brock. Jól tudta a választ, és a másik férfi bólintása nem okozott csalódást. – Hajnalban továbbállunk. Ha tartjuk ezt az irányt, két nap alatt átérünk a hegyeken.
Barnes ismét csak biccentett, ami sóhajtást csalt ki a katonából.
– Tudod, elég hosszú lesz ez a kis utazás, ha továbbra sem kommunikálunk egymással.
Ennek hallatán a férfi felemelte a fejét, és a tűz bámulása helyett kérdőn nézett társára.
– Miről akarsz beszélgetni velem?
Az utolsó szónál némi gúny töltötte meg a hangját. Rumlow visszalökte a tárat a fegyverébe, aztán az övére csatolta a pisztolyt. Csak ezután, hogy nekidőlt a háta mögött lévő fatörzsnek, válaszolt.
– Akármiről. Ha hiszed, ha nem, nem tudok rólad túl sokat.
– Kétlem.
– Parancsokat teljesítettem – közölte a volt HYDRA ügynök. HYDRA, SHIELD, gyakorlatilag egyre ment már. Dolgozott ennek is, annak is, annyiban különbözött a két hely, hogy más emberektől kapta az utasítást. Illetve a HYDRA elképzeléseit sokkal inkább a magáénak érezte. Csakhogy már egyik szervezet sem létezett, a darabjaik a légihordozókkal együtt zuhantak a folyóba, az emberek pedig szétszóródtak. – Ahogy te az enyémeket. Te sem tudsz rólam szart sem.
Nem is akarok, mondta egyértelműen Barnes tekintete, majd mégis megszólalt.
– Nem emlékszem mindenre.
– De Rogersre igen. – A metsző pillantás, amit reakcióként kapott, mindent elmondott. Rumlow egyáltalán nem hibáztatta. Amerika Kapitány. Ő aztán volt valaki. Még mindig belesajdult az oldala, ha rágondolt. – Miért hozzám jöttél el? Miért nem hozzá?
Barnes hozta ki a kórházból, bújtatta és védte, amíg Rumlow meg nem erősödött annyira, hogy már egyedül is gondoskodhasson magáról. Ám még ekkor sem ment el.
A Tél katonája először hallgatott. Felemelt két vastagabb faágat, amiket az erdőben talált, és a tűzre rakta őket. A lángok újult erővel, örömmel nyaldosták a ropogó ágakat.
– Megmentette az életemet – mormolta alig hallhatóan Barnes. – Majdnem megöltem, és mégis megmentett.
– Jobb ember, mint katona – biccentett Rumlow. Ő is próbálta megfejteni Rogerst azokban a hónapokban, mikor együtt dolgoztak, hiába. – Te viszont jobb katona vagy. Annyit tudok, hogy szolgáltál a seregben – próbálta visszaterelni a témát az eredeti medrébe.
– Mint látod, jól sikerült – jegyezte meg Barnes, vetve egy pillantást az acélkarra.
– Nem haltál meg – mutatott rá Rumlow. – Ezt nem sokan mondhatják el magukról azok közül, akik küzdöttek a világháborúban.
A másik kifejezéstelenül nézett a másikra.
– Te örülsz, hogy túlélted az épület összeomlását?
Rumlow ciccentett egyet a nyelvével; hirtelen nagyon is tudatában volt az arcát és testét borító égési sérüléseknek. A bőr feszülésének és húzódásának. A kínoknak, amiken át kellett esnie.
Talán pontosan ezért jött vissza érte Barnes. Egy csónakban eveztek.

9. Bruce/Tony, Loki/Tony; 474 szó; Mónikának
Tony az a típusú ember volt, aki mindig tudta, mit akar.
Tudta, hogy nem akar másokra támaszkodni, mert az veszélyes. Tudta, hogy meg akarja tartani és többszörözni a vagyonát, mert a kapitalizmusnak hála ez hatalmat jelentett. Tudta, hogy alkotni akar, mert ehhez értett. Tudta, hogy nem akar megházasodni, mert nem neki találták ki a monogámiát.
Azt is tudta, hogy az, amit Bruce és Loki iránt érzett, hasonló volt, mégis nagyon más. Akarta azt, amit érzett irántuk. Akarta őket.
Csakhogy nem kaphatta meg mindkettőjüket.
Nem élt tévhitben: amint rádöbbent, hogy mindkét férfi fontos szerepet tölt be az életében, sejtette, hogy előbb-utóbb válaszút elé kerül majd. Nem kaphatta meg mindkettőjüket. Ekkora önzőséget nem engedhetett meg magának.
Még sem bírt választani.
Amikor Bruce a közelében volt, mindig elöntötte egyfajta kellemes nyugalom. A férfival megoszthatta a tudomány iránt érzett szenvedélyét, együtt dolgozhattak, megvitathatták azokat a kérdéseket, amiket másokkal sosem tudott. Bruce gyengéd volt, törődő, egyben viszont bizonytalansággal és rengeteg kétséggel teli. Lehetőséget adott arra, hogy Tony törődjön vele, azonban olyan figyelmet is kapjon, amit egész életében sosem. Boldog volt Bruce-szal. Igazán boldog.
Ám egyik kapcsolat sem tökéletes. Mindent nem adhatunk meg a partnerünknek, ahhoz minden ember túl kevés. Azonban, amit Bruce mellett nem talált meg, azt Loki tökéletesen pótolta.
A mágus veszélyes, izgalmas és megfejthetetlen volt. A büszkesége és akaratossága minden párbeszéd kimenetelét kétségessé tette; a kulturális különbségek színesítették a hétköznapokat. Tony, ha olyan kedve volt, harcolhatott Lokival a dominanciáért, és nem kellett amiatt aggódnia, hogy baj lesz belőle. Ha olyan kedve volt, mindent félrelökve hagyhatta, hogy Loki úgy kerekedjen fölé, ahogy azt nem szégyellte. Loki nem volt törékeny és nem is keltette azt a hatást. Tony az összes sötét titkát, a lelke minden mélységét felfedhette előtte, mert Loki nemcsak, hogy látott rosszabbat, de el is fogadta ezeket. Mindazt, amit Bruce előtt nem feltétlen mert megmutatni. Ahogy Bruce sosem osztott meg vele mindent a balesetéről, az állapotáról, Hulkról. Őszinték voltak egymáshoz, nem erről volt szó, de bizonyos dolgokat az ember lakat alatt tart.
Annyira tökéletesek voltak mindketten Tony számára. Annyira nagyon. Beleőrült a gondolatba, hogy választania kell közülük. Hogy elveszítheti az egyiküket. Rosszabb esetben, mindkettőjüket.
Bruce sosem tudna benne bízni többé, ha mellette Lokival is fent tart egy kapcsolatot. Érthető okokból. Lokiban pedig túl nagy a birtoklási vágy, hogy osztozkodjon.
Mindkét férfi túl fontos volt neki.
Szerette őket. Őszintén szerette őket, de nem várhatta el tőlük, hogy megértsék, hogy mindkettőjükre szüksége van ahhoz, hogy rendesen funkcionáljon. Hogy élje az életét és ne essen szét, hogy megtarthassa a józanságát.
Nézte, amint Bruce fáradtan, laposakat pislogva dörzsölgette az orrnyergét egy hosszú nap után, és mosolygott.
Nézte, amint Loki testéről lehull a köntös, amint hívogatóan hátrapillant a válla felett, és mosolygott.
Mégis hogyan kellene döntést hoznia? Kinek kell eltűnnie az életéből, hogy boldog lehessen?
Lehetett boldog a döntés meghozatala után?
Nem tudta. És addig fogja húzni az időt, ameddig csak tudja.

10. Loki/Tony; 407 szó; Zsuzsinak
– Mindenből akkora ügyet csinálsz! – fújta Tony dühösen, és a meglazított nyakkendőt letépte a nyakából, aztán a konyhapultra hajította a kabátjával együtt.
A másik férfi, akivel egyébként együtt laktak már néhány hete, gúnyosan felhorkantott.
– Persze, Anthony. Én csinálok belőle nagy ügyet. Abból, hogy teljesen életképtelen vagy, és amennyiben nincs bejárónőd, semmi sem kerül a helyére.
– Egy istenverte cetliről beszélünk! – lökte a levegőbe mindkét karját Stark.
– Amire a számlaszámot írtad fel, ahova a lakbért kell utalnunk! – sziszegte a másik.
Tony pislantott egyet, majd lassan megvonta a vállát.
– Upsz?
– Upsz? – nézett rá Loki hitetlenkedve. – Upsz?
– Nem mintha így utólag bármit is kezdhetnék a dologgal – mondta továbbra is olyan nem törődőm módon a férfi, hogy Loki tenyerén végigszaladt egy viszkető érzés, ami arra próbálta rávenni, hogy kenje fel a falra lakótársát. Akivel egyébként nemcsak együtt béreltek egy lakást, hanem alkalomadtán össze is feküdtek. Sok élvezetes előnye mellett ez volt az egyetlen tevékenység, aminek során Loki el tudta viselni, sőt kifejezetten bátorította Tonyt, hogy használja a száját. – Holnap majd felhívom a szolgáltatót, és elkérem még egyszer a számot. Nem a világvége, hogy elhagytam azt a nyavalyás fecnit. Jézus, próbálj meg néha lazítani! – forgatta meg a szemét. – Az élet csupa móka és kacagás, ha nem úgy viselkedsz, mint egy besavanyodott könyvtáros és egy megcsömörlött menzás néni szerelemgyereke.
Loki szemöldöke nagyon lassan, de biztosan emelkedett egyre közelebb a haja vonaláig. Először statikusan sercegő semmit hallott a fülében doboló vér mellett, aztán egyik pillanatról a másikra robbant a bomba.
Felemelte a kezét, tenyérrel előre, az ujjai között pedig zöld fénnyel felizzott a mágiája.
Tony épp akkor akarta elhagyni a helyiséget, amikor az erőtér körülvette, és még felnyögni sem maradt ideje, mikor a varázslat megtette a dolgát.
Loki elégedett vigyorral pillantott a ruha halomra, amit az előbb még Tony viselt, és aminek a közepén egy dezorientált kacsa ült.
Kérdő hápogás hagyta el a sárga csőrt.
– Sokkal jobb. Igazad volt, Anthony. Az élet csupa móka és kacagás, ha a megfelelő módon közelítünk hozzá – szélesedett még tovább a vigyora. Sarkon fordult, hogy átsétáljon a nappaliba.
Stark dühös hápogással és szárnycsapkodással követte őt.
– Sajnos nem értek a midgardi állatok nyelvén – közölte Loki, miközben leült a kanapéra és kényelmesen elhelyezkedett.
A kacsa lecövekelt Loki lábánál és a hápogása tovább erősödött.
A mágus összeráncolta a homlokát.
– Csizmává kellett volna változtatnom – sóhajtotta.
Három és fél óra maratoni hápogás Tony részéről, eredménytelen fenyegetéssorozatok Lokiéról odáig vezettek, hogy Tony-kacsa a mosógépben kötött ki az éjszaka hátralevő részére – bosszúból viszont szétrágta Loki kedvenc selyem köntösét.

11. Bucky/Steve; 448 szó; Lilinek
Steve beletemette az arcát a férfi nyakába, ami végre szabaddá vált a bőrkabát szétnyitása után, és mélyet szippantott abból a jellegzetes illatból. Olcsó szappan, cigaretta, kölni és izzadtság keveréke, illetve még valamié, amit nem tudott körülírni. Ami Bucky volt.
– Akarlak – suttogta Steve rekedten, miközben a keze becsúszott a mellény alá, ami a következő akadályt jelentette, hogy eljusson a puha, meleg bőrhöz.
– Itt vagyok – mormogta apró mosollyal Bucky. A szőke tincsekbe túrva és markolva kényszerítette partnerét, hogy a szemébe nézzen és megcsókolhassa. – Itt vagyok, Stevie – mosolygott szélesen és pajkosan, mielőtt incselkedve a fogai közé csípte barátja alsó ajkát, akiből erre feltört egy morgás.
A szinte nem is érezhető szellőtől ringó fűszálak ölén hevertek, másodpercről másodpercre kevesebb ruhában, míg csak a meztelen testük simult egymásnak. Steve a holdfényben nem tudott betelni társa látványával. Egyik keze a horzsolásokkal és régi hegekkel borított mellkast simította a végig, míg a másik a férfi combján siklott fel és alá, miközben újabb csókot váltottak.
Steve normális esetben aggódott volna, hogy talán észreveszik őket, hisz csapattársaik a mellettük lévő erdőben táboroztak le, ők pedig nyílt téren voltak, de valahogy érezte, hogy nem lesz baj. Amíg Bucky így öleli a nyakát, amíg türelmetlenül karmolja a hátát és morog a szájába, addig minden a legnagyobb rendben.
A szőke egy fürge és könnyed mozdulattal a férfi fölé lendült, onnan mosolygott le rá, mielőtt az ujjai – végre valahára, nyögte Bucky hátravetett fejjel – partnere ágyékához siklottak.
– Olyan régóta volt már – suttogta Steve beharapva az alsó ajkát. Bucky egyetértően morrant egyet, mikor az erős ujjak határozott fogásba zárták a merevedését.
– Mi is így érezzük.
Steve meglepődött a többes számon, de a reagálásig nem jutott el: két erős és izmos kar siklott hátulról a felsőteste köré – az egyik pedig furcsán hűvös volt. Acélból készült.
Elkerekedett a szeme. Bucky, az alatta fekvő, biztatóan mosolygott, és felemelkedett a földről, hogy beboríthassa csókokkal Steve arcának azon felét, amit nem épp egy borostával borított dörzsölt végig a másik oldalról.
Steve nem tudott visszafogni egy halk nyögést. Lehunyt szemmel hagyta, hogy a Tél katonája, szintén tökéletesen meztelenül, a hátának simuljon, miközben Bucky, az a Bucky, akit gyerekkora óta ismert, belemélyesztette a fogait a vállába. Felszisszent, de a férfi azonnal végigfuttatta a nyelvét a pirosló folton.
– A miénk vagy – lehelte a fülébe a Tél katonája.
– Csakis a miénk – helyeselt halkan Bucky.
Ez nem is volt kérdés. Sosem.
Pontosan ezt érezte, ezt gondolta akkor is, mikor nem túl finoman, de türelmesen az alatta fekvőbe hatolt, elhallgatva Bucky elakadó lélegzetét, miközben mögötte a másik férfi rámarkolt a csípőjére, és ő is követte a példáját.
Tökéletes összhangban mozogtak. Minden… tökéletes volt. Minden érintés, minden hang, mind lélegzetvétel.
Steve levegőért kapkodva, csatakosan és kellemetlenül nedves alsónadrágban riadt fel washingtoni lakásában, a csipogója hangjára.

12. Bruce/Thor; 486 szó; Laurának
Az Asgard volt a galaxisuk, a Yggdrasil legnagyobb űrállomása. Mindenki, aki vinni akarta valamire, ide akart kerülni. Mindenki, aki számított, itt volt. Az igazán kiváltságosak és tehetségesek pedig feljuthattak a Mjölnirre – a hajóra, aminek a neve a galaxis legtávolabbi sarkaiba is eljutott már.
Ennek az ötszáztíz fős legénységű űrhajónak volt a kapitánya Thor, és ez a bizonyos kapitány épp egy alacsony (nála legalábbis jóval alacsonyabb), csendesen szorgoskodó alakot figyelt, aki fel-alá sétált két hűtőgenerátor között.
Mosoly költözött a szája sarkába, majd elindult a lépcsősor felé, ami levezetett a gépház szívébe.
– Kicsit későre jár már – szólalt meg, természetesen a frászt hozva a férfire, akinek korábban nem tűnt fel a jelenléte. Elejtette a műszert, amit eddig szorongatott, aztán mikor sietve lehajolt érte, a szemüvege lecsúszott az orráról. Thor nem bírt visszafogni egy halk nevetést. – Bruce, miért nem alszol?
– Kapitány! – préselte ki magából Bruce Banner, a Mjölnir vezető technikusa. Ő felügyelt mindenre, ami ahhoz kellett, hogy a hajó működőképes maradjon. – Csak leellenőriztem az értékeket. Hogy minden megfelelő-e. A küldetésre – tette hozzá sután.
– Biztos vagyok benne, hogy az – mondta a szőke férfi. Maga mögött hagyta az utolsó lépcsőfokot is, de addig nem torpant meg, míg nem ért Bruce mellé. – Te vagy a legtehetségesebb és megbízhatóbb gépész ebben a galaxisban. Ideje volna neked is elfogadnod ezt a tényt.
– Igenis, Kapitány – mormolta Bruce. Fél kézzel magához ölelte a műszert, amivel az adatokat egyeztette, a másikkal megigazította a szemüvegét. Aztán a ruháját. Még a körülbelül két centisre nyírt haját is.
A Kapitány elmosolyodott.
– Thor. Csak ketten vagyunk, szolgálaton kívül. Már beszéltünk erről.
– A hajón maga a kapitány – jelentette ki Banner jóval határozottabban, mint bármit az eddigi párbeszédük alatt. – Már pedig még a hajón vagyunk.
– Adjam parancsba akkor? – vonta fel a szemöldökét a szőke.
Bruce meghökkenten pislogott, aztán megrázta a fejét.
– Nem szükséges – motyogta.
Thor halkan felnevetett.
Kivette Bruce kezéből a készüléket és lerakta az egyik páraelvezető cső tetejére, majd az egyik kezét a férfi tarkójára csúsztatta, és közelebb húzta magához. Éppen csak összeértek az ajkaik, Bruce máris reszketegen felsóhajtott.
– Thor, ne itt…
– Nincs itt senki más – mormogta a férfi félig lehunyt szemmel. – Csak te vagy annyira ostoba, hogy ilyenkor is dolgozz.
– Ha valaki meglát… – mondta idegesen, de Thor egyszerűen beléfojtotta a folytatást egy rendes csókkal.
– Nem fognak. Miért aggódsz folyton ennyire? – csóválta a fejét. – Én vagyok a kapitány, és…
– Pontosan! – tört ki Bruce-ból, és mindkét kezét a széles mellkasra fektette, amit vörös-arany egyenruha fedett, hogy hátrébb lökje őt. Ez csakis azért sikerült, mert Thor hagyta magát. – Te a kapitány vagy, én meg csak egy gépész.
Thor felsóhajtott. Helyben voltak.
– Nemcsak egy gépész vagy. Neked köszönhetően létezik a Mjölnir. Neked köszönhetően vagyok a kapitánya.
– Vannak más hajók is – motyogta Bruce.
– Amiken te nem vagy ott – biccentett partnere, és visszahúzta magához a férfit. – Gyere vissza aludni! Holnap hosszú napunk lesz.
Kétéves küldetésre indultak. Két év, amit megoszthatott a remek legénységével, aminek a párja is tagja volt – és akire partnerként legalább annyira büszke volt, mint kapitányként.

13. Loki/Thor; 494 szó; K. Laurának
Loki tekintete csak úgy lángolt a dühtől. Hol a csuklóit fogvatartó, irgalmatlanul ízléstelen és undorítóan bolyhos, rózsaszín bilincsekre meredt, amikkel a gigászi méretű ágy háttámlájához láncolták; hol pedig a szőke lobboncú férfira, akinek ezt az egészet köszönhette.
A testvérének. Thornak.
Gondolatban már száztizenkét módját találta ki annak, hogyan ölhetné meg szépen lassan. És nem is igazán a szabadsága korlátozása vagy a tény miatt, hogy a szája elé erősített pecket azóta sem vette le róla, hogy elhagyták Midgardot (noha az őrök beszélgetéséből azt vette ki, hogy Thor nem hozhatta volna el még egy hétig). Több köze volt a dolognak ahhoz, hogy teljesen meztelenül feküdt a selyemmel borított ágyon.
– Ha sokat fészkelődsz, megsérted magad – közölte a szőke, aki azzal volt elfoglalva, hogy levegye magáról a páncélját. Illetve a többi ruháját is, amit Loki finoman elkerekedő szemmel figyelt.
Mégis mi a…?
Amikor Thor az ágyhoz lépett, egyetlen percig sem próbálva eltakarni a férfiasságát, és felmászott mellé a fekvőalkalmatosságra, dühösen megrántotta a bilincset, ami hangosan megcsörrent a márvány- és kőfalak között, de kitartott.
– Loki, nyugodj meg! – szólt rá jóval erélyesebben az idősebb, de ezzel is csak azt érte el, hogy Loki még metszőbb pillantással meredt rá. – Leveszem rólad ezt – mutatott apró sóhaj kíséretében a szájzár felé. – De csak akkor, ha veszteg maradsz, és végighallgatod, amit mondani akarok.
Loki megforgatta a szemét. Sok választása nem volt.
Biccentett egy aprót.
Thor halványan elmosolyodott.
Mielőtt szólásra nyitotta a száját, a rengeteg harctól érdes tenyerét Loki lapos hasára simította, aki ettől egész testében összerándult. Az önuralma legjavához kellett nyúlnia, hogy ne hunyja le a szemét.
– Hosszú ideig terveztem, hogyan fogom neked ezt elmondani – mormolta halkan Thor, és az ujjai folytatták a játékot fogadott testvére bőrén. Kacskaringós vonalakat rajzolt az alhasától egészen a nyakáig, aztán vissza. A maszk mögül éppen csak hallhatóan szűrődött ki Loki ellenkező morgása. – Elakartam. Csak aztán… te eltűntél. Azt hittem, meghaltál.
Volt valami szokatlan komolyság a hangjában. A szokásos „drága fivérem” attitűd mellett, ami rávette Lokit, hogy abbahagyja a drámázást és jobban odafigyeljen.
– Bántam, hogy sosem osztottam meg veled, míg volt rá lehetőségem – mondta halkan. A keze ezúttal rásimult Loki csípőjére, és hirtelen nézett fel a férfira. A kék szempár öntudatosságtól fénylett. – Hónapokig készültem. Olvastam a könyveidet. Próbáltam felérni egy… szinthez, ami megfelelhet neked.
Szinthez? A néma kérdés homlokráncolásként jelent meg Loki arcán.
Thor hirtelen mozdult meg, sokkal gyorsabban, mint amit az ember a testalkata alapján várna, és a másodperc tört része alatt Loki felett támaszkodott, aki nem győzött fészkelődni, mikor az ágyékuk összeért. Felnyögött. Thor ajkára ismét mosoly szökött, miközben hátranyúlt, hogy kicsatolja a szájzárat.
Leemelte az öccséről, majd mielőtt még a mágus megszólalhatott volna, hogy kikérje magának az egész helyzetüket, megcsókolta. Loki döbbenten kapott levegőért, ami tökéletes lehetőséget biztosított a szőkének, hogy a szájába csúsztatta a nyelvét.
Azután húzódott vissza, hogy a fekete hajú tudomást véve haldokló büszkeségéről ráharapott az alsó ajkára. Megránduló arccal emelte a kezét a szájához. A bőrén vér piroslott.
– Akkor is szeretlek – jelentette ki.
Ostoba, gondolta Loki, ám a következő csókot nem ellenezte.

[Fanfic] Jégeső Hadművelet | Hetedik fejezet

jarithka — Sat, 30 Aug 2014 12:40:22 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5607
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Néha nem látjuk, hogyan tovább. Miért haladjunk tovább. És hiába vannak, akik mutassák az irányt, csak rajtunk múlik, hogy követjük-e azt az utat.

Hetedik fejezet - Halál árnyékának völgye

Egy nevet hallott visszhangozni a sötétségben. Ismerős volt az a hang. Ismerős volt a név is. Egészen zavarta, hogy nem tudott rájönni, honnan olyan ismerős. Aztán már nem számított többé, mert aludhatott tovább.

Más hangokat is hallott.

Nem tudott szavakat kivenni, nem is igazán próbálkozott vele. A tompa mormogás megnyugtató volt lebegve a semmiben. Ringatta őt, és nem töltötte meg a fejét felesleges gondolatokkal.

Aztán berobbant a fájdalom a békés burokba, és a hangok örvényét elsodorta a gyötrelem.

Mikor először felébredt, mindössze pár másodpercig volt magánál.

Lassan kinyitotta a szemét, amit rögtön vissza is csukott a felülről érkező, erős fénysugarak hatására. Hunyorogva tudott csak körülnézni. Egy ajtó homályos körvonalait sikerült felfognia, látott valami téglalap alakút közvetlenül mellette és talán egy ablakot még attól is jobbra.

Minden annyira… világos és fehér volt. Ez a felismerés pánikkal töltötte meg minden pólusát.

Végül csak egy gép egyre szaporább csipogását hallotta, és még felbukkant a látómezejében néhány barna hajtincs, mielőtt a hasogatás elől ismét a sötétbe menekült.

A második alkalommal sötétbe burkolózott a környezete, amiért az első fáradt pislogások után nagyon hálás volt. Emellett sokkal… éberebbnek érezte magát. Hamarabb tudatosította, hogy nem álmodott, ez most a valóság volt, és sokkal több mindent sikerült megfigyelnie.

Egyrészt ólomsúlyúnak érezte minden porcikáját. A karját sem sikerült felemelnie vagy a fejét oldalra fordítania. A szívverése a tehetetlenség markában felgyorsult, de összepréselte az ajkait, és rákényszerítette magát, hogy megnyugodjon.

Az ajtón túl, amivel szemben feküdt, halványsárga fényt látott. Egy kivehetetlen fekete sziluett elhaladt az áttetsző üvegablak előtt.

Mi történt?

Minden annyira elmosódott.

Hol vagyok?

Nagy nehezen és lassan kisugárzó fájdalom árán az altestébe sikerült baloldalra fordítania a fejét, ahonnan egyenletes csipogást és halk zümmögést hallott. Elsőként egy monitort látott, amin sok érték öt sorban elhelyezkedve váltakozott egyik pillanatról a másikra. Majd észrevette, hogy mögötte, a fal mellett egy fotelben valaki ült, meghúzódva az árnyékban, amit egy tárolószekrény adott a – valószínűleg – egyik ablakon át érkező holdsugarak útjának blokkolásával.

Egy nagyon ismerős alak.

Olyan volt, mintha egy csettintéssel minden egyes homályos emlékről felszállt volna a köd. Egyszerre tódult minden vissza a fejébe. A fülében csengett a pajzs vibrálásának a hangja, az állatias üvöltés, amitől megremegtek a porszemek is az aszfalton, az ordítás, ami felszakadt Bucky száján…

STEVE!!

Már nem tudott uralkodni a kétségbeesésén és rémületén, amitől megugrott a pulzusa, erősödött a fájdalom a testében, és feltört sajgó torkán egy elgyötört, rekedtes nyögés.

Azonban nem ájult el, és mielőtt még összeszorította a szemét, látta, hogy a gépek figyelmeztető jelzései felrázták a mellette virrasztót is.

Steve arcára a következő pillanatban rácsúszott egy tenyér. Ki kellett nyitnia a szemét. Tudnia kellett. És bármennyire is fájt, megtette.

A kék szempár láttán a nyöszörgését megrázta némi nevetés, de a kettő annyira egybemosódott, hogy még Steve sem egészen volt benne biztos, hogy nevetett vagy nyöszörgött igazából.

Az ajtó kinyílt, és sokan, túl sokan tódultak be a helyiségbe, a kéz pedig, ami még el tudta érni, hogy küzdjön, eltűnt a bőréről. A kiabálások egy része eljutott hozzá, egy része pedig egyáltalán nem.

A harmadik alkalom végre valahára több lehetőséget adott neki, mint pár rövid, agóniával átitatott perc. Ráadásul nem a csönd fogadta, hanem egy halk, viszont egész kivehető beszélgetés. Nem messze állhattak az ágyától a résztvevők.

– … hiszem. Ezt nem kockáztathatjuk meg.

– Az pedig egyáltalán nem számít, hogy ő mit akar?

– Nem tudjuk, hogy mit akar! Ha nem tűnt volna fel, már egy ideje nyomja az ágyat.

– Pontosan. Nem tudjuk. Ne csinálj úgy, mintha annyira ismernéd, hogy meghozhasd ezt a döntést helyette. Nem teheted.

– Van valaki, aki ismeri annyira.

Támadt egy kis szünet a párbeszédben. Steve úgy döntött, ez a tökéletes alkalom, hogy felhívja magára a figyelmet, azonban az előző alkalmakkal (hacsak nem álmodta azokat is) ellentétben még a szeme kinyitása és nyitva tartása is komoly küzdelemmel járt. De legalább nem érzett fájdalmat vagy más kellemetlenséget. Sőt, kifejezetten jól volt.

Túlságosan jól.

Összeráncolta a homlokát. Nem volt az a fájdalomcsillapító, ami elég hatásos lett volna az ő szervezetére. Legjobb tudomása szerint persze, ami nem jelentett semmit.

– Talán nem kéne most őt ezzel zaklatni – csatlakozott be a beszélgetésbe egy harmadik hang is. Ráismert benne Samre. – Úgy értem, már az is csoda, hogy sikerült rávenni, hogy kimozduljon ebből a szobából…

– Hé – erőltette ki magából. Ijesztően gyenge volt a hangja, mégis eléggé hangos ahhoz, hogy a jelenlévők mindegyike hallja.

Pillanatok alatt az ágyánál voltak mindannyian, ami azt jelentette, hogy Steve-nek nem kellett még a fejét sem megmozdítania ahhoz, hogy lássa őket. Apró mosolyra görbültek az ajkai Sam, Tony és Natasha láttán.

– Steve – viszonozta a gesztust a maga visszafogott módján a nő. Ő állt hozzá legközelebb a jobb oldalon, ujjait így gyengéden Steve kézfejére tudta csúsztatni, amitől a férfi azonnal megrázkódott. Natasha arckifejezése ettől feszült lett. Nagy eséllyel egy fájdalomhullámnak tudta be azt, hogy a szőke legszívesebben lerázta volna magáról a lágy érintést, pedig Steve a kontaktustól lett rosszul. – Hogy érzed magad?

– Meglepően jól – motyogta lassan forgó nyelvvel. – Mit kaptam?

– Egy valagnyi morfinból és nyugtatóból álló koktélt – válaszolta meg a kérdést Tony. – Bruce készítette. Semmivel sem tudták csillapítani a fájdalmaidat, kivéve azt a morfin mennyiséget, amitől leállt a légzésed. Kétszer.

Remélte, hogy nem felejt el hosszasan köszönetet mondani Bannernek, közvetlenül az után, hogy találkozik vele.

Egy időre elbambulhatott, mert mikor felpillantott a gondolatai végére érkezvén, minden barátja arcán aggodalmat látott.

– Jól ránk hoztad a frászt, haver – törte meg a hallgatást Sam a baljáról. Ha kicsit több életet érez magában, elsüt egy poént azzal kapcsolatban, hogy a pilóta csupán ebben a helyzetben tudott a másik oldalára kerülni.

A kellemes lebegés felhőjét lassan átitatta a bűntudat. A bűntudat pedig emlékeztette arra, hogy mi miatt is kellett a többieknek aggódni miatta. Kiszáradt az ajka, és a szíve erősebben verte a bordái által határolt üreg falát.

– Bucky? – kérdezte elszoruló torokkal.

– Nincs baja – nyugtatta meg a vörös hajú. Szó szerint úgy érezte, mintha egy kő zuhant volna le a szívéről. Felnyögött a megkönnyebbüléstől, amit a trió a visszatérő fájdalom jelének vehetett, mert összepillantottak, mielőtt a nő folytatta. – Elküldtük, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, és talán még eszik is valami normálisat.

– El sem mozdult mellőled, mióta bekerültél a kórházba – magyarázta Sam. – Egyedül Natasha merte rábeszélni – ezen a ponton Tony ellenkezően felhorkant –, hogy kicsit kimozduljon innen, és azt is csak azzal a feltétellel, hogy mindhárman itt maradunk. Biztos nemsokára visszaér, már egy órája elment.

Steve biccentett egy aprót, aztán lehunyta a szemét, amíg vett egy mély levegőt és sóhajtva kiadta magából.

– Steve – szólította meg ismét Natasha. Csakis ez vette rá, hogy újra kinyissa a szemét. Hirtelen elöntötte a fáradtság. Olyan volt, mint egy nehéz takaró, aminek percről percre kevésbé tudott ellenállni. – Mennyire emlékszel a történtekből?

– Elégre ahhoz, hogy… csodálkozzam az életben maradásomon – mormolta.

Amióta csak felébredt, lett volna lehetősége arra, hogy lepillantson magára. Azonban már emlékezett a teljes sötétség előtti néhány eseményre, és egy hang hangosan, élesen tiltakozott a fejében az ellen, hogy megnézze az eredményt. Nem biztos, hogy most akart megbirkózni mindazzal, amit ott találhatott. Ébren akart maradni. Legalább addig, míg Bucky visszaér.

Látnia kellett, hogy a férfi jól van. Az ő szájából kellett hallania, hogy jól van. Amikor legutóbb látta, levágták a karját, és éppen vesztésre álltak.

– Mi történt? – ráncolta össze a homlokát. – Hogy…? Azt hittem…

– A barátod egy két lábon járó buldózer – közölte Tony. Steve nagyon ritkán látott őszinte ámulatot és tiszteletet Stark arcán, azonban most ott volt a vonásain ez a nem mindennapi kifejezés. Megcsóválta a fejét. – Elkaptam a dokit, de mire visszaértem, te már megsérültél. – Sam hitetlenkedő szusszanása pontosan leírta Steve érzéseit is a megfogalmazással kapcsolatban: rendkívül finom és diplomatikus. – A haverod nemcsak, hogy visszatartotta azt az auschwitzi rémet, ameddig odaértem, de elvonszolt téged az út közepéről, aztán még segíteni akart nekem.

– De hát a karja… – suttogta a szőke.

– Biztonságba vitt téged – bólintott Tony. – Kértem már tőle autogramot, de szerintem azt hitte, viccelek. Mondd meg neki majd, hogy egyáltalán nem.

Megrándult a szája sarka egy elfojtott mosolytól. Még sem lehetett akkora véletlen, hogy annyira illett a kezébe a pajzs. Másodszor mentette meg az életét egy hónap alatt.

Teljesen véletlenül sikerült elcsípnie azt a lopott pillantást, amit Tony és Natasha cseréltek, mikor azt hitték, nem figyelt. Ez némi gyanakvással vegyes aggodalommal töltötte el.

– Mi az? – kérdezte előre tartva egy kicsit a választól.

A nő újfent a milliomos irányába tekintett, aztán a gondterheltség halvány fátylával az arcán felé fordult. Az ujjai ismét cirógatni kezdték a kézfejét. Ettől sokkal nehezebb volt uralkodnia a nyugalmán. El akarta rántani a kezét. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy Natasha nem fogja bántani, a szíve valahogy még sem akart hallgatni az agyára.

– Több műtéted is volt. Csoda, hogy még élsz, és ez valószínűleg a szérumnak köszönhető. Azonban… van ez a másik anyag benned. Bruce és Tony megtalálták a megoldást, hogyan távolíthatják el a szervezetedből.

– Ez egy jó hír, nem? – értetlenkedett Steve. Annak ellenére, hogy nem szeretett volna előre örülni a lehetséges semminek, mégis felderült egy kicsit az arca. – Tonyék szerint előbb-utóbb belehaltam volna.

– Az a baj – mondta a vörös hajú, és az ujjbegyein keresztül is érezte a férfi a feszültségét, ami összeadódott a sajátjával –, hogy ehhez egy kockázatos műtétre lenne szükséged. Nagyon kockázatosra.

– Viszont ez az egyetlen esélyed – szólt közbe Tony. Steve-nek eszébe jutott az a párbeszédrészlet, amit közvetlenül az ébredése után hallott. Valószínűleg erről lehetett szó, és valószínűleg már akkor is Stark képviselte a műtét támogatásának álláspontját, míg Natasha ragaszkodott hozzá, hogy kikérjék az ő véleményét is. Amit értékelt ugyan, de amennyiben ezen múlt az élete… mi volt a kérdés? – A sebed egyáltalán nem gyógyul. Mindössze annyira tudtak összevarrni téged az orvosok, hogy ne vérezz el azonnal, de az állapotod még mindig kritikus. Csakis a fájdalomcsillapítók miatt lehetsz most ébren. Olyan fájdalmaid voltak, hogy mesterséges kómába kellett rakniuk.

Kómába?

Az a kevés öröm is kiszállt a tagjaiból, hogy jeges elborzadás vegye át a helyét.

– Mióta vagyok itt? – préselte ki magából.

– Túl hosszú ideje.

– Mióta?

– Öt hete – felelte Sam.

Meg akarta kérdezni, hogy ugye csak vicceltek. Hogy mindössze ezzel akartak megfizetni neki azért, hogy ráhozta a frászt mindenkire. Ebben szeretett volna hinni, noha a szíve mélyén tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyikük sem tette volna meg ezt vele vagy önmagukkal.

Öt hétig. Öt hétig feküdt kómában, egyik életmentő műtétről a másikra tolták, mindezt azért, mert túl ramatyul volt ahhoz, hogy megvédje magát vagy bárki mást. Azért, mert teljesen és tökéletesen használhatatlanná vált. Mindenkinek őt kellett védenie, mindenkinek miatta kellett aggódnia.

Ez nem volt így rendjén.

Tony sóhajtva simított végig az arcán. A szőkének csak most tűntek fel a sötét karikák a szeme alatt, a szokatlanul erős borosta az arcán, a kimerültség ordító jelei.

Bűntudata volt.

– Nem akarlak sürgetni, Steve, de minél tovább várunk, annál kisebb eséllyel jössz ki élve a műtőből. Minden nappal… lószart, minden perccel gyengébb lesz a fater csodaturmixa a testedben, és erősebb az a másik, amit a ribanc beadott.

Úgy tűnt, a doktornő személye senkinek sem lopta be magát a szívébe.

Nem tudta, mit válaszoljon. Nyilvánvalóan sok vesztenivalója nem maradt, vagyis a műtét bevállalása nem igényelt hosszas mérlegelést. Ha nem hal bele, akkor van esélye rá, hogy felépüljön, bármilyen kicsi is legyen az az esély. Amennyiben azt mondja, hogy köszöni szépen, de inkább nem élne a lehetőséggel, akkor vagy fájdalomcsillapítókat kapva tölti a hátralevő napjait, vagy kómában, vagy egyszerűen elvérzik, akár az elkövetkezendő öt percben. Mindezt figyelembe véve a racionális döntés a műtét lenne.

Még sem tudta egyből rávágni az igent, mert ott visszhangzott egy aprócska „de” a fejében. Az a „de” pedig nem hagyta nyugodni.

Az őrlődésének és a többiek várakozásának az ajtó nyílása vetett végett. Tony arrébb lépett az ágy lábától, így Steve is láthatta az érkezőt.

Bucky fehér edzőcipőt viselt, ami nagyon ismerősnek tetszett a férfi számára, ameddig rá nem jött, hogy a szekrényéből van. Az egyik futáshoz használt cipője. Egy farmernadrágot húzott fel mellé, ami szintén az övé volt, illetve egy kicsit bő, szürke pulóvert, aminek a kapucniját mélyen a homlokába húzta.

A kifejezéstelen arcot néhány másodperc erejéig meglepettség lágyította meg, amíg felül nem kerekedett az érzésen.

– Kimegyünk egy kicsit – jelentette be Sam torok köszörülve, miután Bucky lecövekelt az ajtóban.

– Szerintem elférünk itt öten is – közölte Tony ártatlanul pislogva. Steve mindig elcsodálkozott rajta, mennyire könnyen tudja magára csapni ezt a nemtörődöm álarcot, mikor az előző pillanatban még sütött róla a komolyság. – Legrosszabb esetben feláldozom magam és ülök Rogers ölébe.

– Lódulj, Stark! – tett felé egy hessegető kézmozdulatot Natasha, mire szem forgatva, de Tony elindult az ajtó irányába, ahonnan azóta Bucky beljebb lépett, és szabaddá tette az utat.

Az ajtó becsukása után nem hezitált sokat: azonnal az ágy mellé sétált, és odahúzott egy széket is, amit Steve eddig észre sem vett. Sürgetőbb dolgok kötötték le a figyelmét, mint a szoba berendezésének felmérése, és mivel még egy felülést sem kockáztatott volna meg, nem is igazán számított a környezete.

Csak miután Bucky leült, vette észre, hogy a pulóver egyik ujja… egyszerűen lóg róla.

– A karod – mondta halkan.

– Le kellett venni az egészet – érkezett a dörmögő válasz, miközben a jobb kezével lesöpörte a fejéről a kapucnit. A haja kócos volt, viszont valaki hátrafogta a férfi tarkóján a kicsit hullámos tincseket, így nem lógott az egész az arcába. – Stark azt mondta, készít egy újat. Egy „jobbat” – tette hozzá meglehetősen szkeptikusan.

– Abban nem kételkedem – bólintott egyet óvatosan. Hihetetlenül kimerültnek és kábának érezte magát. Megvolt a hátulütője a rendkívül hatásos fájdalomcsillapítóknak, már pedig még kicsit fókuszban kellett maradnia. Még egy kicsit. – Én… sajnálom.

– Mit? – nézett rá szinte már vádlón a fekete hajú.

– Miattam vesztetted el a karod – sütötte le a szemét. Bucky türelmetlenül, bosszankodva fészkelődött ültében, mielőtt hátradőlt és hagyta, hogy a keze a combján megpihenjen.

– Ez csak egy kar. Még csak nem is igazi. Te majdnem meghaltál.

Majdnem – akarta Steve mondani, aztán inkább azelőtt elharapta, hogy egyáltalán szólásra nyitotta volna a száját. Nem volt értelme előjönni a zavaros érzéseivel, amíg maga sem tudta pontosan megmondani, mit érez.

– Köszönöm – fordította végül oldalra a fejét, hogy ne csak a szeme sarkából lássa barátját. – Tony elmesélte, hogy mit tettél. Honnan szedted az erőt…?

Bucky lassan megvonta a jobb vállát.

– Megvolt a küldetésem. Nem állok le, míg nem jutok a küldetéseim végére.

– Mi volt a küldetésed? – vonta össze a szemöldökét a másik.

– Azt hiszem, téged életben tartani – billentette oldalra a fejét, és Steve döbbenten realizálta, hogy Bucky tanulmányozta az arckifejezését. Vizsgálta a reakcióit. Ez a felismerés egyszerre volt bénító és… felemelő. Eddig nem csinálta ezt, vagy pedig nagyon figyelt arra, hogy Steve ne vehesse észre. Az pedig, hogy hagyta, hogy lássa, nem lehetett a véletlen műve.

Amikor elnyíltak az ajkai, hogy vegyen egy mélyebb levegőt, az egész egy reszketeg sóhajba fulladt. Lehunyta a szemét.

Mikor újra kinyitotta, észrevette, hogy a szoba narancssárgás fénybe öltözött az elmúlt percekben. Odakint már lenyugvóban lehetett a Nap korongja, amitől egyfajta megnyugtató derengés töltötte meg a levegőt, meleg árnyékok vonták be a falat, Bucky arcát és a takaró redőit.

Steve torka elszorult az egész pillanat… békességétől.

Talán eljött az idő. Amíg még nyitva bírta tartani a szemét.

- Elfáradtam, Bucky – suttogta alig hallhatóan. Tudta, hogy nem kellett magyaráznia. Tudta, hogy társa pontosan érezte a hangján és azon az egyetlen szón, hogy nem a sérülésekről vagy a szituációról beszélt, hanem mindenről. Ez nem az a fajta fáradtság volt, amihez két-három nap pihenés és egy kiadós alvás elegendő volt, hogy elmúljon. Belefáradt az egészbe. Buckynak pedig megváltozott a tartása. A korábbi nyugalom egyfajta pulzáló feszültséggé változott. – Tony azt mondta, szükség van egy műtétre, ami nagyobb eséllyel öl meg, minthogy segítsen – folytatta, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. – Ez az egyetlen esélyem, nélküle semmiképp sem lehetek jobban. De…

– Nem adhatod fel – közölte Bucky, és nagyon lassan előrehajolt. Néhány ránc kúszott a homlokára.

– Miért nem? – kérdezte jóval élesebben, mint amennyire szerette volna, azonban a fekete hajú még csak meg sem rezzent tőle. Ennélfogva nem bocsátkozott magyarázkodásba vagy bocsánatkérésekbe. Addig kellett ezt elmondania, ameddig még képes volt rá. – Miért nem? – ismételte meg. – A világ tökéletesen megvolt nélkülem abban a három hónapban is, amikor Oroszországban voltam. Manapság… minden tele van szuperhősökkel. Nem az van, mint a háború idején.

Látta Buckyn, hogy sok mindenre számított, ami elhangozhat kettőjük között, miután Steve öt hét után végre felébred, de erre nem.

– Mi lesz velük? – intett a fejével az ajtó felé. Az ujjai lassan ökölbe szorultak a lábán.

– Natashának ott van Clint, Tonynak Pepper, és biztos vagyok benne, hogy Sam jól beilleszkedik a csapatba – felelte. Ezek nem friss gondolatok voltak. Abban a fehér szobában születtek, mélyen a föld alatt. Csak akkor még nem realizálta teljesen, tudatosan. Bőven volt ideje végiggondolni, mi történt volna, ha sosem találják meg és ott hal meg. Ez nem… önsajnálat volt. Egyáltalán nem annak szánta. Ezek tények voltak. – Amerika Kapitány kiment a divatból – mondta ki hangosan is az utolsó, kicsit keserű gondolatát.

Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy Bucky szeretné megütni azért, amit mondott, de a férfi visszafogta magát.

– Mi lesz velem? – kérdezte heves indulatoktól fojtott, csendes hangon.

Steve megnedvesítette az ajkait a nyelvével, ám egyáltalán nem érezte magát idegesnek. Azt hitte, ebben a helyzetben majd ideges lesz. Ám már ahhoz sem maradt elég ereje. A gyógyszerektől ráadásul még az ébren maradásért is külön küzdenie kellett. Minden egyes lélegzetvétel küzdelemmé vált az életében, és igen, nem ez volt az első ilyen alkalom.

Azonban akkor legalább ott volt neki Bucky. Volt oka küzdenie a következő másodpercért.

– Azt mondtad nekem, hogy nem emlékszel – mormolta. Ezúttal, még ha utálta is magát érte, könnyebb volt a takarót bámulnia, ami oltalmazó lepelként fedte a testét, leplezte a sérülései súlyosságát. – Azt mondtad… Te nem ő vagy. Te nem Bucky vagy. – Talán csak képzelte, hogy a mellette ülő hirtelen hangosabban és mélyebben szívta be a levegőt. Talán csak annyira kapni akart valamiféle reakciót, hogy az elméje úgy döntött, megadja neki. – Én… Én nem tudok tovább egy Bucky nélküli világban élni – tört ki belőle. Érezte legördülni a könnycseppeket az arcán. A férfira pillantott. Hüledezést látott. Zavarodottságot. Haragot. – Még gyászolni sem volt időm rendesen, aztán… megjelentél. Azt hittem, visszakaptalak. Azt hittem… - Muszáj volt a plafon irányába pillantani, hogy ki tudja pislogni a szeméből a könnyeket. Hogy tovább tudjon beszélni. – Nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudok küzdeni, mikor… nem vár rám semmi. Nem kell aggódnom a világ miatt, mert tudom, hogy jó kezekben lesz. Én pedig már túl sok mindent vesztettem.

A csend ezúttal nehéz volt, őrlő és kínzó. A békés narancs lángoló bordónak tűnt a világos falakon. El akarta nyelni a világot.

– Azt mondtad, ne hívjalak Buckynak, mert nem ő vagy… Te tudsz élni egy Steve Rogers nélküli világban... de én nem tudok egy Bucky nélküliben. – Nem bírta eldönteni, hogy melyikük szívverését hallja, melyiküké száguldott úgy, akár egy versenyautó. – Nekem… nem megy.

Szünetet kellett tartania, ahogy a kimerültség egyre erősebben ostromolta, és követelte, hogy hunyja le a szemét, és inkább aludjon. Csakhogy attól tartott, hogy nem lett volna legközelebb, és amennyiben van választása, szeretett volna elbúcsúzni. Tudta, milyen az, amikor még a lehetőséget is elragadják az embertől.

Bucky hallgatása ijesztően mély lett, a súlya ott nehezedett Steve mellkasán. Nem szólt semmit, percekig, és a szőke nem tudta eldönteni, hogy azért, mert nem tudta, mit mondjon, vagy azért, mert úgy gondolta, erre nem érdemes semmit sem reagálnia. Viszont nem kelt fel és hagyta el a szobát. Ez az előbbi lehetőséget feltételezte.

Steve mindenesetre kihasználta az adandó alkalmat, és amint kifújta magát, megnyalta kiszáradt ajkait.

– Biztosan…

– Hallgass!

A közbevágás önmagában annyira meglepte, hogy azonnal becsukta a száját. Bucky először maga elé bámult, aztán megemelkedett a háta egy mély levegővételtől, és ezután pillantott fel társára. Már nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább tűnődés ült az arcán. Némi óvatosság, amit Steve nem tudott hova tenni.

– Nyolc hónapot töltöttem azzal, hogy rájöjjek, ki vagyok – mormolta az alkonyodó félhomályban. – Több vagyok-e, mint egy sorszám, egy fegyver. Van-e nevem? Nem tudtam, hogyan szólítsam magam. Ők fegyvernek, katonának hívtak. Te Buckynak. Azt akarom tudni, én ki vagyok. Nem azt, hogy ti kinek vagy minek tartotok.

Igen, egészen biztosan a bűntudat volt, ami egy gerely erejével vágódott a gyomrába.

– Felkerestem a helyeket, amikre emlékeztem, vagy amik benne voltak az aktákban, amiket megszereztem. Megkerestem az embereket, akiknek közük volt a HYDRA-hoz vagy hozzám. Próbáltam összerakni a darabokat. Egy dolog volt mindig állandó. – Bucky tekintetében öntudatosság fénylett. Olyasfajta, amit Steve egyszer sem látott bennük, mióta a Tél katonája kísértethistória életre kelt. – Te. Ott vagy a fejemben. Éjszakánként. Ezért döntöttem úgy, hogy szemmel tartalak. Ha az egyik nyomon nem jutok el a célomhoz, talán a másikon igen.

Steve-nek teljesen és tökéletesen üres volt a feje. Még egy szó sem jutott eszébe, ami megfelelő lenne válaszként a hallottakra, ráadásul nem volt biztos benne, hogy a férfi ezzel befejezte.

Már éppen meggondolta magát a megszólalással kapcsolatban, mikor Bucky folytatta. Ujjai lassan és önkéntelenül kúsztak azon hosszú, sötétbarna, szinte fekete tincsek közé, amiket nem tudott megtartani a hajgumi, aztán felkelt ültéből. Steve kénytelen volt helyezkedni egy kicsit, amitől tompa sajgás nyílt a vállában és a mellkasában, akár egy virág tavasszal.

– Nem jutottam még a végére – mondta halkan. Az ágykereten támaszkodott meg a jobb kezével. – Már pedig kellesz hozzá. Segítesz emlékezni.

– Bucky… - nyögte Steve. Pontosan tudta, hova fog ez vezetni, pedig pont az ő esetében nem gondolta volna, hogy külön magyarázkodnia kell majd. Hogy majd pont ő fogja győzködni mindenki közül.

– Nem ő vagyok – felelte határozottan. – Nem teljesen. Nem változott semmi ezzel kapcsolatban. Viszont… valamikor ő voltam. James Buchanan Barnes. Időt kell adnod nekem – dörmögte. – Több időt. Itt vannak fejemben ezek a… képek. Amik túl élesek és pontosak ahhoz, hogy puszta kitalációk legyenek. Tudom, hogy megtörténtek. De másként érzem megtörténtnek őket, mint mindazt, ami Washingtonban történt. Azt teljesen a sajátomnak tudom mondani. Azt akarom, hogy ez a többivel is így legyen.

Steve nem tudhatta, csak sejtette, milyen nehéz volt mindezt elmondania a férfinak neki. Figyelembe véve már csak azt a tényt is, hogy többet beszélt, mint néhány hét alatt összesen. A tetejében pedig… ezek érzékeny, személyes dolgok voltak. Olyasmik, amiket régebben sem volt egyszerű megbeszélniük, hiába álltak nagyon közel egymáshoz. Olyasmik, amiket az ember normális esetben megtart magának, hacsak valami nem kényszeríti rá, hogy elmondja őket.

Nyelnie kellett.

– Ne tedd ezt velem… - suttogta. Tovább növekedett a tompa fájdalom, és kezdett szétterjedni a testében. Olyan volt, mint mikor kavicsot dobnak egy zavartalan vizű tóba és fodrozódás indul meg koncentrikus körökben. – Kérlek, Bucky…

Döbbenten figyelte, miként int nemet a fejével barátja. Az alsó ajkára harapott.

– Olyan, mintha ketten lennénk idebent – csúsztatta a kezét a pulóverrel fedett mellkasára. – Hiszek benne, hogy lehetünk egyek. De ehhez időre van szükség. Arra, hogy ne most add fel.

– Nem tudod megígérni – préselte ki magából Steve. Felszökött a pulzusa, és ezt nemcsak az egyre szaporább légzése és a gyorsabb szívverése, hanem az életjeleit figyelő monitorok is tanúsították. Bucky homlokráncolva meredt a gépekre, és Steve szinte látta rajta, hogy számításba vette annak a lehetőségét, hogy hívjon egy szakembert. – Nem ígérheted meg, hogy ez megtörténik.

– Nem – ismerte be. – Azonban sosem tudod meg, ha nem adsz nekem egy esélyt.

Hiába préselte össze a száját, az elkínzott nyögés így is tisztán hallható volt.

Hosszú hetek, rengeteg sérülés és fájdalom, illetve még több reményvesztettség kellett ahhoz, hogy Steve döntést hozzon. Igaz, hogy hallogatta, igaz, hogy próbált úgy tenni, mintha nem jutott volna az eszébe annak a gondolata, hogy egyszerűen csak… elengedje a gyeplőt. Ám, és ez mindennél jobban meglepte, amikor végre valahára megfogalmazta magában, hogy kész lenne véglegesen letenni a pajzsot, mert már nem látja értelmét annak, hogy olyan hullám előtt áll, ami előbb-utóbb úgyis ledöntené a lábáról, megkönnyebbült. Eldöntötte, hogy nem fogja siettetni a halálát vagy elébe menni, viszont küzdeni sem fog tovább, és ez… ez megnyugtató volt. Nem menekült. Mindössze nem harcolt.

Csakhogy Bucky mindent a földdel tett egyenlővé, amit nagy nehezen felépített. Egyetlen pillanat alatt. Annyiszor próbált meg konfrontálódni a férfival, annyiszor kapta vissza válaszul, hogy ő nem Bucky, ő nem emlékszik, ő nem hajlandó ezzel foglalkozni, hogy Steve nagy nehezen belátta, talán igaza van. Hisz Steve borzasztóan akarta, hogy Bucky teljes mértékben a régi legyen, pedig nem lehetett az. Nem lehetett, mert eltelt hetven év, mert évtizedeken át kínozták és játszottak az agyával. Beismerte, hogy talán olyasmiért ácsingózik, amit már nagyon régen elvesztett, és önzőség volt tőle, hogy ezt próbálta a másikba is sulykolni, akinek Steve volt a legkisebb problémája, mert egy vérrel felöntött és holttestekkel kikövezett alapból kellett felépítenie az életét.

Most mégis… visszaadni neki a kínzó reményét annak, hogy talán… miután másodszor is beletörődött a férfi elvesztésébe…

A saját zokogása hangjára tért vissza a kórterembe fejben is, illetve a nyomásra a vállán, amit Bucky fejtett ki a kezével. A monitorok már szinte elviselhetetlenül hangosan sípoltak, Steve pedig alig kapott levegőt.

– Hívnom kell az orvosokat – mondta fojtott hangon. – Be fognak vinni a műtőbe, hogy Stark megmenthesse az életed. – A falhoz lépett, ahonnan leemelt valamit. Mikor visszahúzódott Steve mellé, a szőke látta, hogy egy hívógombos kis távirányító az. Többször is megnyomta egymás után. – Itt leszek.

Steve egy pillanatig biztos volt benne, hogy amennyiben kinyitja a száját, hányni fog, de ez nem történt meg.

– Sokat kérsz – lehelte megremegve. Világos és sötét foltok villantak fel előtte. Másodperceken belül el fog ájulni, a kesernyés íz a nyelvén efelől nem hagyott kétséget. Nem bírt már megnyugodni, ami pedig csak gyorsította a szervezete haldoklását.

– Mindenkinek jár egy második esély – felelte a szőke szavait idézve. Steve meg mert volna esküdni rá, hogy egy halvány mosoly játszott Bucky ajkain. – Emellett… Van valami, amit az emlékek szerint mindig meg akartam tenni. Maradj életben, hogy megtehessem. Steve – tette hozzá mormolva.

Hatalmasat dobbant a szíve. Nem azért, mert most először szólította őt nevén a fekete hajú. Nem. Azért, mert ennek hatására döbbent rá, hogy másodszor hívta így.

Steve még ki akart kényszeríteni magából egy szitkozódást, és a pillanat tört részéig a düh luxusát is megengedhette magának, mielőtt a fájdalom ostorszerűen végigvágott a testén, főleg a vállában összpontosulva, ahol a kard megsebezte, és minden egy lüktető, sötét gyötrődéssé sűrűsödött.

Csak az orvosoknak feltétlen szükséges távolságot adta meg, ami nem lehetett több másfél méternél. Nagyon gyorsan és rutinos mozdulatokkal, pánik nélkül cselekedtek, amit kimondatlanul meglehetősen értékelt. Valaki leeresztette a háttámlát, egy nő már Steve fejénél állt, hogy a lélegeztetéshez becsúsztassák neki a csövet, amit alig néhány napja távolítottak csak el. Egy nyurga, fürge fickó fellendült Steve fölé az ágyra, amitől bizsergés szaladt végig a testén, hogy közbelépjen – pedig az orvos csak Steve életét akarta megmenteni. Egyenletes, erős nyomásokat fejtett ki a mellkasára, amint az intubálás sikerült.

Stabilizálták a férfit. A fehér takarón és halványkék köpenyen, amit hetekkel ezelőtt ráadtak, vérfoltok jelentek meg. Felszakadhattak a varratok. Nem foglalkozott vele senki. Az volt a fő, hogy legyen pulzusa, és vihessék a műtőbe. A vért pótolhatták utána.

Az volt a fő, hogy biztosíthassanak egy lehetőséget.

Amikor az orvosok megindultak a férfival kifelé a szobából, szorosan követte őket. Végig figyelt rá, hogy ne akadályozza az előtte haladó nőt, de tudni akarta, hogy bejut-e a műtőbe. Látnia kellett, amint a sebészek munkához látnak.

Mindössze néhány lépésnyire jártak még csak a szobától, amikor valaki elkapta a vállát, és visszarántotta őt.

– Mi a faszomat mondtál neki? – meredt rá Tony Stark, és a testtartása a düh miatt olyan fenyegető kisugárzást vett fel, ami minden tudatalatti önvédelmi ösztönét bekapcsolta.

Félreütötte a férfi kezét, és látta Starkon, hogy a mozdulat fürgesége egy pillanatra kibillentette a határozottságából. Azt viszont tisztelte a milliárdosban, hogy mikor belesétált a személyes szférájába gyakorlatilag egy centisre csökkentve köztük a távolságot, nem hőkölt hátra.

– Ezt ne próbáld meg még egyszer – sziszegte.

– Az lett volna a dolgod, hogy rábeszéld a műtétre, nem az, hogy öthétnyi orvosi bravúrt kidobj az ablakon! – vágott vissza. – Azért mentem bele, mert Natasha esküdözött, hogy te kellesz Steve-nek, de ezt nem mondanám eredménynek – mutatott indulatosan a sarkon éppen eltűnő csapatra. Nekik is követniük kellett őket, legalábbis Starknak mindenképp.

Vissza kellett fognia magát. Steve érdekében. Stark is csak feszült volt. Ennek ellenére azonban nem tetszett neki, ahogy beszélt vele. Pedig az elmúlt hetekben egészen megtűrték egymást Rogers közreműködése nélkül is.

– Küzdeni fog – közölte hűvösen.

– Ez nem annak látszott – ellenkezett a másik.

– Tony – szólt közbe figyelmeztetően Romanoff. Küldött felé is egy figyelmeztető pillantást. Nincs szüksége hátvédekre.

– Meg akar halni.

A bejelentést Stark hátrébb lépése, Romanoff arcán átfutó hitetlenkedése és Wilson eddigi csendességéből adódóan meglepetést okozó torokköszörülése követte.

– Az teljesen kizárt. Steve nem az a fajta ember.

– Talán nem volt az. Aztán találkozott velem, Szerebrjakova ötvenhat napig kísérleteket végzett rajta és megtudta, hogy haldoklik. A barátai vagytok, nem? – kérdezte, és minden akarata ellenére vegyült némi ellenségesség a hangjába. Dühítette, hogy neki kellett ezt elmagyarázna. Dühítette az, hogy itt volt egy probléma, amit nem tudott megoldani, mert nem voltak meg hozzá az eszközei. Addig semmiképpen, míg Stark nem teszi a dolgát.

– Azt mondta, hogy meg akar halni? – kérdezte Romanoff csendesen.

– Nem mondta ki – felelte, majd megint Starkra koncentrálta a figyelmét. – Küzdeni fog.

Úgy tűnt, a férfi vitatkozni kezd, aztán még sem nyitotta szólásra a száját. Kétség sem fért hozzá, hogy haragudott és nem értett egyet a történtekkel, de ezt később is megbeszélhették.

Biccentett, majd elsietett abba az irányba, amerre Steve-et tolták pár perccel ezelőtt. A műtőben már ott lehettek a sebészek, és Stark társa is megérkezett pár órával korábban. Ez most az orvosi csapaton, a pároson és Steve-en múlt.

Ők szintén odamehettek volna a műtőhöz, mert volt egy hangszigetelő üveggel borított váró rész, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész folyamatra, azonban a beavatkozás alaphangon öt-hat órát vett igénybe (a sebészet vezetője szerint), mindazzal pedig, amivel Stark és Banner próbálkozni akart, ez az idő tovább duzzadt. Mikor kihozzák a műtőből a férfit, az altató, a gyógyszerek és a trauma hatásának is el kell múlnia, mielőtt felébredhetne.

Ha jól számolta, lehetett legalább egy napja, mielőtt Steve újra éber vagy beszédképes állapotba kerül.

Azzal az opcióval nem is számolt, hogy belehal az életmentő kezelésbe. A természetéhez, az alap programozásához, hozzátartozik, hogy minden felmerülő lehetőséggel számol, és pontosan ezt tette. Mindent tudott Steve-ről. Mindent. Tudta, milyen pózban szeret aludni, hogy miként ugrik meg az ádámcsutkája, mikor kortyol vagy nyel, hogy milyen hanggal távozik a testéből a levegő, mikor szorong, hogy a csillogás hogyan szökik a szemébe, ha mosolyog. Tudta, mennyit jelentenek neki a rajzai, azok a hihetetlenül aprólékos és mesteri munkák, tudta, hogy minden fizikai fájdalomnál többet értek neki az elvei, tudta, hogy mennyire nem bírta elviselni az igazságtalanságot. Ismerte őt. Biztos volt benne, hogy nem fogja feladni. Minden racionális joga meglenne hozzá, azonban egy tömegek szerint racionális ember nem egy szemetesben végzi rothadt zöldségek és emberi ürülék között, miután megkísérelte megvédeni olyanok becsületét, akiket nem is ismert.

Mindezzel kapcsolatban pedig két dolgot érzett: eddig nem tapasztalt hatalmat és rémületet. Mert minden, ami ott örvénylett a fejében, kontrollt és előnyt biztosított neki a férfival szemben, másfelől azonban pont ez ejtette csapdába is.

Törődött vele? Mondhatta ezt? Eddig annyival kellett törődnie, hogy likvidálja a célpontját, mindeközben ne keltsen feltűnést és mindig jusson vissza a legközelebbi kimentési pontra. Ez hideg, számító törődés volt, amire utasították. Ez csakis azért volt meg benne, mert oda tették. Mesterségesen kreáltak egy lélegző fegyvert, ezt a funkciót pedig tökéletesen ellátta. De mikor észrevette, hogy Steve már nem követi, ahogy Washington óta tette, sőt azt sem tudja egész pontosan, hol van, valami felhorgadt benne, akár egy régóta szunnyadó vadállat. Nem mérlegelt, hogy mi a fontosabb: a HYDRA akták nyomának ellenőrzése vagy a férfi megkeresése, mert nem volt mit mérlegelni. Egyértelmű volt a döntés. Ahogy az ápolása is. Megakadályozni, hogy meghaljon. Élnie kellett, ennyit tudott. El kellett kísérnie ehhez Amerikába? Legyen. A sötétbe visszahúzódó HYDRA tagok nem fognak kicsúszni a markából, maradt bőven ideje. Steve ellenben haldoklott. Az ő ellenségeit hamarabb kellett kézre keríteniük. Jó volt abban, amit csinált, az egészségügyi ismeretei azonban korlátosak, ezért egyetlen pillanatig sem maradt kérdés, hogyan legyen Steve segítségére.

Minden adta magát. Minden tisztának és egyértelműnek látszott.

Felkavaró volt, mikor éjszakánként nem a rémálmaival, hanem ezekkel az ismeretlen, frusztráló érzésekkel viaskodott. Ez az egész még sem volt fogható ahhoz a statikus csöndhöz, ami minden gondolatot kisöpört a fejéből, látva a férfi összecsuklását, a patakokban ömlő vért és azt, ahogy lehunyja a szemét a másik. Mintha örökre tenné. Látott már ilyet. A zörejek hangyabolyként ostromolták a koponyája belső falát, mikor az egykedvű üresség helyett düh lett úrrá rajta.

Ez adott neki erőt ahhoz, hogy arrébb vonszolja a férfit. Hogy időt nyerjen maguknak.

Életben kellett tartania Steve-et.

Szüksége volt rá.

Úgyhogy életben tartotta. Aztán őrizte, mikor már sem a gyógyszerek, sem a szíjak nem tarthatták az ágynak szegezve, nyíltan ellenkezni pedig senki nem mert vele Tony Starkon kívül.

Huszonnégy óra. Gond nélkül vissza fog érni.

Pislogott egyet, és újfent a kórházi folyosón találta magát, két szempár kereszttűzében. Wilson arckifejezése tartózkodóan aggódó volt, míg Romanoff egy hűvös, kételkedő maszk mögé rejtette az érzéseit.

Akkor sem hibáztatta volna őket, ha egyáltalán érdekli, mit gondolnak.

Anélkül, hogy bármiféle magyarázattal szolgált volna, elindult a liftek irányába, amik pont az ellentétes oldalon voltak, mint amerre a műtőhöz el lehetett jutni.

– Hova mész? – kérdezte a veterán.

Meglepődött, mikor szólásra nyíltak az ajkai, és nem tudta idejében megfékezni a szavakat. De legalább nem torpant meg vagy fordult vissza.

– Van egy kis dolgom.

Huszonnégy óra nagyon sok mindenre elegendő.

A Steve lakásánál történt támadás után egy héten keresztül tartották ágyban, és be kellett ismernie, erre szüksége volt. Igaz, hogy a fémkar elvesztése nem okozhatott neki halálos sérülést, hiszen nem egy húsvér végtagról volt szó, de úgy kötötték az idegrendszeréhez, mintha igazi lett volna. Más különben nem használhatta volna megfelelően. Nem gyógyszerezték túl, és bármilyen nehezen viselte Stark stílusát, a férfi korrekten viselkedett vele.

Ennek és Stark hajlamosságának köszönhetően a bosszúra, beengedték a cellához, ahol fogva tartották Szerebrjakovát, miután az orvosok kénytelenek voltak Steve-et kómába tenni. Mindenki ezzel, Banner próbálkozásaival egy megfelelő fájdalomcsillapítóra vagy a küzdelem következményeinek elsimításával foglalkozott. Senkit nem érdekelt, mi lesz a nővel, ami tökéletes körülmény volt számára.

Egyetlen alkalommal ment be hozzá, megközelítőleg tizenöt percre. Nem kérdezett semmit. Egy szót sem szólt egész idő alatt. Azzal töltötte azt a tizenöt percet, hogy a lehető legtöbb fájdalmat okozza komolyabb sérülések eredményezése nélkül. Szerebrjakova nem halhatott bele, nem nyomorodhatott meg, nem válhatott beszédképtelenné, nem okozhatott neki belső sérüléseket. Szerencsére, mint kiderült, nagyon kreatív tudott lenni, ha a harag hajtotta.

Huszonnégy óra pont elegendő idő, hogy megejtse a második látogatását.

És ezúttal, döntötte el rátenyerelve a lift hívógombjára, talán kérdez is.

| előző | következő |

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Hatodik fejezet

jarithka — Fri, 22 Aug 2014 16:56:49 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5140
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Steve, mivel az idő nem nekik kedvez, alig várja, hogy nyomra bukkanjanak. Ám mikor ez megtörténik, a dolgok elfajulnak, és nem biztos, hogy Buckyval elegek lesznek ehhez, még akkor sem, ha kapnak némi támogatást Tony Stark személyében.

Hatodik fejezet - Lehull a pajzs

– Oda tudok menni. Akár most rögtön. A következő repülővel.

– Ne, nem kell! – biztosította a vonal túlsó felén a férfit Steve. – Minden rendben, Sam. Nem hiszem, hogy jelenleg tudnál segíteni, de köszönöm, hogy felajánlottad.

– A legkevesebb, haver – mondta az igazából-nem-pilóta-de-mégis pilóta. A telefonból ütemesen dübörgő, tompa zene áradt, beszélgetések és nevetések zaja. – Aggódtam ám. Heteken át nem hallottam felőled, aztán meg nem vetted fel a telefont.

– Történt egy és más.

A szőke az utolsó kartondobozt is felrakta a polc tetejére. Az elmúlt négy napot azzal töltötte, hogy mindent elolvasson, megnézzen és rendszerezzen abban a káoszban, amit magukkal hoztak Oroszországból. Tony az egészet digitalizáltatta JARVIS-szal, amikor nála voltak, de Steve jobban kedvelte a régimódi módját az adatok tárolásának. Szerzett nyolc kisebb dobozt, ezekbe rakott mindent, meghatározott sorrendben, felcímkézve. Tökéletesen megérte a fáradtságos munkát.

Sikerült még négy nevet kideríteni, akik benne voltak a jégeső hadművelet megszervezésében és levezetésében. Kiderült, hogy a HYDRA nem felfedett kettősügynökei egész idő alatt szemmel tartották őt. Addig vártak az akció beindításával, amíg Steve egyedül maradt (Natasha jelentkezését hónapokon át hiába várta, Fury is elfoglalt lehetett, a többi Bosszúállóval ugyan beszéltek időnként, de mivel Steve nem költözött New Yorkba, hanem Buckyt kereste, ezért tőlük sem kellett tartaniuk; végül pedig Samnek is el kellett utaznia egy időre, hogy külföldön nyújtson segítséget amerikai veteránoknak). Mikor megbizonyosodtak felőle, hogy Rogers hiánya senkinek sem fog feltűnni egy ideig, felhívta telefonon egy bizonyos Stewart Hans, aki Martin Reedmore-nak adta ki magát. Mivel a SHIELD ügynök már halott volt, nem lehetett nehéz megszerezni a papírjait és az igazolványát. Steve korábban sosem találkozott vele, de nem gyanakodott, mert a SHIELD óriási szervezet volt. Még azután is sokan megmaradtak, hogy a kollégák feléről kiderült, árulók.

Steve pedig bízott az emberekben. Nem kezelhetett mindenkit potenciális ellenségként. Nem. A HYDRA talán túlélte a Vörös Koponya elvesztését, a terveik dugába dőlését, de így sem voltak annyian, mint azok, akiket meg kellett védenie tőlük.

Két másik név tulajdonosa közül egy azon katonák közé tartozott, akik Steve-vel utaztak a repülőn és később az autókban, amik elvitték őket a támaszponthoz. Az ő feladatuk volt biztosítani, hogy a férfi nem kezd el gyanakodni, komplikálni. Mindannyian benne voltak. Mind a tíz ember, akiket Steve kiválogatott, árulók voltak. Egyszerűen… hátba támadták. Úgy sétált be az ellenség karjaiba, hogy ők kísérték. A másik pedig már a támaszponton várta. Lehetett egy azok közül, akik minden nap bejártak hozzá maszkban, de lehetett akár valaki olyan is, akit sosem látott. Nem mintha számított volna.

A negyedik név egy orvosé volt. Yusuf Saat. Az ő neve szerepelt gyakorlatilag minden második papíron, ami Steve egészségügyi állapotával volt kapcsolatos. Tünetek felsorolása, értékek változása, eredmények feltüntetése. Ő vezethette a kísérleti patkány részt.

Bucky ekkor jött a képbe. Amint meglett a négy név, ő eltűnt. Nem szó nélkül, de Steve két, lassan három napja nem látta már őt. Mikor Bucky közölte vele, hogy felkutatja ezeket az embereket, először ellenkezni akart. Aztán rájött, hogy a férfi tökéletesen megvolt azokban a hónapokban is, amiket egyedül töltött. Ráadásul alig két hét alatt sikerült megtalálnia a bázist, ahol fogva tartották a szőkét, megölt több mint harminc ember, majd kihozta őt. Nem kellett féltenie. Jelen helyzetben, bármennyire is bosszantó volt bevallania, ő szorult védelemre, nem Bucky.

Emellett társát kezdte frusztrálni a bezártság és a tény, hogy minden, amit tehetett, az volt, hogy segít Steve-nek olvasni.

– Biztos, hogy minden rendben, Steve? – kérdezte Sam a telefonban, és ez végre segített neki visszarázódni a jelenbe.

– Talán… beszélgethetnénk valamikor – mondta óvatosan. Mikor lett ennyire nehéz, hogy segítséget kérjen? Régen sem szerette, egyedül akarta megoldani a saját problémáit, de mikor vált ez a folyamat olyan gyomorforgatóvá és fogcsikorgatóvá, hogy úgy kelljen kényszerítenie magát? Mikor jutottak odáig, hogy ennyire tehetetlen legyen? – Mint tanácsadó a tanácsra szorulóval.

– Inkább, mint barát egy egyáltalán nem olyan tapasztalt, de nagyon segítőkész baráttal? – helyesbített Sam. Steve hallotta a hangján, hogy mosolyog, és ez őt is erre sarkallta.

– Remekül hangzik. Utána pedig elmehetünk kocogni egyet.

– Nagyon szemét, de elegáns, Kapitány. Nagyon szép.

Steve felnevetett. Őszintén hiányolta a napjaiból a másik társaságát.

Hirtelen a zene jóval hangosabb lett a másik oldalon, a dübörgés is erősödött, és Steve-nek minden egyes szóra nagyon oda kellett figyelnie, hogy értse őket.

– Nem akarok indiszkrét lenni, Sam, de hol vagy? – érdeklődött, miközben próbált úgy kezet mosni, hogy a vállán egyensúlyozta a telefont. Öt alkalomból már csak kétszer végezte a készülék a padlón, ami fejlődés volt.

– Randim van, igazság szerint – felelte a férfi elég hangosan ahhoz, hogy túlkiabálja a hangzavart. – Az egyik pasi, aki elég gyakran látogatja a gyűléseimet, megpróbál összeboronálni az exével, de van egy olyan érzésem, hogy ő ezt jobban akarja, mint mi ketten együttvéve.

Ez még egy kuncogást is megért.

– Bocs, hogy elrontottam az estéd.

– Ó, ugyan már. Legalább mehetek haza és nézhetem a sakkbajnokság ismétlését. Most leteszem, mert már a saját gondolataimat sem hallom, de holnap felhívlak!

Steve még akkor is mosolygott, amikor a mobil már a zsebében pihent, ő pedig átsétált a fürdőből a konyhába. Ennie kellett volna valamit, ma még csak egy reggelivel volt gazdagabb, és elmúlt este kilenc, ám valahogy nem volt étvágya.

Szerencsére úgy tűnt, hogy a fogyás abbamaradt, és nem vesztett többet a súlyából, azonban egy grammot sem sikerült visszaszednie magára, pedig már lassan egy hónapja, hogy kiszabadult. Ezt is a fekete anyag számlájára írta, és alapvetően ennek kellett volna a legkevésbé érdekelnie, viszont elég problémás volt úgy a feladatára koncentrálnia, hogy a leglehetetlenebb pillanatokban elaludt (akták olvasása közben, a fürdőkádban, de Buckyval való beszélgetés közben is sikerült már ezt a mutatványt véghezvinnie). Nem tudott néhány óránál tovább egy dologra koncentrálni, és visszatértek a fejfájásai is.

Már éppen rászánta magát, hogy benéz a fagyasztóba, és mégis magába erőltet valamennyi készételt, amikor kinyílt és a falnak vágódott a bejárati ajtó. Egyetlen másodperc alatt tűnt el a nyúzottság és kóros fáradtság; a falhoz simult, és megpróbált a sarkon kinézni a folyosóra. Már fejben azt latolgatta, mennyi időt venne igénybe, hogy megszerezze a pajzsát, amit felrakott a polcra.

Aztán a következő pillanatban valaki végigterült a konyhakövön. Steve csak pislogni tudott, mikor az idegen után besétált Bucky.

– Bucky, ki… Hogy nézel ki? – vonta össze a szemöldökét. Elsőként arra akart rákérdezni, mégis kit hozott magával haza, ki tudja honnan, de a sárral és néhol kevés vérrel borított borostás arc látványa felülírta a professzionális kíváncsiságát.

– Hosszú napom volt – közölte a férfi. Lehúzta magáról a kabátját, ami nem volt kevésbé tiszta, mint ő maga, és hagyta a padlóra esni, majd egy gyors mozdulattal elkapta a földön hasaló tarkóját, és felrángatta onnan, mielőtt arrébb kúszhatott volna.

A száját beragasztották, elég alaposan ahhoz, hogy némi tompa nyöszörgésen kívül semmi se hagyhassa el.

Bucky nekilökte az alakot a hűtőnek, az acélkar erejétől pedig a férfi vállán keresztül is keletkezett némi horpadás rajta. A szőke nem látta a mozdulatot, amivel társa előhúzta a fegyverét az övéből.

– Szétlövöm a térdkalácsod, ha próbálkozol – morogta az idegennek, aki ugyan – jól láthatóan – fájdalommal küzdött, valószínűleg tökéletesen tisztában volt a fenyegetés komolyságával, mert hevesen bólogatott, amitől sötétbarna, ápolatlan, de legalábbis rendkívül fésületlen haja az arcába hullott.

Steve barátja vállára tette a kezét, próbálva ezzel magára terelni az ex-orvgyilkos figyelmét.

– Bucky, ki ez?

– Douglas Congrad.

A négy név egyike. Az egyik katona a támaszpontról.

Steve úgy meredt ezután a hűtőnek taszított férfira, mintha kísértett látott volna. Próbált felidézni bármit, akármit, ami segíthetett eldönteni, hogy találkozott-e vele. Megütötte őt, míg ott volt? Lefogta, amikor megpróbált elszökni? Eltörte a bordáját, amikor kis híján arcon könyökölte a doktornőt? Ő sétált be a fehér szobába és verte bele a padlóba a fejét? Ott volt? Sötétbarna szempár, ehhez passzoló, kócos és kicsit hullámos haj. Volt egy sebhely a bal szemöldöke felett. A csuklóit összekötötték. A vállai egészen picit előreestek, mintha lenne valami sérülés a felsőtestén.

Amíg bele nem ütközött a mellkasa Bucky karjába, amit kinyújtott elé, nem tűnt fel neki, hogy megindult váratlan vendégük irányába.

– Csak… csak leszedem róla a szikszalagot – köszörülte meg a torkát.

A fekete hajú leeresztette a kezét és biccentett, de mindkettőjüket szemmel tartotta most már.

Steve nem hibáztatta barátját annak feltételezéséért, hogy valami hülyeséget fog csinálni. Ha nem állította volna meg, talán csinált volna.

Nagyon lassan nyúlt a ragasztószalag széléhez, egész idő alatt tartva a szemkontaktust Congraddal, akinek a szemében egy fajta defenzív agresszivitás is megjelent a fájdalomból táplálkozó kín és ösztönös félelem mellett. A sarokba szorított, sérült állatnál pedig csak nagyon kevés veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb dolog létezett.

Abban a pillanatban, hogy letépte a férfi elhallgattatásáért felelős szalagot, Congrad megragadta a kezét.

Steve még reagálni sem tudott az esetleges támadásra, mikor eldördült a lövés, amitől ösztönösen összerezzent. Congrad felüvöltött, és a földre csuklott. A homokszín kövön vércseppek fénylettek a gyenge lámpafényben. Abból ítélve, hogy nem volt lyuk a hűtőn, a golyó valószínűleg nem hatolt át teljesen.

Bucky arca rideg volt, ahogy a fegyver csöve foglyuk még egyben lévő térdére irányult.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer.

– Te rohadt állat! – nyögte a férfi. Kínlódva fordult az oldalára, hogy ne nehezedjen a súlya semmilyen mértékben a sérült térdére, amiből kínzó lassúsággal vér szivárgott a padlóra. – Bassza meg…

Steve nem volt egészen meggyőződve arról, hogy ez a kihallgatási stílus az, amit követniük kellett volna, viszont amennyiben a szívére tette a kezét, be kellett vallania, kifejezetten elégedettséget okozott a látvány. Az pedig különösen, hogy Bucky biztosra ment, hogy a férfi ne érinthesse meg őt még egyszer.

Leguggolt, megtartva a bő távolságot kettőjük között.

– Nem vagyok híve a felesleges gyilkosságoknak – szólalt meg Steve nyugodtan –, de ez alkalommal félre fogok pillantani. Ő pedig nem fog habozni, hogy meghúzza a ravaszt még egyszer – biccentett balra, ahol Bucky szobrozott. Rezzenéstelenül szegezte a pisztolyt a földön fekvőre.

– Fordulj fel! – sziszegte összeszorított fogain keresztül Congrad. Hörögve nyögött fel. Piszkosul fájhatott a sérülése, viszont nem panaszkodhatott, Bucky előre figyelmeztette. Más célpontjai nem részesültek ebben a luxusban a múltban.

– Mondj el mindent, amit a jégeső hadműveletről tudsz, és talán hívunk egy mentőt.

– Rohadj meg!

Steve felemelte a tekintetét a mellette állóra, akinek nem kellett viszonoznia a pillantását ahhoz, hogy vegye a jelzést. Előre mozdult, olyan erővel és kiállással, hogy még Steve lélegzete is elakadt, pedig nem ő volt az, akinek a golyó ütötte térdkalácsára egy negyvenötös bakanccsal rátapostak.

Az ordítás még hosszan visszhangzott a konyhában azután is, hogy Congrad kifogyott a levegőből, és már csak sípoló tüdővel vergődött.

– Ki vezette a hadműveletet? – kérdezte Steve fojtott hangon. – Nem kell így csinálnunk. Csak mondd el, amit tudni akarunk.

A dühtől eltorzult arc láttán a szőke nem adott sok esélyt annak, hogy a fizikai erőszak megtörte őt, ám aztán a férfi végignyalt remegő alsó ajkán, és reszketve bólintott egyet. Bucky leemelte róla a lábát, kicsit hátrébb húzódott, a fegyvert egy pillanatig sem eresztve lejjebb, és várt.

– Kseniya Szerebrjakova – mormolta a katona lehunyt szemmel. Nehezen mozgott a mellkasa, és izzadtság képződött a homlokán, a nyakán. Steve feszülten várt. Ha el tudja mondani, amire szükségük van a folytatáshoz, mielőtt még sokkot kapna, akkor hív neki egy mentőt és néhány rendőrt. – A doktornő… ezt a nevet mondta. Ő adta a… a parancsokat. Fizetett nekünk.

– Mire kellettem neki valójában? – szegezte neki a következő kérdést Steve. Nem kapott semmiféle reakciót némi nyöszörgésen kívül. – Congrad! Miért volt erre szükség? Congrad?!

Megint gondolkozás nélkül dőlt előre, hogy megragadja a férfi vállát, de Bucky ismételten megakadályozta benne. Ezúttal viszont nem törődött bele. Kirántotta a kezét a másik fogásából, és készen állt rá, hogy kiadjon valamennyit a frusztrációjából, amikor a nappali falának egy része, ami az utcára nézett, kirobbant a helyéről.

Bucky gyorsabban reagált; azonnal Steve elé húzódott, a fegyvert előre szegezve, és teljesen takarva a földön térdelő férfit.

A porfelhőből és a finom ropogás szimfóniájából kibontakozott valami robosztus, valami lassan mozgó – valami egyáltalán nem emberi. A vadállatias hörgés és az azt követő üvöltés hallatán Steve szeme elkerekedett. Hirtelen már nem a lakásában voltak, hanem megint Oroszországban, a hő födte föld alatt húzódó bázisban.

– Keress fedezéket! – morrant rá a fekete hajú, mielőtt kiviharzott a konyhából, hogy elébe menjen a fenyegetésnek, és ne tudja őket a szörnyeteg sarokba szorítani a konyhában, ahonnan csak egy irányból lehetett kijutni.

– Bucky! – kiáltott utána, hiábavalóan.

A lövések térítették teljesen magához. Gyorsan megfordult, hogy vessen egy pillantást a katonára, aki meg sem moccant, és Steve abban sem volt biztos, hogy még lélegzik. Magában káromkodva kelt fel a földről, és indult Bucky után.

A férfi acélujjai épp elkapták a lény karmos kezét, ameddig a pisztoly tárát beleeresztette a szürke bőrrel fedett mellkasba. A robosztus rém megtántorodott, aztán óriási reccsenéssel elterült a padlón. Buckynak maradt ideje arra, hogy tárat cseréljen a fegyverében, illetve a könyvespolchoz lépve kihúzza a mögé becsúsztatott ládát, mikor a falon ütött hatalmas lyukon keresztül újabb szörnyeteg bukkant fel, nyomában pedig fegyveres katonák.

Steve mindössze pár centiméterrel úszta meg az első golyók záporát, miután bevetődött a fal mögé, ami elválasztotta a nappalit attól a kis folyosótól, ami a hálószobához és a fürdőhöz vezetett.

Újabb lövések dördültek, a szörny pedig üvöltött.

Előtúrta a zsebéből a telefont, és hálát adva az égnek, hogy Tony volt annyira beképzelt és önimádó, hogy berakja magát a gyorstárcsázóba, elindította a hívást.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – mormolta, és óvatosan kidugta a fejét a sarok mögül.

Nem számított rá, hogy arcon találja egy ököl. Hátraesett, neki a falnak, ami szerencsésen megtartotta a súlyát, így nem esett el, és fogadni tudta a támadót, akinek nem maradt elég helye ahhoz, hogy lőjön.

Még hallotta, hogy Tony beleszól a telefonba, majd kiesett a kezéből a készülék.

Sikerült kicsavarnia a gépfegyvert a kommandós kezéből és gyomorszájon vágnia vele őt. Amint összecsuklott, beletérdelt az arcába, és a férfi hátrazuhant a szőnyegre. Steve felnyögött, mikor rájött, hogy egyenesen a mobilra esett. Csak abban bízhatott, hogy Tony a hangzavar hallatán is vette az üzenetet.

Visszaindult a nappaliba. Két holttest felett kellett átlépnie ahhoz, hogy ez valóban sikerüljön, és az ott folyó harcra is tudjon vetni egy pillantást. Bucky egészen jól tartotta magát, azonban további katonák érkeztek, és még a második szörny is talpon volt. Viszont neki háttal, ami nagy előnyt jelentett, így különösebb megfontolás nélkül nyitott tüzet a kezében maradt gépfegyverrel.

Sikerült leszednie két támadót, illetve magára vonnia a lény figyelmét. Ezt sikernek könyvelte el.

Utóbbi, hiába lőtt rá Bucky is, felé rontott. Steve beugrott a könyvespolc mögé, aminek aztán a szörnyeteg nekivágódott, és csak a szűk helynek köszönhette a szőke, hogy nem omlott rá az egész. A szögnek hála a pajzs egyenesen a lábai elé esett.

Felkapta, lecsúszott guggolásba, és kikúszott a másik oldalon.

Egy éppen felkapaszkodó katonát egyszerűen ki tudott lökni az utcára, ami kilenc emeltnyi zuhanást jelentett, az utána következőnek pedig a pajzzsal kiverte a kezébe a fegyverét, mielőtt rálőhetett volna Buckyra, aki közben kifogyott a lőszerből. Már csak a kése volt nála, a láda a helyiség másik oldalán pihent, nyitva.

Steve megpillantotta a gránátokat, ahogy sikerült az aktuális ellenfelével is dűlőre jutnia, és a férfi követte korábbi társát. Támadt egy ötlete.

Nem volt egyszerű eljutnia odáig, három emberen kellett hozzá átverekednie magát, ám mivel a szörny még mindig azzal volt elfoglalva, hogy szétszedje az egyre ramatyabb állapotban lévő könyvespolcot, maradt elég ideje. Kikapott egyet abból a hat darab gránátból, ami ott hevert néhány tölténytár mellett, aztán elhajította a pajzsot, ami pont a háta közepén találta el a monstrumot.

Haragos, fröcsögő üvöltéssel fordult felé a torzszülött lény, ám arra nem számított, hogy Steve gyakorlatilag az orra előtt lesz. Arra még kevésbé, hogy sikerül elkapnia a vastag nyakát, és fellendülnie a testén annyira, hogy az élesített gránátot a szájába hajítsa, és egy jól irányzott rúgással összezárja az állkapcsát.

Minden az időzítésen múlt. Minden azon az egy pillanaton múlt.

Steve a repedező falnak lökve kötött ki a lyuk mellett, ahonnan legalább már nem érkezett több katona. Emellett a gránát is még azelőtt felrobbant, hogy a lény ki tudta volna köpni.

Mindent beterített a vér, a húscafatok, a darabokra szaggatott test pedig összetörve a kanapét élettelenül dőlt el. Beleremegett a padló a találkozásba, és Steve komolyan megijedt, hogy le fog szakadni a padló. Csakis erre figyelt. Az eszébe sem jutott, hogy a robbanás annyira közel volt a plafonhoz, hogy az egész megrepedt.

Lassított felvételként látta, hogyan szakad le a plafon egy darabja, ami elől Bucky éppen csak el tudott ugrani (az ellenfele már nem bizonyult ennyire ügyesnek), egyfajta lejtőt képezve a felső lakásból.

Sikoltozás töltötte meg a levegőt. A fölöttük, valószínűleg éppen vacsorázó család két tagja székestül zuhant hátra. Az apa szerencsésen megúszta, amikor a szörny holttestébe beleütközött, azonban a kislány, akinek Steve csak a copfját látta, nem találkozott hasonló akadállyal.

Steve holtra váltan látta, ahogy a lány kiesett a kilencedikről.

Nem volt ideje a pajzsáért nyúlni, hezitálás nélkül ugrott a kislány után.

Sikerült a karjai közé zárnia a kiabáló gyereket, és még éppen tudott fordulni annyit, hogy az ő háta találkozzon annak az autónak a tetejével, ami már reggel óta az épület előtt parkolt. Kirobbantak az ablaküvegek, és beindult a kocsi riasztója.

Steve felköhögött. Érezte a nyállal keveredett vér csorgását a szája sarkában, és azt is, hogy valószínűleg eltörhetett néhány csontja, de rákényszerítette magát, hogy felemelje a fejét.

A kislány arcán csorogtak a könnyek, volt egy csúnya vágás a bal orcáján, azonban ezt leszámítva úgy tűnt, hogy nem esett komoly baja.

– Fuss! – nyögte Steve, és sikerült kinyújtania a karját, hogy lesegítse az autó tetejéről a gyereket.

Nehézkesen, de sikerült az oldalára fordulnia, aztán neki is lecsúsznia a hangoskodó BMW-ről, és megtámaszkodnia az oldalán. Nagyon remélte, hogy a szilánkok nem fognak beleállni a mindössze zoknival fedett lábába.

Zúgó fejjel és kellemetlenül sajgó háttal nézett fel az épületre; az emeletükről éppen akkor löktek ki egy újabb katonát, aki pont oda zuhant, ahova Steve is. Ő nem kelt fel onnan.

Két lépést tudott tenni, amikor perzselő fájdalom terjedt szét a vállában, a lendület pedig a járdára taszította. Odakapta a kezét a sebhez, csakhogy a tenyerét beáztassa a saját vére. Elcsukló nyögéssel döntötte hátra a fejét, mielőtt összeszedte az erejét ahhoz, hogy felüljön.

Meg akarta keresni, honnan és kitől jött a lövés, mert az biztos, hogy nem a feje fölül. Azt hitte, nem lesz egyszerű dolga. Tévedett.

Alig tíz méter választotta el tőle. Ott állt királykék ballonkabátban, fekete tűsarkúban és vadítóan vörös rúzzsal az ajkain, amik negédes, szórakozott mosolyra görbültek. Steve majdnem elhányta magát a látványra.

– Rég nem láttuk egymást, Kapitány – köszöntötte a doktornő, mintha a fejük felett nem ropogtak volna még mindig fegyverek, és a levegőt nem töltötték volna meg a harc zajai. A pisztoly csöve Steve gyomra felé irányult. – Bevallom, nem számítottam a kis katonája látogatására. Egy kicsit felborította a terveimet.

Steve magára erőltetett egy elégedett mosolyt.

– Nagy hiba volt idejönnie – préselte ki magából.

– Ó, ezt sokkal alaposabban megterveztem, higgye el, Mr. Rogers – nevetett fel a nő. A szabad kezével, amit fehér kesztyűbe bújtatott, csettintett egyet.

Mögüle váratlanul előrenyúlt egy természetellenesen nagy kéz, aminek ujjai ráfonódtak Steve torkára, és felrántották őt a földről a levegőbe. Legalább másfél méter volt a talpa és a járda között.

Küszködve igyekezett levegőhöz jutni, miközben belebámult egy vérvörös, gyilkolási vágytól égő szempárba. Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt a szeme sarkába kúszó fekete foltok szépen lassan mindent beborítottak maga előtt, mikor az ujjak szorításától nem jutott elég levegőhöz.

Buckyra gondolt.

Cserbenhagyta. Megint.

Bucky.

Aztán a következő pillanatban hirtelen szabad lett a légútja, és akkorát nyekkent a betonon, hogy még a fogai is összekoccantak az ütközés erejétől. A vállában dobogó fájdalom átfordult késszúrásszerű nyilallásokba, és már a halántéka is lüktetett, arról már egy szót sem ejtve, hogy nehezen kapott levegőt.

Csak most ne! – futott végig a gondolat az agyán enyhe pánik kíséretében.

– Pedig meg voltam róla győződve, hogy kettőnk közül én vagyok a kevésbé szerencsés típus – jegyezte meg egy nagyon ismerős hang a feje fölül. – Át kell értékelnem a helyzetet, Rogers.

Amennyiben nem feküdt volna kereszttűzben, valószínűleg elmosolyodik, talán még fel is nevet, és hagyja, hogy a megkönnyebbülés simogató hullámai elárasszák. Csakhogy Tony és a páncéljának a látványából származó örömöt beborította annak a sötét fellege, hogy a doktornő még mindig rászegezte a fegyverét, és Steve nem kételkedett abban, hogy megint rálő, ha arról van szó. Illetve a megtermett alak, aki fölé magasodott a járdán, sem segített az adrenalin szintje csökkentésében.

Legalább három méter magas volt. Széles vállain furcsa, kicsit szakadt, barna köpeny feszült körbe, ami a földet söpörte, és amihez tartozott egy csuklya is, így Steve nem látta a monstrum arcát. A testéből is mindössze annyit, hogy négy olyan vastag karja volt, mint Steve maga, és az egyikben egy legalább másfél méter hosszú kardot tartott. Kardot.

Megpróbált hátrébb csúszni, amíg a lény egyáltalán nem rá figyelt, hanem Tonyra.

– Csak nem Mr. Starkhoz van szerencsém? – érdeklődött a doktornő. Ettől és a tűsarkúinak kopogásától Steve azonnal felé kapta a fejét.

– Nézőpont kérdése, kinek a szerencséje – közölte a férfi. Egyik karjával a köpenyes toronyra célzott, a másikat pedig a nő irányába fordította. Felvillant a kék, már-már fehér fény, ami jelezte, hogy a tenyérrakéták élesítve voltak. – Jobb lenne, ha letenné azt a fegyvert, hölgyem.

– Meglátjuk, kinek a szuperkatonája a jobb harcos – mosolygott a doktor.

– Kinek a mije mit csi—

Tony nem tudta befejezni a mondatot, mert az eddig mozdulatlanul álló alak a feltételezettnél jóval gyorsabban mozogva egyetlen suhintással az utca másik oldalán lévő lakóházba küldte őt, majd utána vetette magát egy mély, hosszan rezonáló morgással. Faldarabok, üvegszilánkok és más törmelék zúdult a mélybe fenyegetően gomolygó porfelhő kíséretében.

Steve-nek, mivel tudta, hogy Tonyt nem kellett féltenie, önmagával ellentétben, csak ekkor jutott eszébe, hogy az utca és a környező lakások tele lehetnek civilekkel. Pontosabban, tele kellett volna lenniük civilekkel, még sem látott senkit azóta, hogy kiugrott a kislány után a lakásából. A teljes utca üres volt, az ablakokban pedig vagy nem állt senki, vagy függöny takarta őket. Ha nem hasogatott volna a feje és okozott volna akkora problémát a légzés, valószínűleg már előbb észreveszi ezt a nem épp hétköznapi anomáliát.

Felkelt a járdáról, és a még nem teljesen használhatatlan ösztöneinek köszönhetően sikerült oldalra mozdulnia, mielőtt a golyó eltalálhatta volna. A nő a lábára célzott. Nem akarta megölni, mindössze mozgásképtelenné tenni.

Egy postaláda mögött sikerült meghúznia magát a harmadik lövés eldördülésekor.

– Tudja, Kapitány – szólalt meg a nő egy játékos nevetéssel egybekötve –, végeredményében teljesítette a kívánságunkat. Elvezetett minket a Tél katonájához. – Steve fájdalmasan nyelt egyet. Hallotta oldalról a csata zajait, a jeleit annak, hogy Tony küzdött a monstrummal, emiatt viszont a doktor lépteinek kopogását alig tudta kivenni a hangzavarból.

Miért kellett ennyire tehetetlennek lennie?

– Nem ő volt a végső célja, nem igaz? – szólt vissza. Latolgatta a lehetőségeit. Amennyiben a nő túlságosan közel jut hozzá, nem sok irányba indulhat anélkül, hogy ne nyújtana tiszta lövési lehetőséget a másiknak. Gyakorlatilag semerre. Már pedig nem maradhatott a végtelenségig ott sem, ahol jelenleg térdelt.

Ki volt zárva, hogy visszamenjen oda. Ki volt zárva, hogy még egyszer végigcsinálja. Nem bírta volna ki.

– Valóban nem – ismerte be. Már közelebbről csengett a hangja. – Azonban nagy segítség volt, hogy maga azt hitte. Így most visszavihetem, hogy befejezzem a kísérletemet. Emellett megkapom ajándékba a Tél katonáját is. – Steve nem tudta volna megmondani, miért volt benne annyira biztos, de a nő megállt. Néhány méterrel mögötte. Óvatosan maga alá húzta a térdét, hogy bármikor elugorhasson. – Egy kis elektrosokk és máris az a tökéletes fegyver lesz belőle megint, aminek rendeltetése szerint lennie kell.

A szőke fogai megcsikordultak, az ujjai ökölbe szorultak.

Már eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, de előjön a rejtekéből. Megpróbálja lefegyverezni a nőt, elvégre mégis egy-egy elleni küzdelemről volt szó, amíg Tony lefoglalta a doktor egyetlen életben és megfelelő állapotban maradt kísérőjét, és mégiscsak Steve szervezetét erősítette a szuperszérum. Még haldokolva is erősebbnek kellene lennie fizikailag, mint egy nő. Arra is apellált, hogy tényleg élve van szüksége annak a szociopatának rá. Nem veszthetett semmit.

Már eldöntötte.

Aztán pont, amikor talpra emelkedett és kifordult jobb oldalra a kékre mázolt postaláda mögül, három dolog történt: egyrészt a négykarú lény Tony jóvoltából az utcán kötött ki, felborítva egy magányosan parkoló kisbuszt, ami betörte egy ruhaüzlet kirakatát. Másrészt a pajzsa, amit még a lakásában elejtett, egyenesen a karjaiba repült. Sikerült elkapnia, és szemtanúja lennie a harmadik eseménynek.

Bucky, bárhogyan is jutott le a kilencedikről teljesen észrevétlenül, a nő háta mögül előrenyúlva elkapta a fegyvert tartó karját, és gyengédséget, illetve finomkodást mellőzve hátracsavarta a kezét. A fájdalmas nyögéssel egybekötve koccant a betonnak a pisztoly. Az mindkettőjüket meglepetésként érte, hogy a doktornő ezután átment védekezésbe, és sikerült elég lendületesen gyomorszájon könyökölnie a férfit, kis híján pedig még a fogásból is kiszakította magát. Kis híján. Csak a hajába markoló kéz és a kés pengéje a torkának szegezve bírta rá, hogy leálljon.

A fekete hajú arcát hullámokban ostromolta és mosta át a gyűlölet.

– Vy sukin syn – sziszegte az arcába. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan sem a helyzet, sem a fejének hátrafeszítése nem lehetett kellemes, a nő elvigyorodott.

– V chem problema? Ty vyglyadish… rasstroyennym, Zimniy soldat.

Steve, noha nem lehetett köztük több hat méternél, nem tudta követni a beszélgetést. Azt viszont látta, hogyan mélyülnek még tovább a vonások Bucky arcán, hogyan sötétedik el teljesen a tekintete, és hogyan rándul meg egészen finoman az ajka, mielőtt ismét megszólalt.

– Vy budete sozhalet' chto vy s yego sdelali, Kseniya – mormolta.

Mintha egy egészen picit elfehéredett volna a nő arca a fojtott szavak hallatán.

A szőke már látta a mozdulat rezdülését, amivel Bucky el akarta vágni a doktor torkát, de nem jutott el odáig. A kardok egyike, amiket Steve a szörnynél látott még percekkel ezelőtt, Buckytól alig pár centire beleállt az út aszfaltjába, felsértve a jobb karját, amiben a kést tartotta.

A fegyvert ugyan nem ejtette el, de a másodperc töredékéig sem tartó, figyelemelterelő fájdalom éppen elég volt ahhoz, hogy Szerebrjakova a könyökével orrba vágja a férfit, aminek az éles reccsenését a felhördülő nyögés nyomta csak el valamennyire. Steve azonnal feléjük indult. Nem hagyhatta, hogy a nő egérutat nyerjen, már pedig pontosan ezen dolgozott az egyik mellékutca felé sietve, mikor Bucky ráüvöltött.

– Hasra!

Automatikusan engedelmeskedett, és csakis ezért nem vált meg a fejétől a vízszintesen elsuhanó kardnak köszönhetően. Miután a hátára gördülve már látta az ellenfelét, kicsit könnyebb volt védekezni.

A robosztus alakról már szinte teljesen leszakadt az a köpeny, ami eddig takarta a testét, így láthatóvá váltak a lilásszürke, izmoktól dagadó karok, amikből az egyik egy kardot tartott, illetve a fekete, vérthez nagyon hasonló páncélzat és sisakszerűség, ami védte a támadásoktól. A rengeteg foltból ítélve meglehetősen jól szolgálta ezt a célját. A Vasember páncél nem jutott át rajta, csak a karokon voltak sebek és vérfoltok.

Egy szisszenést elnyomva hátrabukfencezett, aminek a lendülete egyből félig térdelő pozícióba lökte, de nem volt annyira gyors, hogy kitérhessen a támadás elől. Hárítania kellett.

A pajzson ugyan végigszaladt egy intenzív rezgés, viszont megállította az éles fegyvert. A szörny kicsit megütközöttnek tűnt a lassuló reakcióideje alapján, ami lehetőséget adott Steve-nek, hogy végre Bucky mellé jusson, aki épp a vért törölte le a kézfejével az orra alól.

– Jól vagy? – kérdezte gyorsan, pillanatig sem tévesztve szem elől az ellenségüket, aki… vagy ami, kezdte összeszedni magát.

– Chertovski suka… – szitkozódott a fekete hajú. Még mindig a kezében szorongatta a kést.

– Én sem mondhattam volna szebben – válaszolta teljes meggyőződéssel, mielőtt felsóhajtott.

Tony éppen ekkor jelent meg a színen. Úgy tűnt, mintha a páncél mellkas része megsérült volna, még távolról is jól látszott, hogy időnként szikrákat szórt magából.

– Stark, ha még bírja a páncélod, akkor kapd el a nőt! – kiáltott oda neki Steve.

– És mi lesz Frankenstein szörnyével? – kérdezte, teátrálisan intve a monstrum irányába.

– Buckyval elintézzük, csak ne hagyd meglépni a nőt!

Tony bólintott, azonban mielőtt elrepült volna abba az irányba, amerre Szerebrjakova menekült, még valamit a volt szovjet katona felé hajított, aki könnyedén elkapta azt. Egy nem is olyan kis kaliberű gépfegyver volt.

Amellett, hogy nemcsak egy késsel és egy pajzzsal kellett felvenniük a küzdelmet egy – mostanra megint – két karddal felfegyverkezett mutáns szörnnyel szemben, Steve borzasztóan örült még annak, hogy nem kellett vitatkoznia a milliomossal, annak pedig még inkább, hogy a nyilvánvaló bosszúszomja ellenére Bucky sem mozdult mellőle, hanem felvett egy támadó pozíciót.

Steve élete egyik legrövidebb harcában vett részt. Nem számított azonban rá, hogy az lesz a vége, ami.

Az elején nem tudtak mást tenni, mint folyamatosan kitérni a támadások elől, amiről mindketten tudták, hogy nem mehetett a végtelenségig. Steve olykor homályosan látott, és már érezte a nyelvén a közelgő hányinger és rosszullét kesernyés ízét, Bucky pedig ki tudja, mikor pihent utoljára, és a lakásbeli küzdelmek többségét is neki kellett megvívnia. Gyorsan le kellett zárniuk ezt a dolgot vagy minden másodperccel növelték az esélyét annak, hogy veszítenek.

Valahogy közelebb kellett jutniuk hozzá. Legalább Buckynak, hisz nála volt töltött fegyver.

Steve-nek az volt az eredeti terve, hogy magára vonja a szörny figyelmét, ezzel nyerve Buckynak egy lehetőséget a támadásra. Ennyire egyszerű volt a terv. Sikerült is ugyan a dolog, csakhogy a hátára esve végezte, mert nem tudta hárítani az egyik kar ütését (szerencsére kard nem volt benne), a lény pedig rátaposott a pajzsára, amiből éppen időben kihúzta a kezét, mielőtt szilánkosra tört volna.

Két lövést adott le Bucky. Ebből legalább az egyiknek találnia kellett, mert a lény felüvöltött. Aztán megindult a férfi felé, akár egy haragra gerjedt hegyomlás.

– Bucky, kapd el!

Fél kézzel, anélkül, hogy akár megrezzent volna, zárultak az acélujjak a kék-fehér-piros pajzs íve köré és húzta a jobb, hús-vér karjára, amivel a következő pillanatban sikerült is mindkét kard csapását egyszerre semlegesítenie. Steve elhűlten látta, hogy barátja térde éppen csak egy kicsit roggyant meg, de egyébként tartani tudta magát a nyomás alatt.

Lenyűgöző volt őt látni a pajzzsal. Még a helyzet komolysága és veszélyessége ellenére sem tudta megállni, hogy néhány másodpercig ne gyönyörködjön a látványban. Utána úgyis kénytelen volt összeszedni magát, mert Bucky kezéből kicsúszott a gépfegyver, ahogy azon dolgozott, hogy mind a négy kar együttes támadását elkerülje.

Minden nagyon gyorsan történt.

Steve odarohant, hogy felkapja a fegyvert. Felköhögött, mikor lehajolt érte, és még látta az aszfaltra hulló vér- és fekete cseppeket, látta, hogyan robbannak még apróbbra és festik be a szürke földet ezzel a kevert permettel. Össze kellett préselnie az ajkait, hogy ne engedjen a mellkasába robbanó fájdalomnak.

Felemelte a fegyvert, célzott és lőtt.

A szörny üvöltött, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, aztán az egyik karddal lesújtott.

Bucky még éppen időben emelte a fejük fölé a pajzsot, ami ugyan kivédte az első csapást, viszont a második ütés meg kiverte azt a kezéből. Hangos csattanással, méterekkel arrébb ütődött a járdának.

Steve már akkor tudta, hogy nem lesz képes elugrani a harmadik elől, ami ráadásul megint az egyik kardot tartotta, és fel is készült rá, hogy legalább Buckyt arrébb lökje, azonban beúszott az arca elé az acélkar.

Olyan hang töltötte meg a levegőt, mint mikor kés ütődik egy tányérhoz vagy még inkább, egy fémtálcához.

Aztán Bucky vérfagyasztóan felüvöltött, mikor a hatalmas kard pengéje belemélyedt a mechanikus végtagba, átvágta mindazt a mesterséges és néhol természetes szövetet, ami gyilkos fegyverré tette, míg teljesen át nem haladt rajta.

Steve elkerekedett szemmel egyszerre látta, amint a mozdulatlan alkar a földre zuhan, amint Bucky eltorzult arccal térdre esik, és amint a kard megállíthatatlanul halad tovább.

Elviselhetetlen fájdalomra és kínra számított, mikor a penge a válla és a nyaka közötti húsba és csontba vágott. Ehelyett csak bénító döbbenetet érzett, a gyorsan terjedő nedvességet a ruháján, és a szája sarkából most már megállíthatatlanul szivárgó vért.

- STEVE!!

Fájt, mikor a lény visszahúzta a kardot, tovább szakítva a sebet.

Fájt, mikor pontosan a sérült oldalára érkezett a földön, miután összeesett.

Fájt levegőt venni, mert fulladozott a vértől.

De még inkább fájt lehunynia a szemét, mert már nem bírta tovább.

Fájt feladnia, ám másra nem volt képes.

* vy sukin syn = te rohadék
** V chem problema? Ty vyglyadish… rasstroyennym, Zimniy soldat = Mi a gond? Olyan... zaklatottnak tűnsz, Tél katonája.
*** vy budete sozhalet' chto vy s yego sdelali = Megkeserülöd, amit vele tettél
**** chertovski suka = rohadt kurva

| előző | következő |

Happy Birthday, Andrew ♥

jarithka — Wed, 20 Aug 2014 18:16:47 GMT

You are fantastic, you know it, and I hope you had a fantastic day with Emma~ Thank you for everything :)

★

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Ötödik fejezet

jarithka — Sun, 10 Aug 2014 11:55:00 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5927
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Steve és Bucky végre választ kapnak néhány kérdésükre, amik viszont újabbakat vetnek fel. Tony és Bruce megpróbálnak segíteni, de vajon sikerülni fog nekik? Meddig ér el a HYDRA keze? Bucky valóban kezdi visszanyerni az emlékeit?

Ötödik fejezet - Sötétben tapogatózva

– Ne hazudj nekem, te szentfazék! Rhodey már beköpött. Te vagy a legfittebb majdnem száz éves, akit ismerek, szóval regéld csak el, miért estél össze a semmitől? És ha azt mondod, hogy a magaslati légnyomástól, még szájon is váglak.

Steve lesütötte a szemét és felsóhajtott. Úgy néztek ki Tonyval, mint a tanár és a csintalan diákja. Kicsit úgy is érezte magát, noha egyáltalán nem tehetett arról, ami történt.

Bucky a kis ájulása után egy pillanatra sem hagyta magára. Nem mondott semmit, viszont folyamatosan azzal a tekintettel figyelte őt, mintha a baleset bármikor megismétlődhetne. A szőke még csak hibáztatni sem tudta. Elvégre valóban bármikor megtörténhetett megint. Semmi előrejelzése nem volt a rosszulléteknek, mindössze jöttek, átrobogtak rajta, aztán a tünetek eltűntek a következő alkalomig. Az viszont nem kerülte el a figyelmét, hogy egyre gyakrabban estek meg. Tartott tőle, hogy ez az állapota romlását jelenti. Minél előbb rá kellett jönniük, mi a baja.

Így aztán az út hátralevő részében csak kétszer kelt fel az üléséről: egyszer, hogy rendbe szedje magát a repülő mosdójában, másodszor pedig azért, hogy megejtsen egy gyors borotválkozást. Nem akart a kelleténél több indokot szolgáltatni Tonynak az élcelődésre.

Miután leszállt a gép egy Steve számára ismeretlen reptéren, nem várták őket öltönyös fickók vagy rendőrök. Ez kicsit megnyugtatta. A szíve mélyén gyötörte a lehetőség, hogy Rhodey még sem volt annyira lojális, és lépéseket tett még a gépen. De senki sem akarta bilincsbe verni Buckyt. A férfin látta, mikor lesétáltak a lépcsőn a gépről, hogy neki is hasonló gondolatokkal kellett megküzdenie.

Tony viszont ott volt. Napszemüvegben, méregdrágának látszó fekete öltönyben, orgonaszín nyakkendőben, és nagyon elégedetten önmagával. Plusz, egy gyönyörű limuzinnal és Happyvel az oldalán.

– Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – kérdezte végül kicsit sután.

– Ó, dehogyisnem. – A milliomos kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és invitálóan intett. – Happy majd bepakolja a cuccaitokat, Rhodey meg szórakoztatja az út alatt Happyt. Mindenkinek megfelel ez így?

Steve bólintott, aztán bemászott a kocsiba. Bucky csak ezután mozdult meg. Ideges és feszült volt. A másik érezte rajta, de nem tudta, hogyan enyhíthetné a kényelmetlenségét. Az elmúlt huszonnégy órában több emberrel kellett találkoznia, mint nyolc hónap alatt összesen. Ezen a szorongáson Steve nehezen tudott csökkenteni. Egy biztató mosolynál nem telt tőle többre.

Amint Tony is becsúszott a velük szemben lévő bőrkanapéra, és az ajtó bezáródott mögöttük, minden kinti zaj megszűnt. Nem lehetett éppen olcsó a hangszigetelés.

– Ki ez a csőlakó? – kérdezte Stark hátradőlve.

Steve kis híján félrenyelte a saját nyálát. Bucky csak kifejezéstelenül meredt a velük szemközt terpeszkedő férfira.

– Tony!

– Jaj, ugyan már! – forgatta meg a szemét. – Fésűt egy éve nem láthatott a feje, az arca hasonló ideje borotvát, és még az ezerkétszáz dolláros kölnimen keresztül is érzem a rózsaillatát. Tudom, hogy Oroszország nem éppen Dubai, de azért jobb prostit is felszedhettél volna.

Nem akarta elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg megtörténik.

Aztán mellette Bucky rekedtes, halk kuncogást hallatott. Steve meglepetten nézett rá, amíg barátja előredőlt és megtámaszkodott a saját lábán.

– Zabavnyy mal'chik – morogta félrebillentett fejjel.

Tony kérdőn pislantott egyet.

– Hogy mit mondott?

– Az oroszom nem a legjobb – vonta meg a vállát. Apró mosolyra görbültek az ajkai. Fogalma sem volt, mit mondott a fekete hajú, lehetett legalább annyira inzultáció, mint elismerés jele. Igazából nem számított. Mert annál a kuncogó hangnál kellemesebbet nem is hallhatott volna.

– JARVIS, beszólt nekem? – érdeklődött Stark egy egyre szélesődő vigyorral.

– Úgy vélem, uram. Ámbár sokkal udvariasabban, mint ahogy ön tette.

A milliomos felnevetett.

– Jóban leszünk. – Steve-nek kihagyott a szívverése egy ütemet, mikor Tony felé fordult. Nagyon bízott benne, hogy nem lehetett az arcáról leolvasni a gondolatait. – Most pedig, szöszke, itt az ideje, hogy mesélj! Kezdjük azzal, hogy mit kerestél Oroszországban, és miért nem tudott arról senki, hogy oda mész.

A limuzin motorja feldorombolt, és kigördültek végre a leszállópályáról a magas, biztonsági rácsokkal megerősített kapu irányába, amin túl már amerikai föld várta őket. Steve nem tudta szavakba önteni az érzést. Ez lehetett a honvágy. Kis híján három hónapja utazott el innen. Azt hitte, mindössze három nap lesz az egész. Odamegy, elvégzi a feladatot, mindenkit életben tart legjobb tudása szerint, aztán visszatérnek és folytatja a kutatást Bucky után. Ezek közül gyakorlatilag csak az odautazás valósult meg. Azonban legalább a keresést nem kellett folytatnia.

Már két hete minden napot együtt töltöttek, még sem tudta még elhinni, hogy visszakapta a másikat. Pontosabban nem merte elhinni. Mert mi lesz, ha elhiszi, aztán egyik nap arra ébred, hogy még sincs ott? Mi van, ha ez nem a valóság? Ha csak a kísérletek miatt látja mindezt?

Talán el sem hagyta a fehér szobát. Talán még mindig ott feküdt a földön, gyengén, vérezve – haldokolva. Mindössze a megkínzott elméje találta ki ezt a kis történetet, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom és a bezártság. A remény lassú kihunyása.

Talán…

Akaratlanul indult meg a keze fel a karján a válla irányába, ahol hirtelen sajogni kezdett a bőre, de mielőtt az ujjai a lapockájára csúszhattak volna, megragadták a csuklóját. Bucky rezzenéstelen arccal kényszerítette vissza a kezét az ölébe.

Nem szólalt meg, csak nézte azokkal a bánatosan kék szemekkel.

Steve-nek a torkában dobogott a szíve, de végül sikerült bólintania, és vennie egy mély levegőt, amitől a feszültség szintje egy kicsit csökkent a testében. Tony szintén némán, de érdeklődve figyelte kettőjüket.

– Kaptam december végén, huszonkettedikén, egy hívást – fogott bele. Az egész történetet Bucky sem hallotta, és a szeme sarkából érzékelte is, hogy a férfi finoman elhelyezkedik, a tekintete pedig rászegeződik. Egyre több mindenre emlékezett, a megtalált akták sokat segítettek, bár minél közelebb próbált emlékképeket felidézni a fehér szobába kerüléshez, annál erősebb fejfájást okozott a kísérlet. – Felkértek egy küldetésre, ami annyira titkos volt, hogy csak személyesen kaptam róla tájékoztatást, miután vakon beleegyeztem, hogy megcsinálom.

– Mindig el kell olvasni az apró betűs részt – csóválta a fejét Stark, és bár a hangulat oldásának szánta a megjegyzést, a homlokán gondterheltség ráncai ültek. – Kitől kaptad a hívást?

– Martin Reedmore – válaszolta hezitálás nélkül. Erre a névre emlékezett, csak nagyon sokáig nem tudta kihez csatolni. – Azt mondta, hogy ő volt a SHIELD operatív osztagának a parancsnoka. Mutatott… egy igazolványt.

– JARVIS – szólalt meg a milliomos.

– Már gyűjtöm az adatokat, uram.

– Nem mindent tudok felidézni – mondta kicsit kényelmetlenül fészkelődve az egyébként rendkívül kényelmes ülésben a szőke -, de azt tudom, hogy el kellett hoznom valakit a bázisról. Szuperkatonák létrehozásáról beszéltek. Arról, hogy ez az orosz csoport HYDRA kísérleteket folytat. A szérummal, amit Zola létrehozott.

– Vagyis sereget akarnak toborozni – szűrte le a rövid lényeget Stark. Elgondolkozva húzta el a száját. – Kíváncsi lennék, honnan szerezték a tőkét és a felszerelést hozzá. JARVIS, mire jutottál?

Bucky csak a váratlan, semmiből megszólaló brit hang hatására billent ki kicsit a sztoikus nyugalmából. A testtartása szobormerev és éber, az egész kisugárzása ugrásra kész lett. Steve fejében megfordult az ötlet, hogy a férfi vállára teszi a kezét, hogy megnyugtassa, de belegondolt, hogy az érintéstől Bucky csak idegesebb lett volna.

– Martin Reedmore valóban a SHIELD operatív egységénél dolgozott, azonban november tizenhatodikán halottnak nyilvánították. A titkosított akta szerint szívrohamot kapott. Kórházi leletek is igazolják.

– Az nem lehet – jelentette ki Steve. – Biztosan ezt a nevet mondta. És mi csak decemberben találkoztunk.

– Attól, hogy ezt a nevet mondta, még nem jelenti, hogy ő is volt az, Kapitány – ingatta a fejét Tony. – Iratot hamisítani már nem egy nagy művészet. Főleg, ha valaki annyira gyanakvó, mint te.

Steve hirtelen nem találta elegendőnek azt a vékony pulóvert, amit viselt. A hideg lassanként gémberítette el az ujjait, komótosan simított végig a hátán. Nem szégyent érzett, ahhoz viszont valami nagyon hasonlót. Közel állt az önutálathoz. Az egész hadművelettel kapcsolatban rossz érzések gyötörték, már a legelején, de miért nem hallgatott a megérzéseire? Miért nem vette észre, hogy az elejétől kezdve az orránál fogva vezették? Hogyan lehetett ennyire óvatlan?

Talán még mindig a fehér szobában feküdt.

Sikerült rákényszerítenie magát arra, hogy néhány mondatban összefoglalja még mindazt, amire emlékezett, illetve amiket még az aktákban olvasott, aztán az ablakhoz fordult, és figyelte, hogyan váltják fel az erdőket kertes házak, majd azokat tömbházak és felhőkarcolók. Még Tonyban is volt annyi tisztesség, hogy adjon neki egy negyedórát, mielőtt megköszörüli a torkát.

– Az ájulásod?

– Beadtak nekem valamit. Az aktákban – bökött a hüvelykujjával hátrafelé, a csomagtartó irányába – említés van róla, de azt nem írják, mi volt az. Szerintem az okozza, mert minden más sérülésem meggyógyult.

– Más sérülések? – vonta fel egyik szemöldökét Stark. Összedörzsölte mindkét kezét és előrehajolt. Bucky ennek hatására dőlt hátra. A bal keze jelzésértékűen és nem kevés figyelmeztetőjelleggel csúszott a derekához. Senki sem motozta meg, mikor felszállt a gépre, és Steve sejtette, hogy nem megy sehova fegyvertelenül. Nagyon nem örült volna, ha nézeteltérésből lelövi a velük szemben ülőt. – Eddig annyit mondtál, hogy odamentél, elkaptad, faggattak, és ez a szépségkirálynő kihozott – intett Bucky felé, akinek a szeme ennek hallatán összeszűkült. - Külön írásos kérvényt kell benyújtanom, hogy a részleteket is eláruld?

Steve szólásra nyitotta a száját, aztán mégis visszacsukta.

Ez egy beszámoló volt. Egy jelentés. Semmi személyes. Csak el kellett mondania mindazt, ami történt. Viszont a probléma ott kezdődött, hogy mindaz, ami történt, nagyon is személyes volt. Nagyon is annak érezte, annak vette. Legalább annyira nehezére esett az emlékeket szavakba öntenie, mint amekkora terhet ’45-ben a jelentés megírása okozott Zola elkapásáról.

A limuzin ablakából látni lehetett a táblát, ami köszöntötte őket New York városában. Végre hazaértek.

– Nem akarok róla beszélni – mondta végül. Tony szeme megrebbent. Nem erre a válaszra számított. – Minden benne van az iratokban. Részletesen. Még több is, mint amennyire én emlékszem. Egyébként sem az a fontos, hogy mit csináltak velem, hanem az, hogy mit adtak be.

– Kiderítjük – biccentett, noha látszott rajta, hogy Steve váratlan beszédstílusára lett volna egy-két keresetlen szava. – Ehhez viszont be kell jönnöd hozzám, a Stark toronyba.

– Előbb haza mennék – rázta meg a fejét. – Átöltözni, lezuhanyozni, lerakni a holmijaimat. Emellett… - A mellette ülő felé fordult. – Jobb lenne, ha te is ott maradnál.

– Nem hagylak egyedül – szólalt meg Bucky kicsit rekedten. Először azóta, hogy oroszul beszólt Tonynak még a kis kirándulásuk elején, körülbelül egy órával ezelőtt.

Steve halványan elmosolyodott.

– Semmi bajom nem lesz. Csak nem szeretném, hogy több figyelmet kapj, mint amennyit te…

– Ez az én problémám – jelentette ki a fekete hajú keményen, azonban egyáltalán nem ellenségesen, mielőtt Steve befejezhette volna a mondatot. – Én is fogom megoldani. Nem azért jöttem veled, hogy a lakásodban üljek.

– És már azt is tudjuk, ki hordja a nadrágot ebben a kapcsolatban – vigyorgott szélesen és váratlanul nagyon jókedvűen Tony.

– Fogd be – sóhajtotta a szőke.

Tony adott nekik egy órát, hogy rendbe szedjék magukat és elintézzék a legszükségesebbeket. Megígérte, hogy mire letelik a hatvan perc, egy kocsi fogja őket sofőrrel várni az épület előtt, amivel eljuthatnak a Toronyhoz. Nem szerette volna, ha Amerika Kapitány és az orosz szökevény barátja áttaxizzák a várost, miközben előbbi egészségügyi, utóbbi empátiás problémákkal küzdött. Mivel alapvetően ez tűnt a biztonságosabb megoldásnak az összes alternatíva közül, Steve sem vitatkozott, Buckyt meg nemes egyszerűséggel hidegen hagyta az egész dolog.

Előbb a szőke foglalta el a fürdőszobát. Lezuhanyozott, újfent hálát adva a vezetékes és a központilag fűtött víz csodájának, amit a huszonegyedig század sok más dolog mellett nyújtott. Néhány perccel tovább élvezte a meleg víz cirógatását, mint feltétlen szükségszerű lett volna. Végigdörgölte a testét a törülközővel, amiből egyet társának is kikészített, és a hegeket vizsgálta a tükrön keresztül. Már a csúnyábbak is mindössze egy-egy halvány csíkkal vagy cikcakkos vonallal nyújtottak emlékeztetőt a történtekkel kapcsolatban. Szépen gyógyultak. Talán pár napon belül teljesen eltűnnek.

Tiszta alsónadrágot, farmert, fehér trikót és egy szürke, kapucnis pulóvert húzott magára. Buckynak még keresnie kellett valamit, de úgy gondolta, ráér vele, amíg barátja is vesz egy gyors fürdőt. Enniük sem ártott volna, azonban azt a Toronyban is intézhette. Ha volt is még valami a hűtőjében, az már biztosan megromlott.

Amíg Bucky követte a példáját (mindezt hosszas rábeszélés és érvelés után), a nappaliban lévő tükör előtt levágta a haját. Rengeteget nőtt három hónap alatt, és ugyan a frizurája esztétikai oldala vajmi keveset érdekelte, praktikusabb volt röviden tartania. Amúgy sem nevezhette túl professzionálisnak, ahogy nekiesett ollóval a néhol még nedves hajának.

Már a lerakott újságpapírokról leszóródott hajszálakat söpörte össze a padlóról, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és még nedves lábakkal, csöpögő hajjal kisétált onnan Bucky. Mindössze egy törülközőt csavart a dereka köré.

Steve kezében megállt a lapát a látványra.

Arra számított, hogy a rég nem látott és sokat változott testen nyoma lesz az elmúlt ötven évnek. Itt-ott régi sérülések nyomát várta, foltokat, árnyakat – hiába. Mindössze az acélkar és a kar vállrésze mentén húzódó csúnya hegek mutatták mindazt, ami Buckyval történt, egyébként tökéletesen egészségesnek tűnt.

Összességében, sokkal jobban festett, mint ahogy azt az embert várta volna. Különösen Steve szemében.

– Hagytam bent neked ruhát – jegyezte meg, miután a tarkója égni kezdett attól, ahogy a fekete hajú bámult rá.

– Hoztam magammal ruhákat – jelentette ki. – Mi a bajod azokkal?

– Nem sértés – szögezte le előre -, de iszonyatosan büdösek. Mire visszaérünk, ki lesznek mosva. Az egyik pólód ráadásul csupa vér. Remélem, azt nem akarod megtartani.

Bucky nem látszott boldognak. Egyenesen felháborodottnak tűnt, Steve-nek pedig csak hatalmas küzdelmek árán sikerült megállnia a nevetést. Az elmúlt időszak fényében nem gondolta volna, hogy az első dolog, amin összevesznek, az a mosás lesz.

Végül a volt orvgyilkos sarkon fordult, és visszament a fürdőszobába. A szőke addig nem tudott megint a seprésre összpontosítani, amíg az ajtó be nem záródott a másik mögött.

– Koncentrálj, Steve! – mormolta magának. – Ez csak Bucky.

Bucky a mindene. Mindene, ami maradt.

Feltételezte, hogy a férfi visz magával fegyvert, úgyhogy a pajzsot feltette az egyik polc tetejére, ahonnan könnyen elérhette, amennyiben szükséges, viszont nem annyira szembetűnő, hogy mások, idegenek, feltétlen észrevegyék. Előkeresett a fiókból két tartalék mobiltelefont, és beírta mindkettő számát a másikba. Az egyiket zsebre tette, a másikat pedig, úgy tervezte, Buckynak adja. Csak arra az esetre, ha valami váratlan történik, és elszakadnak egymástól.

Aztán Bucky végre kijött a fürdőből.

– Megborotválkoztál – mondta meglepetten a szőke, mikor meglátta. Már csak a hajával kellett valamit kezdeniük, és azt lehetett mondani, hogy kezd emberi formát ölteni a külseje.

Barátja szája sarka kis vigyorra görbült.

– Amerika büszke a megfigyelői teljesítményedre.

– Marha – nevetett fel Steve.

– Barom – mormolta a másik automatikusan. Egyszerre kerekedett el mindkettőjük szeme.

Steve látta Buckyn, hogy nem érti, miért mondta azt, amit. A ráncok, amik a következő másodpercben ellepték a homlokát, csak alá támasztották ezt a feltételezést. Zavarodottnak látszott. Kicsit talán idegesnek. Feldúltnak. Ezek az érzések pedig mind a kék szempárba koncentrálódtak, az arca feltűnően kifejezéstelen és merev lett.

Tett egy lépést előre. A fekete hajú úgy kapta felé a pillantását, mintha fenyegetettséget látna Steve-ben. Mindabban, amit tesz vele.

Steve megkockáztatott még egy kis távolságcsökkentést. Még úgy harminc centiméter lehetett közöttük. A tűzzel játszott. Tudta. Tudta, de… szüksége volt rá. Szüksége volt Buckyra. Ezt legalább egyiküknek be kellett ismernie.

– Emlékszel – suttogta.

– Nem! – vágta rá.

– Bucky – kérte őt sokkal esdeklőbben, mint amennyire szerette volna.

– Ne hívj így! – Az érzelemmentesség haragba fordult át. – Megmondtam neked, hogy én nem ő vagyok – sziszegte.

Ökölbe kellett szorítania az ujjait, hogy ne bukjon ki belőle, amit mondani akart. Tisztában volt vele, hogy nem siettetheti a dolgot. Több mint ötven éven keresztül két tucat agymosáson esett át a férfi, legalább. Pszichésen teljes mértékben tönkretették őt, mert másként nem használhatták volna a Tél katonáját. Megközelítőleg nyolc hónapja volt magánál. Azóta volt tiszta. Nyilvánvalóan idő kellett ahhoz, hogy mindaz a kár, amit elszenvedett, valamennyire… normalizálódjon. Hisz már el kezdett emlékezni. Tagadhatta, de néha elejtett egy-két dolgot, ami nem hagyott kétséget maga után. A közös múltjukból. A közös élményeikről. Eljött vele Amerikába is. Megmentette az életét.

Bucky itt állt előtte. Csak ő még ezt nem tudta belátni. Amiért Steve nem hibáztatta. Nem. Nem a férfira volt dühös.

– A kocsi már biztos itt van – mondta végül tompán. Kinézett az ablakon. Barátságosan úszó felhők tarkították az eget. – Menjünk.

Steve nem hibáztatta őt.

Csak megszakadt a szíve.

Bruce arcán a legszélesebb mosoly terült el, mikor a szőke besétált a Stark Torony egyik laborjába, amit eddig látott rajta a szuperkatona, és ez valahogy melegséggel töltötte el. Egyáltalán nem érződött furcsának vagy zavarba ejtőnek, hogy átölelték egymást üdvözlésképpen.

– Tony mondta, mi történt – váltott át gondterheltre és aggódóra a professzor. – Mi nem is tudtuk, hogy eltűntél. Különben kerestünk volna.

– Tudom – tette a vállára a kezét Steve. – Tudom.

A megkönnyebbült mosoly láttán nem volt nehéz kitalálni, hogy Banner valamilyen mértékben bűntudatot érzett a történtekkel kapcsolatban, ami merő ostobaság volt. Steve azóta nem találkozott vele egy alkalmat kivéve, hogy Loki Asgardba szállítása után elbúcsúztak egymástól. Egyedül Sammel tartotta annyira rendszeresen a kapcsolatot, hogy a férfinak feltűnjön a hiánya. Fel is akarta hívni a veteránt, de előbb rá kellett jönniük mindarra, amit ő nem tudott kihámozni az aktákból.

Épp nyitotta a száját, hogy megkérdezze, merre van Tony, amikor valaki elkapta a vállát, rántotta rajta egyet, hogy megfordulásra kényszerítse, majd a semmiből egy ököl landolt az arcában.

Döbbenten és ösztönösen kapta a kezét a találat helyéhez.

– Tony! – nyögte.

– A büdös picsába, de fájt… – sziszegte a milliomos a kezét rázva. Aztán felemelte a fejét, és olyan dühösen bámult a szőkére, hogy Steve egy pillanatig azt hitte, megint megüti. – Te seggfej! „Elkaptak, faggattak, aztán a haverom kimentett. Ennyi történt.” Ha nem lenne márványból a fejed, biztos behúznék neked még egyet! Csak ennyi? Mindaz, amit csináltak veled, csak ennyi?

Steve még mindig küzdve a hökkentségével pillantott segélykérően Bucky irányába, aki karba tett kézzel, a falnak dőlve állt az ajtó mellett, ahonnan mindent szemmel tarthatott. Nem úgy festett, mint aki ismét a felmentő sereg szerepében akarna tisztelegni.

– Tony…

– Tudtad, hogy elolvasom azokat a nyavalyás fájlokat! – ugrott neki ismételten, de szerencsére csak verbálisan. – Tudtad, hogy elolvasom őket. Azt is tudtad, hogy velem mi történt. Ha most azonnal nem borulsz ki itt előttem, akkor addig ütlek, míg vagy az én kezem, vagy a te arcod szenved helyrehozhatatlan károkat.

Ezúttal Bruce irányába próbálkozott, de a férfi csak megemelte mindkét kezét és hátrább húzódott.

– Én is olvastam őket, Steve – tette hozzá csendesen.

– Megmondtam a kocsiban, hogy nem akarok erről beszélni – fordult vissza kelletlenül Tonyhoz.

- Beszélned kell róla.

– Nem hiszem, hogy pont neked kéne ezt nekem tanácsolni – jegyezte meg Steve.

– Ezért megérdemelnél még egy szájon vágást – morogta a milliomos. Még mindig ugyanazzal a fénnyel a szemében bámult a másikra, és Steve azzal is tisztában volt, hogy nem úszta meg ennyivel Stark kifakadását. Hosszútávon biztosan nem, legfeljebb egyelőre. – Ez még nem lezárt vita. – Megengedett magának egy mentális fejbólintást. – Most pedig vetkőzz!

Döbbenten felnevetett.

– Tessék?

– Nem tudunk a ruháidon keresztül megvizsgálni – intett türelmetlenül. – Vetkőzz alsóra. Ne légy szégyenlős, biztos vagyok benne, hogy a fiúd látott már többet is.

Ezért a megjegyzésért neki lett volna kedve megajándékozni társát egy jobbegyenessel, de túlságosan lekötötte, hogy ne vörösödjön el. A háború óta nem volt erre példa, és nem nagyon örült, hogy ekkora társaságban kellett küzdenie a pirulás ellen.

A pulóvertől megszabadulva lehúzta magáról a trikót, aztán már a nadrág övével foglalkozott, mikor egy tenyér simult a hátára, libabőrt és finom remegést csalva a bőrére és annak felszíne alá. A mozdulatai megfagytak, levegőt venni is elfelejtett, ahogy az ujjak finom érintéssel végigcsúsztak a gerince mentén, egészen a derekáig. Amennyire meg tudta állapítani korábban a lakásán, ott sem maradt hegeken kívül más, viszont tény és való, hogy a számuk több volt. A háta kiemelt figyelmet kapott a kínzások alatt.

– Jesszus – hallotta Bruce fojtott hangját. Viszont túl távolról, vagyis csak Tony lehetett közvetlenül mögötte.

– Rohadt szemetek – sziszegte a férfi dühösen. Steve végignyalt az alsó ajkán. Hiába próbált meg ellazulni, nem sikerült. Mindkét válla megfeszült, és az ujjai már olyan erősen markolták az övcsatját, hogy a fém elgörbült.

Becsukta a szemét. A légzésére kellett fókuszálnia, mert akaratlanul is szaporábban szedte a levegőt. Nem engedhette meg magának, hogy elragadják az érzelmei. Számtalan alkalommal kis híján eltört a mécses Bucky szeme láttára, de… ő Bucky volt. Nem engedhette meg magának ugyanezt Tony és Bruce előtt.

Minden egyes sejtje azt akarta, hogy Tony vegye le róla a kezét. Tudta, hogy barátja ártalmatlan rá nézve. Tudta, hogy nem jelent fenyegetést és nem fogja bántani. Az agya ezekkel a tényekkel tökéletesen tisztában volt. Csakhogy ezen a ponton nem volt elegendő tudnia.

Gondolkodás nélkül tett egy lépést előre. Amint megszabadult az érintéstől, könnyebben ment a légzés. Gyorsan kioldotta az övet, amit talán nem tett menthetetlenül tönkre, aztán hagyta leesni a farmert magáról, és kilépett belőle.

Mikor megfordult, nem is a Tony szemében ülő harag vagy a Bruce arcát uraló elszörnyedés lepte meg, hanem a Buckyén ülő kifejezés, mielőtt a fekete hajúnak lett volna ideje visszarendezni a vonásait a kifejezéstelenség maszkjává.

Együttérző volt.

A néhány vizsgálatról, amit a csapat két legokosabb tagja el akart végezni rajta, kiderült, hogy kicsit többről van szó, mint „néhány”. Vettek tőle vért, amit Bruce már elemezni is kezdett, miközben Tony a többi labor levételével foglalkozott. Mikor Steve rákérdezett, ezt miért nem egy kórházban csinálják egy hozzáértő nővér vagy ápoló társaságában, a milliomos azt felelte, hogy ugyan a köztisztaság és az éttermi választékok sokat javultak a negyvenes évek óta, az emberek még mindig idióták, akik ráadásul hibáznak is. Amiből a szőke annyit szűrt le, hogy Tony nem akarta idegenekre bízni annak kiderítését, mi lehet még mindig a gond vele, és ez valahol… nagyon kedves volt tőle. Úgyhogy nem szólt bele. Mindössze kellemetlenül érintette ez a hirtelen, kitüntetett figyelem. Továbbra is szerette volna kideríteni, mit adtak be neki, de az egész szituáció kísértetiesen emlékeztette azokra az időkre, amikor a legkisebb szellő is fenyegetést jelentett az egészségére. Amikor mindent ahhoz kellett igazítani, hogy ő életben maradjon.

Nem így nézel ki általában. Kisebb és alacsonyabb vagy.

Steve felsóhajtott, miközben lefeküdt a kényelmesen kipárnázott, de kicsit hűvös ágyszerűségre, ami egy nagy, fehér borítású géphez tartozott. Látott ilyet filmekben. Abban a néhányban, amik megnézését sikerült eddig pótolnia. A testéről akartak felvételeket készíteni Bannerék. Pontosabban, a teste belsejéről.

Egy kicsit abban bízott, hogy miután a két férfi elolvassa az aktákat, és Bucky meg ő elmondják, mik voltak a tünetei azóta, hogy felébredt a kunyhóban, máris lesznek ötleteik. Esetleg bizonytalan válaszaik. Ami nyilvánvalóan ostobaság volt, mégis olyan… szimpatikus ötletnek tűnt. Annak ellenére, hogy nem vitatta, a vizsgálatok szükségesek.

Ráadásul annak sem örült, hogy nem lehettek egy légtérben Buckyval. Az mondjuk meglepetésére szolgált, hogy a másik ránézésre osztotta ezt az érzést. Viszont Tony nem túl diplomatikus kiselőadása után arról, hogy nem lenne feltétlen egészséges és megfontolt a mechanikus karral egy mágneses alapú szerkezet közelében lenni, annyiban hagyták. Elvégre, csak fél óráról volt szó.

Állandóan a baj van veled.

– Összesítem mindazt a majdnem büdös semmit, amit eddig sikerült leszűrnünk a vizsgálatokból – köszörülte meg a torkát Tony. – Készen állsz? Velős leszek.

Steve bólintott.

Amint megkapta a jelet, visszavette a ruháit, és ezzel mind a fázás, mind a túlzott kiszolgáltatottság érzése elmúlt. Az egyik vizsgálóhelyiségbe vonultak vissza, ahol sok szekrény, néhány monitor, pár orvosi műszer és szék, illetve egy vizsgálóasztal volt, amire Steve felült a milliomos noszogatására. Az egész szoba nagyon emlékeztette egy másikra, ami ugyan kevésbé bizonyult felszereltnek, mégis rendkívül hasonlított erre. Nem jó értelemben.

Bucky az asztal egyik oldalán állt, szemben mind a professzorral, mind Tonyval, közben viszont szinte Steve mellett.

– Fogytál úgy tizenegy kilót, ami rohadt sok – kezdett bele Tony sóhajtva. – Kilátszanak a bordáig, és ugyan a sérüléseid nagy része rendbe jött, már rég el kellett volna kezdened visszaszedni a versenysúlyod. A laborod szerint van némi vitaminhiányod is, de ez nem hiszem, hogy releváns.

– Tehát azt leszámítva, hogy két hónapig éheztettek és összevertek párszor, ezt pedig már vérvizsgálattal is bizonytani tudjátok, nem jutottunk előrébb? – kérdezte Rogers türelmetlenül és egyben kicsit elkeseredetten.

– Csigavér, szöszi! – intette le Stark.

– A véredben nem volt kimutatható az anyag abból a mintából, amit levettünk tőled – vette át a szót Bruce. Kicsit idegesnek tűnt, legalábbis abból ítélve, hogy pár percen belül harmadszor tolta vissza a szemüvegét az orrnyergén. – Amit furcsálltunk, hisz a fekete anyagnak… amiről beszéltél… nyoma kellett volna, hogy legyen. Ezért készítettük el azokat a teljes testfelvételeket. – Steve bólintott. Igazán nem akart türelmetlenül viselkedni, ám szívesen a végére ugrott volna már a beszámolónak. – Az első felvételeken semmi nem látszott, de aztán feszült lettél amiatt, hogy a barátod nem lehetett bent veled.

Steve még az óvatos fogalmazás ellenére is kicsit meghökkent Bruce szavain. Vetett egy pillantást Buckyra, aki viszont Bruce-t bámulta. Ezt a professzor annyira nem értékelte. Idegesen nehezedett egyik lábáról a másikra.

– A stressz a kulcs – bökte ki. Aztán egyik pillanatról a másikra átment professzionálisba. – A stressz alapvetően egy külső ingerre adott kémiai reakció eredménye. A szimpatikus idegrendszer ingerli a mellékvesék velőállományát, amely adrenalin és noradrenalin hormonokat választ ki a véráramba…

– Vagyis? – vágott közbe Bucky. Tony meglepett pislogását széles vigyor követte az arcán. – Mi a baja?

– Az ismeretlen anyag akkor kerül be a véráramába, mikor ezek a hormonok is – magyarázta Bruce, és az egyik képernyőhöz lépve pár mozdulattal megjelenített képeket. A felvételeket Steve testéről, amik gyors egymásutánban pörögtek, így rendkívül látványos lett a változás bemutatása. – A vérárammal eljut mindenhova. Az összes szervedbe. Az izmaidba.

Összeráncolta a homlokát. Nem értette. Ez akart lenni a jó hír? A rossz hír? Vagy csak egyszerűen egy ténymegállapítás? Mi volt ez az anyag? Miért nem űrült még ki a szervezetéből? Mit tesz vele?

– Steve – szakította meg Tony a zavaros és megválaszolatlan kérdései kavargását. Az arca megint komolyságot tükrözött. – Nem tudjuk, mi ez, de ki fogjuk deríteni. Nem fogok neked hazudni. – Pedig Steve látta rajta, hogy szeretett volna. Sokkal inkább, mint az igazat mondani. – Valami olyat adtak be neked, ami szép lassan ki fog csinálni. Megtámadja az egészséges sejtjeidet, és úgy tűnik ugyan, hogy nem fertőzi meg őket, de működésképtelenné teszi őket. Minél többször kapsz rohamot, annál rosszabb és károsabb lesz a következő.

Bármit is tettek vele a támaszponton, meg fogja ölni. Talán nem holnap, de hamarosan. A gondolat pedig legalább szorongással kellett volna eltöltse, mégis… mégis fásultság volt a legtöbb, amire telt tőle.

Lecsúszott az asztalról, ezzel belefojtva a szót a milliomosba.

– Körülbelül mennyi időm van? – szólalt meg, mindkét férfinak címezve a kérdést.

– Steve, ez sok mindentől függ – kezdte Banner a nyakát dörzsölve.

– Megközelítőleg – noszogatta.

– Ebben a tempóban félév sem.

Tony kijelentésével csend ereszkedett a helyiségre. A szőke úgy érezte, ezt talán neki kellene megtörnie.

– Akkor nem kellene vesztegetni az időt – köszörülte meg a torkát. Vett egy mély levegőt. Muszáj volt rendeznie a gondolatait, hogy a többieket és magát is kicsit megnyugtassa. Elvégre, csak azt közölték vele, hogy haldoklik. – Visszakérném az aktákat, amiket itt hagytam. Szükségünk van rájuk, hogy kiderítsük, hova ment a doktornő.

– Miért nem maradsz itt? – kérdezte szokatlanul óvatosan Tony. A pillantása Buckyra kúszott. – Maradtok – helyesbített.

– Hálás vagyok a felajánlásért, de jobb szeretnék visszamenni a lakásomba – válaszolta kimérten. – Elérhető leszek telefonon, a vizsgálataitokat pedig nem gyorsítja a jelenlétem, igaz?

– Nem, de…

– Szükség lenne egy vérmintára az ismeretlen anyaggal – szúrta közbe Bruce. – Azt pedig csak akkor tudjuk levenni, ha épp… nos, rohamod van.

– Adjatok egy szettet – felelte a szőke. – Majd Bucky leveszi a vért.

Beteg vagy. Olyanokkal verekedsz, akik háromszor akkorák, mint te. Katona akarsz lenni.

A fecskendők, tűk és minden, ami kellhetett a vérvételhez, a fürdőszobába került, a mosdókagyló feletti, tükörrel fedett szekrénybe. Az akták és a dobozok a konyha sarkában kaptak helyet. Bucky ládája a nappaliban kapott elszállásolást, a könyvespolc mögötti résbe éppen befért, a férfi pedig a kanapéra költözött. Steve természetesen felajánlotta neki a hálószobát, azonban a fekete hajú hárította a lehetőséget azzal, hogy a nappaliban kényelmesebben érezné magát. Steve csak az első éjjel jött rá, hogy a „kényelmesebb” ebben az esetben a „praktikusságot” volt hivatott jelölni.

Továbbra is alvási problémái voltak, ezért valamivel hajnali kettő után kikászálódott az ágyból, hogy inkább a konyhába menjen egy pohár narancsléért (Tony állítása szerint az imádata mindenegyes gyümölcsös üdítőért, amiben papíron narancs is volt, egészségtelen, rendkívül zavarba ejtő és egyben édes volt), és az álmatlan órákat inkább a bizonyítékok átnézésével töltse. Még nem ért a végére annak a pakknak, amit először megtaláltak a támaszponton a nevével.

Háromlépésnyire jutott a hálószobája ajtajától, amikor nekicsattant a falnak, egy határozott szorítással és egy kés pengéjével a torkán.

Bucky szemében tompa üresség ült. Steve megesküdött volna rá, hogy ezúttal tényleg elvágja a torkát, hezitálás nélkül.

Aztán lassan visszatért a fény és az éberség a sötét szempárba, és a szorítás enyhült, majd teljesen megszűnt, a fegyver érintésével együtt.

Bucky káromkodott. A szőke legalábbis tett volna rá tíz dollárt, hogy szitokszavak hagyták el a száját. Sürgősen fel kellett szednie magára némi orosz nyelvtudást, ha nem akarta hol magát, hol társát kellemetlen helyzetekbe hozni.

– Nem akartam – mormolta aztán a volt orvgyilkos.

– Tudom. Semmi baj – válaszolta Steve. – Két órája hozzávágtam az ébresztőórát a függönyhöz.

Elmosolyodott, mikor meglátta a férfi száját felfelé görbülni. Jó volt tudni, hogy végre valahára ezeket a beszélgetéseket is le tudták folytatni különösebb probléma nélkül. Bár tegnap óta már Steve is inkább kétszer megfontolta, mit mondott ki és mit nem. Mindkettőjük érdekében.

– Narancsléért indultam. Kérsz te is?

Kapott egy vállrándítást, de a fekete hajú azért követte, mikor elindult.

Elővett két poharat, elöblítette őket a biztonság kedvéért, aztán a hűtőből kikereste a dobozt. Amíg mindent elintéztek Tonyékkal és visszataxiztak, a milliomos volt olyan kedves és egy futárszolgálattal bevásároltatott nekik. Steve számára két dolog okozott igazi döbbenetet: Tony tudta, hol lakik, és tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy a kedvenc narancsléje a Minute Maid Pure Squeezed. Tony „szarok a világra” attitűdje mellett ijesztő volt tudatosítani, hogy igazából mennyire nem is engedi el a füle mellett a dolgokat, sőt emlékszik is minden apróságra.

Ennek köszönhetően pedig néhány napig nem kellett kilépniük a lakásból, ha nem akartak, mert tudtak mit enni és inni.

– A barátodnak igaza lehet – szólalt meg Bucky, mikor a kezébe került a pohár. A tőle kapott szürke melegítőnadrágot és egy sötét, szinte már fekete, hosszú ujjú fölsőt (az egyetlen darabot, amit Steve nagy nehezen talált a szekrényében) viselt. Élt a gyanúperrel, hogy Bucky nem fázós típus volt (legalábbis kettőjük közül biztos nem ő volt a fázós), mindössze ezzel fedni tudta a bal karját.

– Miben? – kérdezte, miközben felmarkolt egy adag aktát a sarokban lévő, olvasatlan kupacból.

– Beszélned kellene a történtekről.

Steve általában nem volt olyan kétbalkezes, mint mostanában, de valami okból olykor remegett a keze vagy egyszerűen koordinációs problémái voltak. Köze lehetett mind a fogyásához, mind a kialvatlansághoz, mind az összes dologhoz, ami az elmúlt hónapokban történt vele, ezért úgy kezelte, ahogy az összes problémát is: ha megtalálják a nőt, és rájönnek, hogyan szabadulhat meg a testébe fecskendezett anyagtól, akkor – remélhetőleg – minden területen javulást fog tapasztalni.

Amennyiben még a doktor nyomára sem akadnak rá, úgy sem számít. Tony fél évet adott neki. Tony pedig nem mindenben tökéletes, de a számokkal kifejezetten jóban volt, Steve pedig nem érezte úgy, hogy hitegetnie kellene magát. Aggódott, persze, viszont Bruce stresszel kapcsolatos megjegyzése miatt próbálta ezt az érzést minimálisra visszaszorítani. Ha az előttük álló küldetésre koncentrált, akkor kevesebb energiája maradt gyötrődni… minden egyéb miatt.

A kétbalkezességére pedig most még a meglepettség is rárakott egy lapáttal, úgyhogy sikeresen elejtett néhányat az iratokból, amik szanaszét szálltak a konyhapadlón.

Sóhajtva, frusztráltan guggolt le, hogy felmarkolja őket. Bucky is lehajolt a székről, hogy segítsen.

– Jól vagyok – mondta halkan. A papírokra figyelt. Az stresszmentes volt. – A problémáim mind fizikai eredetűek.

– Persze – válaszolta Bucky a legkisebb meggyőződés nélkül.

Steve felegyenesedett, és mindent lerakott az asztalra, aztán leült a férfival szemben, és türelmet erőltetve mind a testbeszédére, mind önmagára, újra megszólalt.

– Nem igazán értem, mi ez a hirtelen… erősködés azzal kapcsolatban, hogy beszéljek a történtekről. Nem szoktam ujjal mutogatni, de Tony sem beszél sosem a problémáiról, hanem megpróbálja őket egyedül megoldani, magába fojtani. Ő így küzd meg a dolgokkal. Ha erősködünk, csak rosszabb. – Beletúrt a hajába, aztán sóhajtott egyet. Már megint olyan témánál tartottak, aminek a végén egyikük nagyon, nagyon zaklatott lesz. – Te sem beszélsz velem – bökte ki csendesen végül.

Bucky hosszasan nézte őt, mielőtt hátradőlt és biccentett egyet.

– Talán akartam volna.

Nem, kétségkívül nem erre a válaszra számított. Olyannyira nem, hogy érezte, amint az arca megrándul az oly’ sokáig elfojtott bűntudattól és érzésektől. Azoktól az érzésektől, amiket kénytelen volt eltemetni, miután felébredt a huszonegyedik században, és szembesülnie kellett hetvenévnyi történelemmel, aminek nem volt részese, nem beszélve a veszteségekről. Az alkalmazkodás miatt. A túlélés miatt.

– De el kellett mennem Washingtonból – törte meg a csendet Bucky egy kis torokköszörüléssel, mikor hiába várt arra, hogy Steve mondjon valamit. – Nem volt kivel beszélnem. Nem mondhatnám, hogy jól kezeltem… a dolgokat. De idővel egyszerűbb lett. Neked viszont lenne lehetőséged a jobb utat választani – mormolta.

Steve nem tudta, mit mondjon. Általában mindig volt valami, amivel reagálhatott, ám most… leblokkolt. Mert utoljára 1945 telén folytattak hasonló jellegű beszélgetést. Mert nem hitte volna, hogy ez még egyszer megtörténhet. A vonat után már nem. Még Washington után sem.

Mit kellett volna mondania?

Mi tesz téged boldoggá, Steve?

Bucky olyan hirtelen kelt fel a székről, hogy a szőke önkéntelenül is hátrahőkölt egy kicsit a váratlan mozgástól. A férfi megmarkolta a jobb kezével a fölső ujját a balon, aztán egyszerűen felrántotta, hogy az acél, az egymáshoz tökéletesen illeszkedő lemezek láthatóvá váljanak abban a halvány fényben, amit a mosogató feletti kis neonlámpa sugárzott. Akárhányszor látta, lenyűgözőnek találta.

– Ez a fizikai eredetű probléma – közölte Bucky hallhatóan dühösen, előre nyújtva a karját. – A te problémád nem fizikai eredetű.

– Tony mondta, hogy…

– Nem a haldoklásod az oka! – szakította félbe őt a másik. Ezúttal már nemcsak a hangszínén, hanem a hangerején is érződött a harag. – Nem amiatt vannak rémálmaid. Nem amiatt nem tudsz aludni. Nem amiatt zárkózol be.

– Nem hiszem el, hogy ezt pont ti mondjátok nekem! – hitetlenkedett a szőke. Ő sem bírt már ülve maradni.

– Nem kell nekem elmondanod – jelentette ki társa. – Vagy neki. De valakinek el kell mondanod.

– Nem akarok róla beszélni – nyögte. – Miért nem… – Meg kellett nyugodnia. Ezekkel a vitákkal amúgy sem jutottak sosem előrébb, mindig csak valamelyikük megelégelte a másikat, aztán nem beszéltek egy ideig. – Nézd. Értékelem, hogy segíteni akartok. Azonban az segítene, ha nem erőltetnétek. Meg kell találnunk a doktornőt. Ha erre figyelek, az segít. Ha felidézem azt, ami odabent történt, az nem.

Minden éjjel ugyanott volt. Ugyanabban a fehér szobában. Ugyanazokkal az érzésekkel. Mondja el Tonynak, hogy másodszorra is felkészült a halálra? Hogy már elhitte, sosem jut ki onnan élve? Mondja el Buckynak, hogy ő volt az utolsó gondolata minden egyes átkozott nap, mielőtt a vérveszteségtől, a kimerültségtől vagy az éhségtől elájult? Mondja el Buckynak, hogy hosszú idő után először megint félt? Buckynak, aki vagy nem tud, vagy nem akar emlékezni?

Hogyan mondhatta volna el, mennyire kicsinek és sebezhetőnek érezte magát megint? Hogyan önthette volna szavakba, hogy hiába a nagy és erős test, a daliás kiállás és az emberek csodálata, belül még mindig annak a kis nyegle srácnak érezte magát Brooklynból?

Hogyan… Mik voltak a szavak?

– Szükséged van rá, hogy kiad magadból.

– Honnan veszed?!

– Onnan, hogy ismerlek!

Steve azt hitte, rosszul hall. Vagy éppenséggel Bucky mondott olyasmit, amit nem akart. Azonban a férfi nem szívta vissza, nem mentegetőzött, és nem is viharzott ki a konyhából. Feldúlt volt, dühös és az acélöklének köszönhetően megrepedt az asztal, de ott maradt.

Ismerlek.

Reszketett.

– Szükséged van rá – ismételte Bucky, jóval halkabban. – Nem a hülye akták olvasása fog segíteni.

Steve lassan visszaült a székre, felkönyökölt az asztalra, és a kezébe temette az arcát.

Sosem fogja feladni. Nem fog leülni, és azt mondani, hogy nem tudja tovább ezt csinálni. Menni kellett, haladnia előre, hogy legyen értelme az életének. Közben viszont minden szétesett körülötte. Benne. Lassan pedig túlságosan törékennyé vált minden, ahhoz mindenképpen, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyhassa. Mégis… ott volt a rettegés a bensőjében.

Ismerlek.

A rettegés azzal kapcsolatban, hogy mindennél jobban vissza akarta kapni Buckyt, és most talán… lehetősége nyílt rá. Nem ő tette meg a lépést. Ám a kis hang azt suttogta, hogy talán túlzottan akarja ezt az egészet, és mi lesz, ha ő Buckyt látja, viszont a Tél katonája fog továbbra is vele szemben ülni?

Tudta, hogy Buckynak ott kellett lennie valahol benne.

Lehetett azonban túl mélyen is.

Elcsukló hang hagyta el a torkát, mikor a fekete hajú mellé lépett, és a vállára tette a kezét, aztán finoman megszorította. Éppen csak, alig érezhetően. Az emberi kezével.

– Szedd össze magad. Én megkeresem az üveg vodkát.

– Vodkát? – nyögte Steve, és már szinte elkeseredetten belenevetett a tenyerébe.

– A barátod repülőgépéről lenyúltam egy üveggel.

Ezúttal kicsit őszintébb volt a nevetése.

Úgyhogy Bucky megkereste a vodkás üveget, Steve pedig összeszedte magát. Aztán megpróbálta elmesélni, amit nem lehetett.

Még akkor is ott ültek, amikor a redőny résein keresztül a hajnal első sugarai az asztalra estek, megvilágítva egy majdnem üres üveget, két poharat és rengeteg papírlapot, amikre egész éjjel rá sem pillantottak.

* zabavnyy mal'chik = vicces fiú

| előző | következő |

She's important

jarithka — Mon, 04 Aug 2014 18:36:10 GMT

"After all, Wanda was trying to save her sons' lives when she was possessed by the power of creation itself. The power to make and unmake reality… And she was an Avenger."

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Negyedik fejezet

jarithka — Sat, 02 Aug 2014 18:09:32 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5233
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: A távozás ezúttal problémamentesebb az orosz bázisról, Steve és Bucky pedig elindulnak, hogy egy időre – szó szerint – maguk mögött hagyjanak mindent.

Negyedik fejezet - Viszlát Oroszország!

Órákat töltöttek odalent. Steve még tippelni sem mert, mennyi helyiségen mentek át, mennyi mellett haladtak el amiatt, hogy zárva találták az ajtót, és mennyi lehetett olyan, aminek a bejáratát esetleg egyáltalán nem vették észre. Nem akarta elhinni, hogy egy ekkora bázist kiépített a HYDRA, és senkinek sem tűnt fel. Oroszországban is működtek SHIELD ügynökök korábban. Képtelen volt beletörődni a tudatba, hogy mindegyikük kettősügynök lett volna, és falaztak a szervezetnek. Talán ez az anarchista szervezet nem közvetlenül kapcsolódott a HYDRA-hoz, de valamilyen mértékben biztosan. Belső segítség nélkül nem tudtak volna ennyire hihető hazugsággal előállni.

Viszont a sok kérdés mellett találtak valami hasznosat is. Egy klasszikus, négyfiókos tároló szekrény egy teljes fiókjának az ő nevét szentelték egy nem túl nagy irattároló szobában. Bucky türelmetlensége azután hágott fel, hogy végeztek a két lénnyel még a bázis bejárata után, és egyáltalán nem enyhült, ahogy haladtak előre. Merő egyszerűséggel kirántotta a fiókot a szekrényből, amíg Steve keresett egy dobozt, és mindent beleborítottak. Utána mondani sem kellett neki, elindultak visszafelé.

Nem találták meg a doktornőt. Nem futottak bele több rémségbe. Csak sötétség, némaság és a holttestek mindenütt.

Aztán az egyik bezárt ajtó előtt elhaladva Steve tarkóján felálltak a szőrszárak, pedig gondosan körbetekerte sállal. Lelassított, végül meg is állt, és tűnődve nézett a jelöletlen ajtóra. Bucky nem mondott semmit, de a türelmetlenség már a lépései zajából is kihallatszott, ahogy visszasétált hozzá.

– Mi az? – kérdezte.

– Nem tudom – motyogta. Lehajolt, és letette a dobozt a padlóra. Megpróbálkozott egyszer a kilinccsel, de csak azért, hogy biztos legyen benne, nem feleslegesen rúgja be az ajtót. Nem feleslegesen tette. Egyetlen jól célzott találat elég volt a bakancsával.

A bejárattól balra a falon talált villanykapcsolót, így nemsokára derengő, néha villódzó neonfény töltötte meg a helyiséget. Az agya mindent egyszerre próbált feldolgozni: a szürke falakat és plafont, a nagyon ismerős foltot a feje fölött, a seszínű fémpultot a fal mentén, a falra csavarozott szekrényeket és a szoba közepén lévő asztalt a szíjakkal. Az odaszáradt vérfoltokat és csíkokat a szürke felületen.

Mintha valaki egy kést vágott volna az oldalába.

Csak akkor vette észre, hogy nehezen szedte levegőt, mikor egy kéz a vállára csúszott, és finoman megszorította.

– Történt itt valami? – kérdezte halkan Bucky.

– Azt hiszem – felelte ugyanolyan csendesen. Nem tudott semmi konkrétumra visszaemlékezni, de a zsigereiben érezte, hogy amennyiben sikerülne, nem látna túl sok szépet. Járt itt. Valamikor.

Közelebb sétált az asztalhoz, miután a férfi eleresztette őt, és néhány centire tőle állt meg megint. A betegesen zöldessárga lámpafényben az alvadt vér néhol barnának, néhol vörösesen rozsdásnak tűnt, néhol viszont ijesztően pirosnak. Pedig már jó ideje ott lehetett.

Egy kés. Itt még csak egy kés volt. Később pedig jött a borotva.

Az az ő vére volt?

Emlékezett a kínzásra, a helyszín volt az, ami kicsit a homályba veszett.

Önkéntelenül fonta maga köré a karjait. A hátán végigszaladt a fantomfájdalom. Rengeteg sebet szerzett élete során, és sosem volt az a típus, aki utólag kényesen érzékeny rájuk. Aki megpróbálja őket elfedni. Nem vágott fel velük, azonban nem is szégyellte őket. Most viszont… Ösztönösen próbálta magát védeni. Mert ezeket nem azért szerezte, hogy valakit védjen (amennyiben nem vette figyelembe, hogy Bucky után kérdezősködtek), hogy kiálljon a bunkókkal szemben vagy bizonyítsa az igazát. Nem, ezeket azért szerezte, mert túl gyenge volt.

Sosem bántalmazták korábban. Bucky pedig vagy meglátta a jeleket az arcán, vagy… Steve nem tudta eldönteni, mi lehetett az oka, hogy szó nélkül hagyta a dolgot, és inkább a szekrényekhez ment, hogy egyesével kinyitogassa őket. Talált fiolákat, néhány újabb aktát, injekciós tűket, gyógyszeres dobozokat. A dossziékat a hóna alá csapta, illetve mindenből kivett egyet, és a zsebébe csúsztatta őket.

A visszafelé vezető út maradékán ezúttal Steve miatt nem szóltak egymáshoz. Túlságosan lekötötte, hogy a fejfájásával dacolva megpróbáljon még több emléket előcsalni az agyából.

Kezdte azt hinni, hogy a rosszulléteinek a memóriavesztéséhez is köze van. Ez pedig minden más dolognál jobban zavarta. Ha szándékosan érték el, hogy bizonyos dolgokra ne emlékezzen, akkor nyomós okról lehetett szó.

Odakint a vakítóan kék égboltot ellepték a szürke fellegek. Lassan és békésen szállingózott a hó, ahogy ugyanazon az úton átvágtak az erdőn (a mappákat és a dobozt Steve vitte, ennek köszönhetően Bucky mindkét keze szabad maradt, ha gond adódna), és probléma felmerülése nélkül elérték a kocsit. Bucky gyorsan ellenőrizte az ajtókat (valószínűleg nem ült volna be, ha tudja, hogy feltörték), aztán nyitotta a csomagtartót. Bepakoltak mindent a megmaradt helyekre, a maszkokat a kupac tetejére dobták, Steve pedig egy váratlan ötlettől vezérelve kivett párat azokból a dossziékból, amiket társa talált. Mivel nem sokat beszélgettek, akár hasznossá is tehette magát az út alatt.

Az autóban Bucky első dolga a fegyverek lecsatolása volt, Steve addig a fűtést indította be.

– El kéne jutnunk… egy repülőtérre – előzte meg a kérdést a szőke. – Lehetőleg olyanra, ami az amerikai követség birtokában van. – Elhelyezkedett az ülésen, és megengedett magának egy sóhajt. Kimerültnek érezte magát, pedig annak az egyetlen harcnak nem kellett volna ennyire leszívnia. Főleg, hogy a nagyját Bucky csinálta. – Oké, jobb ötletem van. Keressünk egy helyet, ahonnan telefonálhatunk.

Látta, hogy a férfi bólintott, ezért amíg ő kitolatott az útra, kinyitotta az ölében pihenő legfelső aktát.

Fotók hevertek benne.

Steve-nek éppen arra maradt ideje, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, és utólag hálát adott azért, hogy még nem kötötte be a biztonsági övet. A havat piros és fekete cseppek pettyezték be.

Az ágy piszkosfehérre mosott takaróján iratok, fotók és feljegyzések hevertek látszólag véletlenszerű sorrendben. Steve összefont karral a mellkasa előtt állt fölöttük, homlokráncolva próbált rájönni az összefüggésekre. A teljes hat órás autóutat azzal töltötte, hogy ezeket olvasta. Aludnia kellett volna, mert már alig állt a lábán, ám minden alkalommal, mikor lehunyta a szemét, azokat a képeket látta maga előtt.

Bucky húzta ki az autóból és tartotta őt, amíg már nem akart a szervezete mindent kiadni magából. Csakhogy ezúttal az öklendezés végével nem múlt el a jéghideg pánik, ami a csontjain kúszott fel, megfeszítette az izmait és elérte, hogy ne tudjon tisztán gondolkozni. A fekete hajú előbb őt kanalazta össze a földről, nekidöntötte a dzsipnek, aztán pedig az aktát markolta fel, amit sikeresen leejtett. Steve pont akkor fordította oldalra a fejét, miközben mély lélegzetek vételére kényszerítette magát, mikor Bucky felemelte az egyik képet, ami a lábtörlőn hevert.

Az üresség olyan gyorsan formálódott át nyers, elemi dühvé az arcán, hogy még Steve-et is megijesztette egy pillanatra. Pedig ezúttal nem ellene irányult.

Dokumentálták a kínzásokat. Színes, éles fotók örökítették meg, ahogy Steve hátából semmit nem lehetett látni a sebektől és a rengeteg vértől. Mutatták, miként gyógyultak be a korábbi sérülések, amik közé új vágásokat szeltek. Látta a saját húsát. Látta magát meztelenül, félájultan a fémasztalhoz kötözve, miközben a tekintete a semmibe mered, és az ajkai elnyílnak a fájdalomtól.

Ezeket a képeket eltette. Nem akarta, hogy bárki lássa őket. Már amiatt sem érezte magát kellemesen, hogy Bucky meglátott belőlük kettőt vagy hármat, pedig ő élőben asszisztálhatta végig a végeredményt. Mégis… Steve ezeket el akarta rejteni. Eltemetni olyan mélyre, hogy még ő se emlékezzen rá, hol vannak.

Már legalább két órája hajtottak a néptelen utakon, mikor a szőkébe villámcsapásszerűen hasított a felismerés, hogy nem találták meg a videófelvételeket. Jobb esetben még mindig ott hevertek valahol, valamelyik zárt teremben, és reményei szerint, soha senki nem fogja megtalálni őket. Rosszabb esetben azért nem akadtak rájuk, mert már nem voltak ott.

A kisvárost, amiben kilyukadtak, Bucky választotta. Áthajtottak nem egy településen, és az este sötétsége foltokban már felkúszott az égre, mikor megérkeztek ehhez. A fekete hajú valamiért úgy ítélte meg, hogy megfelelő lesz számukra, Steve pedig bízott benne és a döntésében. Előbb kerestek egy nagyon olcsó, nagyon lelakott hotelt, ahol Bucky kért maguknak egy szobát, felcipelték a fontosabb dolgokat, amikre az éjszaka során szükségük lehetett, aztán társa elment, hogy szerezzen vacsorát és egy mobiltelefont kettőjüknek. Az ő orosz tudása egy leheletnyivel jobb volt. Emellett neki volt pénze. Hogy honnan, azt Steve végképp nem szerette volna firtatni.

Ezt az időt tehát azzal töltötte, hogy valamiféle rendszerbe sorolja a talált bizonyítékokat. Próbálta rekonstruálni a történteket. A papírok említést tettek a jégeső hadműveletről. Ez volt gyakorlatilag az összesnek a fejlécén. Vagyis a hadművelet alapjában véve nem volt kamu, csak mást mondtak róla Steve-nek, mint ami valójában lehetett. Egy kísérleti program. De kié? A névtelenségbe burkolózó szervezeté? A HYDRA-é? A kettő egy és ugyanaz? Kik voltak benne? Kiket vontak bele még Steve előtt, esetleg utána? Részleteket nem talált sehol. „A jégeső hadművelet keretében…” „A J.H. előzetes elképzelései alapján…” Gondosan figyeltek arra, hogy konkrétumok ne legyenek az aktákban.

A fényképekkel sem jutott előrébb. Bár segítették az emlékezésben. A bent töltött két hónapból egyre több és több mozzanatot sikerült felidéznie, amitől ugyan az állandó hányingere és tarkójába visszahúzódó fejfájása nem lett jobb, de a bizonytalansága legalább a sötétben tapogatózás miatt enyhült.

Összerezzent, mikor kinyílt az ajtó. Bucky kócosan lépett be a hótól még nedves bakancsában, barna kabátjában, amiben egy favágó hatását keltette, egyik kezében egy jól megpakolt szatyrot tartva.

Két helyiségből állt a szobájuk. Az egyikbe belezsúfoltak egy kis sarokkonyhát, egy aprócska, nem túl higiénikusnak látszó asztalt, illetve két ágyat, amik jó tíz éve láthattak jobb időket is. A padlót sárga, durva anyagú szőnyeg fedte, itt-ott csúnya barna foltokkal. Egy rendkívül szűkös fürdőszoba tette ki a másikat, amibe éppen befértek a vécé, zuhanyzó és a szintén nem túl bizalomgerjesztő mosdókagyló mellé. Ennek ellenére Steve nem panaszkodott, mert a fűtés legalább tökéletesen működött, és nem akartak egy éjszakánál tovább maradni. Aludtak már rosszabb helyeken is.

Bucky letette az asztalra a szatyrot, és elővett belőle egy uzsonnás táska méretű dobozt, amit odadobott a másiknak.

Mobiltelefon. Messze nem egy modern készülék, de a célra tökéletesen megfelelt.

– Elképesztő vagy – pillantott fel rá Steve, mielőtt feltépte a csomagolást.

– Az itt élők gyanakodnak – mondta a férfi. Steve kezdett hozzászokni, hogy a mondandói felét Bucky csak úgy elengedte a füle mellett. – Hajnalban tovább kell mennünk, ha sikerül beszélned a barátoddal, ha nem.

– Rendben – biccentett. Igaz, hogy elképzelése sem volt arról, hova mehetnének, amennyiben ez most nem sikerül, viszont ezzel ráért akkor foglalkozni, amennyiben majd valós probléma lesz belőle.

Berakta a SIM-kártyát, visszahelyezte a hátlapot, és a leírás alapján (aminek szerencsére volt angol verziója) megpróbálta bekapcsolni a telefont. Sikerült. Nagyon rég nem örült semminek ennyire.

Nem ismerte Tony számát, mert korábban sosem volt rá szüksége. Ha találkozniuk kellett, a férfi megjelent vagy pedig üzent valakivel a SHIELD-en keresztül. Viszont az utóbbinak lőttek, és nem tudta, kiben bízhatott. Nyilvánvalóan Furyban igen (csakhogy róla nem hallott azóta, hogy elment Európába), Maria Hillben (akivel nem cseréltek telefonszámot) és azokban, akik ott voltak Washingtonban. Natashát nem érhette el, Samet egyelőre nem akarta belekeverni, ráadásul a férfi nem tudott nekik annyit segíteni jelenleg, mint amennyit Tony Stark.

Szerencsére egy telefonszámot megjegyzett. A Stark Industries közvetlen vonaláét.

Mire ő bepötyögte a számot, Bucky már kipakolt a szatyorból. Olcsó, nem újrahasznosítható műanyagdobozokat látott az asztalon, műanyag tányért és evőeszközöket meg egy üveg vizet.

Steve szíve egyszerre dobbant a kattanással a vonalban.

– Stark Industries recepció, Katherine Colton. Miben segíthetek?

– Át tud adni egy üzenetet Tony Starknak? – kérdezte a szőke. Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért köszönés nélkül vágott bele a dologba, de nem tudhatta, mennyire biztonságos a beszélgetés. Bucky viszont felkapta a fejét a név hallatán. – Sürgős lenne – tette hozzá sietve.

– Sajnálom, de nem – közölte az alapvetően kellemes női hang mindenféle sajnálattól mentesen. Steve kis híján elkáromkodta magát. – Milyen ügyben és ki keresi?

– Én… – Nem tudta, mennyit mondhatott. Nem tudta, bízhatott-e Katherine Coltonban. Nem tudta, mi mást tehetett volna. – Steve Rogers vagyok. Segítségre van szükségem.

Támadt némi csönd a beszélgetésben, aztán a nő újra megszólalt. Ezúttal sokkal kevésbé professzionálisan.

– Nézze, ha ez egy vicc…

– Nem, nem az! Kérem, kisasszony! – Felsóhajtott. Hogyan tudta volna több ezer kilométer távolságból bizonyítani, hogy ő volt Amerika Kapitány? Telefonon keresztül? – Bíznia kell bennem. Csak egy üzenetet akarok átadni. Külföldön ragadtam és vissza kell jutnom az Államokba. Nézze meg a hívószámot.

Beszélgetést, papírzörgést és valamiféle zúgást hallott a vonal másik végéről, aztán egy nagyon apró sóhajtást. Idegesen harapott rá az alsó ajkára.

– Mi az üzenet, Mr. Rogers?

A megkönnyebbülést követően gyorsan elmondta a rövid kérést, megköszönte a segítséget, aztán befejezte a hívást. Leeresztette a kezét, a mobilra bámult, és egy rövid másodpercre komolyan abban reménykedett, hogy máris megcsörren a készülék megint. Pedig tudta, hogy ez időbe fog telni. Mire eljut az üzenete Tonyhoz, az pár órát is igénybe vehet, figyelembe véve, hogy mikkel szokta elütni az idejét a milliomos szuperhős egy átlagos hétköznap. Azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy a recepciós lány semmit sem tesz az ügy érdekében. Elvégre, ő miért bízott volna Steve-ben, ha Steve sem bízott benne?

Miért jutott minden idáig?

– Gyere enni – szólt rá a fekete hajú.

Steve nem bírt sokat magába kényszeríteni, még mindig kísértették a délután történtek és gyötörte a türelmetlenség a telefonhívás miatt, úgyhogy egyelőre csak a levessel próbálkozott meg, amit Bucky külön neki szerzett (ezt abból szűrte le, hogy társa rögtön a sült húsnak és krumplinak esett neki). Kicsit savanyú, de aránylag kellemes íze volt.

– Tony Stark? – kérdezte Bucky, miután mindketten megvoltak az első pár, gyomornyugtató falattal. – Ismerős a neve.

A szőke először lesütötte a szemét. Nem csodálkozott rajta, hogy a férfi ismerősnek találta a név csengését. Amennyiben lett volna más megoldás, biztosan nem Starkot keresi meg, viszont a Bosszúállók közül senki mást nem tudott volna elérni. Még az sem biztos, hogy őt sikerül. Tony szerencsére – vagyis nagy valószínűséggel – nem tudta azt, amit Steve igen. Ennek pedig egyelőre így kellett maradnia.

– Emlékszel Howard Starkra? – köszörülte meg végül a torkát.

– Igen – bólintott a másik. – Az a bajuszos pasas, akinek a gépe így kigyúrt téged.

– Az ő fia – mondta Steve. Már majdnem befejezte a levest.

Bucky szemében megcsillant némi csodálkozás. Lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.

– Hasonlítanak?

– Bizonyos dolgokban igen – mosolyodott el. – Tony is nagyon okos. Bámulatos dolgokat tud építeni. Le fog esni az állad a páncéljaitól – szélesedett még tovább a mosolya. Eszébe jutott az Expo 1942-ből. – Alapvetően helyén van a szíve. Bizonyos dolgokban viszont ég és föld köztük a különbség. Tonynak kicsit nehéz volt a gyerekkora, amiért Howard helyette azzal volt elfoglalva, hogy engem megtaláljon az óceánban.

Bucky ennek hallatán felvonta a szemöldökét, némán követelve további magyarázatot. A következő fél órában ezért aztán mesélt. Mindarról nagyvonalakban, ami azután történt, hogy Bucky lezuhant a száguldó vonatról és Steve megvolt győződve róla, hogy meghalt. Soha senkinek nem beszélt erről. Azoknak, akik ott voltak, nem kellett, a többieknek pedig… Steve úgy gondolta, a múltat megtarthatja magának. Senki sem erőltette a kérdést, Steve pedig nem hitte, hogy bármi változna, ha beszélne. Különösen nem a legjobb barátja halála, ami miatt magát hibáztatta. Emiatt pedig nehéz volt szavakba önteni.

Egy ideje nem gondolt ezekre az emlékekre. A támadásra Schmidt titkos bázisán. A bombák ledobásának megakadályozására. A kocka eltűnésére a tengerben. Aztán az az utolsó beszélgetésre Peggyvel, mielőtt a repülő a jégbe csapódott és belecsúszott a vízbe.

Bucky figyelmesen hallgatta. Egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Steve-ről, pedig közben a vacsoráját is befejezte.

– Aztán felébredtem egy szobában egy olyan meccs közvetítését hallgatva, amire még együtt mentünk el 1941-ben – kúszott apró, kicsit keserű mosoly az ajkaira. – A SHIELD megtalált és kiolvasztottak, de úgy gondolták, nem fogadnám túl jól a tényt, hogy hetven évig nem voltam magamnál.

- Miért, jól fogadtad? – nézett rá kérdőn a fekete hajú.

- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Azt hiszem. Nem borultam ki. Én… Én készen álltam arra, hogy meghalok, Buck. Az egyik pillanatban még… Peggytől búcsúztam el, a következőben pedig a háborúnak vége volt. Azt mondták, győztünk. Én csak… Nem voltam benne biztos, ez a világ hogyan fogad engem – intett körbe a szobában sután. – Még most sem tudom, van-e helyem benne.

Bucky arckifejezése azt sugallta, nem nagyon tudja, mit kellene erre mondania, amitől egy kis pír szökött Steve arcára. Egyáltalán nem azt akarta kihozni ebből az egészből, hogy hirtelen az ő problémái kerüljenek a középpontba, és lelkizni kezdjenek. Erősen kételkedett abban, hogy Bucky készen állt ilyesmire. Elvégre Steve még azt sem tudta, a férfi mire emlékszik vele kapcsolatban.

– Felejtsd el – rázta meg a fejét. Felkelt ültéből, elvette a tányért társa elől is, aztán a sajátjával együtt kidobta őket a kukába. – Meg kéne próbálnod aludni. Majd fent maradok én először.

– Szimpatikusabb voltál, amikor csendben ültél és nem csináltál semmit – morogta. Steve felkuncogott.

– Ne szokj hozzá.

– Idegesítő vagy.

Ettől elnevette magát.

– Mondták már.

Éppen a használt szalvétákat szedte össze, Bucky pedig a fekete hátizsákjában keresett valamit, amikor az aktákkal teleszórt ágyon idegesítő és éles hangon megszólalt a telefon. Steve majdnem átesett a széken meglepetésében. Bucky inkább úgy festett, mint aki szerette volna apró darabokra roppantani a mobilt.

Steve öt hosszú lépéssel az ágynál volt, felkapta a hangoskodó készüléket, és anélkül, hogy megnézte volna a számot, felvette.

– Igen?

– Ki gondolta volna, hogy nem bírsz meglenni nélkülem. Ennyire hiányoztam, Rogers?

Szívére tette volna akár a kezét is, miközben azt mondja, hogy igen. Sosem örült még ennyire, hogy hallja a férfi hangját.

– El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy megkaptad az üzenetem.

Tony egy másodperces késéssel reagált.

– Te nem viccelsz. Megijeszt a felelősség súlya, hogy én vagyok az egyetlen szalmaszálad, akibe kapaszkodhatsz. Még az önkritikám is érzi, hogy nagy szarban lehetsz. – Steve szólásra nyitotta a száját, de nem volt ideje belefogni, mert Tony folytatta. – Már amennyiben az nem lenne elég jel, hogy Oroszországból hívsz. A nácik után a kommunistákat is el akarod verni? Hallottál már a szabadnap fogalmáról, Gandhi?

– Tony.

– Hm?

– Segítségre van szükségem – mondta halkan. – Nem tudtam, kihez forduljak.

– Oké. Előbb azt mondd, mire van szükséged, aztán azt, hogy mi a rosseb történt veled.

– Egy repülőre – felelte gondolkodás nélkül. Utálta magát azért, hogy megremegett a hangja, de már nem szívhatta vissza. – Vigyél haza innen minket.

– Minket? Rogers, ha összeszedtél valami orosz luvnyát… Várj, most jön a pillanat, hogy elönt az atyai büszkeség.

Steve a kezébe temette az arcát. Tisztában volt vele az elején, hogy ez az egész nem lesz éppenséggel sétagalopp, de olyan régóta nem beszéltek egymással Starkkal, hogy egészen elszokott a stílusától. Bucky ellenben remekül szórakozott a szenvedésén, miközben végignyúlt az ágyán. Steve figyelmét nem kerülte el a párna alá csúsztatott pisztoly és a kés sem, ami megcsillant a férfi felcsúszott pulóvere alatt.

– Két főről van szó. Meg pár táskáról és egy elég nagy ládáról. – Buckyra pillantott, és a kocsi szót tátogta, mire a fekete hajú megrázta a fejét. – El tudod intézni a repülőt? Iratok nincsenek nálunk, tehát nem tudunk a hivatalos úton menni, de nem is lenne baj, ha minél kevesebben tudnának a dologról.

Tony hangjába némi gondterheltség vegyült, mikor erre válaszolt.

– Tényleg megijesztesz. Jól vagy?

– Megbeszéljük, ha találkozunk.

– Mondd meg, hol vagytok, és odaküldöm Rhodey-t a magánrepülőgépemmel. Azt nem fogják megállítani a határon.

– Köszönöm, Tony – mondta Steve, és nem fogta vissza magát, hogy a hangjából ki lehessen hallani az őszinte hálát. Aztán megmondta a város nevét, ahol voltak, barátja pedig azonnal továbbadta valakinek az információt a vonal másik végén.

– Jobb szeretem, mikor Starknak hívsz. Az kevésbé bizalmas. Kevésbé gyötör hallani – közölte vele a milliomos, miután végeztek a „hivatalos” résszel. – A repülőről felhívsz és elmondod, mi történt. Addig húzzátok meg magatokat. Rhodey kicsit megbízhatóbb, mint én, de hajnal előtt biztosan nem ér oda. Veszélyben vagytok?

– Nem, azt kétlem – rázta meg a fejét. – Viszont meg tudjuk védeni magunkat addig, az nem probléma.

– Köze van ennek az egésznek ahhoz, hogy szétvertétek a fővárost?

– Ezt akarom kideríteni.

– Repülő. Telefonhívás. Ne felejtsd el, a korod nem lesz mentség, Rogers.

– Értettem, Mr. Stark – mosolyodott el.

– Nagyon helyes.

Bontotta a hívást, aztán kikapcsolta a mobilt. Amennyiben valami probléma adódik, azt úgyis megtudják reggel, addig pedig feleslegesnek tűnt meríteni a készüléket. Ez az egyetlen dobásuk volt.

Összepakolta az iratokat és fényképeket, egy kupacba halmozta őket, amit aztán a rozoga éjjeliszekrényre helyezett, amit bepréseltek a két ágy közé valahogy. Fizikai lehetetlenségnek tűnt ebben az aprócska szobában.

Steve felült az ágyára, a háttámlának támasztotta a párnáját, és kényelmesen elhelyezkedett. Nem nagyon hitte, hogy pár óránál többet tudna aludni az éjjel a kimerültségtől függetlenül.

– Csak úgy ideküld egy repülőgépet? - törte meg a csendet Bucky mormogása.

– Tony épített egy nyolcvan emelet magas tornyot New York közepébe, amire égőkből kirakta a nevét – dörmögte a szőke lehunyt szemmel. A mai napig meg tudta lepni a dolog, pedig az épületet az invázió után újra kellett építeni. – Nem éppenséggel az a fickó, aki számára van lehetetlen kihívás. Bár szeret próbálkozni.

– Egy torony a nevével? – fordította oldalra a fejét a férfi. Steve felkuncogott a hitetlenkedés hallatán.

– Holnap megnézheted.

– Mi meg minden télen kis híján éhen haltunk – horkantott a másik.

Steve csak a szeme sarkából pillantott a másikra. Ez lehetett a második alkalom, hogy Bucky azt mondta, „mi”, azonban most először utalt ezzel a közös múltjukra, amit Steve nem véletlenül kényes óvatossággal került. Semmi olyat nem akart barátja szájába adni, ami nem volt meg benne is. Nem akarta, hogy emlékeket kreáljon magának. Azt szerette volna, ha magától emlékezik.

Pár másodpercre kizökkentette annak a lehetősége, talán tényleg emlékezett.

– Viszont mi ott voltunk egymásnak – mutatott rá. A kínos hallgatás elég bizonyíték volt rá, hogy ez a megjegyzés túl korainak bizonyult. Gyorsan ignorálta a sajgást a mellkasában. – Próbálj meg aludni, Buck. Felkeltelek, ha már nem bírok ébren maradni.

Meglepte, hogy a férfi nem kezdett veszekedni vele, hanem készségesen az oldalára fordult, háttal neki, és magára húzta a pokrócot, amit még ő hozott fel a kocsiból. Valószínűleg nem merte megkockáztatni az itteni szolgáltatás örömeit.

Megeshetett, hogy nem aludt, ám legalább pihent, ez pedig elég volt a szőkének ahhoz, hogy megnyugodjon, és kicsit száműzze a negatív gondolatokat. Pillanatokon belül megint 1941-ben volt, a stadionban. Egyik kezében hot dogot tartott, a másikban szalvétát, mert nem akarta leenni magát. Azt persze már csak otthon vette észre, hogy Bucky összekente a hátát ketchuppal, és még csak nem is baleset volt a dolog. Az a meccs volt élete egyik legjobb délutánja. Hónapokon át spóroltak rá, de minden pillanatot megért.

Természetesen, ezekbe az emlékképekbe belealudt.

Odakint már halványan derengett az ég alja, amikor Bucky a vállát rázva felébresztette. Félálomban még érezte is, ahogy az acélkar hideg fémje a bőréhez ér, de a vészcsengők még sem szóltak a fejében. Ez a tény hosszú perceken keresztül zavarta még azután is, hogy felült az ágyban, és elnyomott egy ásítást.

Már rég rendbe kellett volna jönnie. Nem volt normális, hogy viszonylag rendszeres alvás mellett ilyen mértékben fáradt legyen. Különösen, hogy rengeteg plusz energiájába került, hogy mindezt az esetek kilencvenkilenc százalékában palástolni tudja Bucky előtt, aki nyilvánvalóan nem volt ostoba. Csak nem szólt semmit.

Mindketten ruhában aludtak, úgyhogy mindössze négy-öt percet vett igénybe az elkészülés. A szobáért előre fizettek, ezért a kijelentkezést elintézték annyival, hogy letették a recepción (olcsó festékkel átkent fatákolmány a bejárattól néhány méterre) a kulcsot. Csak jöttek és mentek. Akár a szellemek.

Steve az álláig felhúzta a cipzárt, a sapkát pedig egészen a szemöldökéig le, de ennek ellenére is tökéletesen megtapasztalhatta, mennyire hideg is Oroszország az év ezen szakaszában.

Amíg Bucky bepakolt a kocsiba, ő bekapcsolta a mobilt. Hívást nem, de egy szöveges üzenetet kaptak, nagyjából egy órával korábban. A várostól délnyugatra volt egy tisztás, ahova le tudott szállni a repülőgép, és ott fogják várni őket. Megmutatta társának is az üzenetet, aki bólintással jelezte, hogy tudja, merre kell menniük.

Nem lehettek messze, amikor Bucky visszavett a sebességből, az ujjai szorítása pedig erősödött a kormányon.

– Mi a baj? – kérdezte Steve, aki eddig azzal ütötte el az időt, hogy a kesztyűs kezére lehelt, hátha kicsit kevésbé fogja elgémberedve érezni az ujjait.

– Csak azért – kezdte a férfi fojtott hangon, túlságosan intenzíven meredve az előttük lévő, egyáltalán nem letakarított útra, ami elfordult jobbra, és ezzel végre eljutottak a város széléig –, mert te ott akarsz tudni, nem biztos, hogy mások is.

– Az emberek többsége nem tudja, hogy túlélted a légiszállítók lezuhanását – mondta Steve. Pedig már kezdte azt hinni Tony telefonhívása után, hogy onnantól kezdve minden a legnagyobb rendben fog menni. A naivitását kilencvenöt éves korára sem tudta levetkőzni.

– Azokról beszélek, akik tudják – pillantott rá a szeme sarkából a fekete hajú.

Steve kibámult az ablakon.

Senki sem tudta volna arra kényszeríteni, hogy itt hagyja a legjobb barátját, ezen a kietlen és rideg helyen, egyedül, lehetséges ellenségekkel a nyomában – még maga Bucky sem. Talán Amerikában is voltak olyanok, akiknek rendezetlen ügye volt a Tél katonájával, azonban afelől már nem lehetett kétségük, hogy a szervezet, ami elkapta Steve-et, rá is pályázik. Az ő bázisukra pedig itt akadtak rá. Nem fogja itt hagyni nekik Buckyt. Emellett be akarta bizonyítani a másiknak, hogy nem minden fekete-fehér. Voltak, akik nem a Tél katonájára, hanem Bucky Barnesra emlékeztek.

– Mindenki megérdemel egy második esélyt – mormolta alig hallhatóan. – Meg fogják adni neked a második esélyt.

Soha nem kért semmit. Nem vette át a kitüntetéseket, nem fogadott el díjakat, „jelképes” összegeket, ajándékokat; nem díszelgett a nemzeti televízión. Néha adott egy-egy interjút (kisebb magazinoknak), esetleg belement egy-két fotózásba, de ez minden. Tony sokkal jobban tudta kezelni a sajtót, Steve nem érezte úgy, hogy a képregények és játékfigurák mellett nagyon csiszolnia kellene a hírnevét. A SHIELD utalt neki fizetést, de a legtöbb pénzt annak az árvaháznak adta, ahol még ő is felnőtt. Nem álszentségből. Csak nem volt szüksége fizetésre azért, hogy azt tette, amit kellett. Jóval többet kapott, mint amennyit egyébként el tudott költeni, és valahol ezt nem érezte igazságosnak.

Eljött azonban a pillanat, hogy ő kérjen valamit.

Eljött a pillanat, hogy Amerika valamit tegyen őérte.

– Csak fele ennyire akarok hinni ebben, mint te – szívta az alsó ajkát a fogai közé Bucky. Steve arca ellágyult.

– Bízz bennem. Nem lesz baj. Nem fogom hagyni.

Ugyan viszonozta a pillantását, a szőke még sem tudott semmit kiolvasni a férfi tekintetéből. Remélte, legalább fordítva működik a dolog, és Bucky látja rajta, hogy komolyan beszél. Ha valóban emlékszik, csak egy kis szeletére a közös múltjuknak, akkor tudnia kell, hogy bízhat benne.

Ez a kérdés nem derült ki rögtön, mert elértek egy mellékutat, amit Bucky mindössze a vakszerencsének köszönhetően vett észre. Még a földbe szúrt táblát is szinte teljesen beterítette a hó. Amint ráfordultak a dzsippel, rögtön meglátták a repülőgépet. Hatalmas volt. Steve tisztában volt vele, hogy a magánrepülőgép és a helikopter nem ugyanaz a kategória, de még őt is meglepetésként érte a mérete.

– A barátodnak nincsenek komplexusai? – pislogott Bucky.

– Megtanulta őket kompenzálni, mint látod – válaszolta, és a gyerekes csodálattól elnyíltak az ajkai.

Mire ők elérték a fehér gépet, az oldalsó ajtó lenyílt és megjelent a tetején egy vastag nadrágba és kabátba burkolózott alak, aki a kapucnit is felhajtotta a fejére, pedig már viselt egy sapkát. Steve nem tudta hibáztatni. Még a fűtött kocsiban sem érezte túlzásnak saját öltözékét.

– Biztos nem baj, hogy itt kell hagynunk a kocsit? – fordult társához, mikor megálltak, és Bucky leállította a motort.

– Nem. Nem az enyém.

Ezen nem lepődött meg, csak azon, hogy nem erre gondolt először.

Az egyik táskát Bucky kapta a vállára, a másikat Steve, utóbbi a két dobozt is a hóna alá markolta, Rhodey pedig segített nekik a ládával, amiben Bucky fegyverei pihentek.

– Jó látni magát, Kapitány! – kiabálta túl James Rhodes a repülőgép turbináiból felbőgő hangorkánt. A fekete hajú felé biccentett, aki kicsit tétován viszonozta a dolgot, közben pedig szándékosan lehorgasztotta a fejét, hogy minél kevesebbet lehessen látni az arcából. Ez megszokás lehetett, ösztönös reflex.

Mindent felvittek a repülőre, és letettek közvetlenül a bejárat mellé, mert volt ott egy meglehetősen nagy beugró, ahol valószínűleg a személyzet utazott volna, amennyiben jön a géppel személyzet. Rhodey ezután felhúzta a mobilis, de kissé ingatag lépcsőt, és bezárta az ajtót.

– Indulhatunk, Gerard! – kiáltott be a pilótafülkébe.

– Igenis, uram!

Addigra Steve már beterelte Buckyt a gép belsejébe, ahol nagyon kellemes meleg, takarók és egy komplett svédasztal fogadta őket mindenféle finomsággal. Elmosolyodott. Nem is Tony lett volna, ha nem egy komplett étteremmel fogadja őket.

– Alig tudtam elhinni, mikor Tony felhívott – szólalt meg a hátuk mögül Rhodey – az időpontot figyelembe véve – indokolatlanul derűs és friss hangja. Steve egy kicsit aggódni kezdett Bucky miatt, mikor a repülőgép lassan gurulni kezdett, hogy megszerezze a kellő sebességet a felszálláshoz, mert a férfi alig észrevehetően, de a háta mögé siklott.

– Nagyon hálásak vagyunk, ezredes – köszörülte meg a torkát a szőke. Lehúzta a kesztyűket, a sapkát és már a kabátja cipzárjával is végzett. – Biztos lett volna más dolga is.

– Azt erősen kétlem – forgatta meg a szemét. – Egy díszszemlére kellett volna elmennem Tonyval, ahol az a félkegyelmű úgy sem jelenik meg, vagyis az egész napomat magyarázkodással töltöttem volna. Mentségére szóljon, legalább nem egy újságíró, hanem Pepper dekoltázsában veszik el mostanában.

Steve felkuncogott.

– Igen, ez Tony.

Rhodey sóhajtott, majd a pillantása a társaságuk harmadik tagjára esett, aki rendkívül tehetségesen tett úgy, mintha ott sem lett volna. Steve csupán azért nem kezdett kételkedni a jelenlétében, mert időnként érezte barátja leheletét a nyakán.

Féloldalasan megfordult, és biztatóan Buckyra mosolygott, aki kétkedően viszonozta a gesztust. Nem félt vagy esett pánikba, de jól láthatóan frusztrálta a szituáció, és nem tudta, hogyan kezelje.

Végül lassan felnyúlt, levette a sapkát a bal kezével, amit még takart a kesztyű, és ugyan a jobbat nem nyújtotta ki Rhodey irányába, de egy sokkal magabiztosabb biccentéssel üdvözölte.

Az ezredes arcán a másodperc tört része alatt átsuhant a felismerésnek egy árnya, már a száját is szólásra nyitotta, aztán meggondolta magát. Ezért Steve borzasztóan hálás volt.

– Örülök a találkozásnak. A pilótafülkében leszek, ha szükség van rám. Kapitány, velem jönne, amíg odaadom a telefonom? Az enyém biztonságosabb, mint a magáé.

A szőke vetett egy utolsó pillantást Buckyra, aki megvonta a vállát, és inkább a svédasztalt tüntette ki figyelemmel. Nem mostanában lehetett, hogy utoljára rendes ételt ehetett, nemcsak gyorsan összecsapott valamit. Friss kenyeret, vajat, sajtot pakoltak ki, a gyümölcslevek pedig frissen lehettek facsarva Tony ízlését ismerve.

Steve követte Rhodey-t a gép elejébe. Sejtette, hogy nemcsak a mobil miatt maradnak kettesben, amit azonnal átnyújtott neki, ahogy átlépték az előtér küszöbét, ahova a táskákat is lerakták.

– Kapitány – kezdte fojtott hangon, amint hallótávolságon kívülre kerültek. Az erősödő zúgás mellett ez komplikált feladatnak bizonyult. – Nem akarom megkérdőjelezni a döntéseit, de azt azért mondhatta volna a telefonba, hogy őt akarja visszahozni az Államokba.

– Nem engedett volna fel a gépre, ezredes? – kérdezte Steve egy kicsit… dühösen. Visszafogta magát, de biztos volt benne, hogy az arcára kiültek az érzései.

Rhodey megnyalta az ajkát az idegesség egyértelmű jeleként.

– Nem erről van szó. De… Ennek nem mindenki fog örülni.

– Nem kell! – biztosította róla a férfi. – Ez az én döntésem. Vállalom érte és Buckyért is a felelősséget. Neki legalább annyi joga van Amerikában lenni, mint nekem. Amerikai állampolgár. A rohadt szabadságunkért történt vele mindez!

Még szemtanúja volt a döbbenetnek Rhodey arcán, mielőtt visszaindult társához. Talán nem kellett volna ilyen hangon beszélnie. Elvégre egy ezredesről volt szó. Valakiről, akivel jó kapcsolatot ápolt, és akit kifejezetten kedvelt. De elege volt abból, hogy hallgassa, mi a helyes és mi nem. Különösen ezzel az üggyel kapcsolatban. Rhodey magára hagyta volna Tonyt? Nem. Tony magára hagyta volna Rhodeyt? Nem. Hogyan várhatta el mindenki Steve-től, hogy hátat fordítson Buckynak? Hogyan hihették azt, hogy a történtek bármin változtatnak? Ez akárkivel megtörténhetett volna. Csakhogy Amerika Kapitány legjobb barátjával történt meg. Kivételesen pedig ki fogja használni a nevet, amit nem magának talált ki, hanem amit az amerikai polgárok adtak neki.

A zsebébe csúsztatta a telefont, és úgy döntött, egy reggeli még belefér, mielőtt felhívja Tonyt, és megkapja a milliomos sziporkáit.

El sem jutott az asztalig, ami mellett Bucky ült az egyik bőrrel borított fotelban, és egy szőlőfürtöt bámult néhány centire az arcától olyan arckifejezéssel, mintha valaki épp szálanként tépné ki a haját, mikor hirtelen megtántorodott. Nem volt mibe kapaszkodnia, így amikor a fejébe hasított a fájdalom és fehér foltok robbantak a szeme elé, térdre esett.

Még távolról hallotta Bucky hangját. Még felfogta a fém tapintását a nyakán. Aztán semmi.

| előző | következő |

Without comments

jarithka — Thu, 24 Jul 2014 21:31:53 GMT

i love you

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Harmadik fejezet

jarithka — Thu, 10 Jul 2014 18:04:13 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5960
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés:

Harmadik fejezet - Vissza a legelejéhez

Kilenc napig tartott, míg Steve megerősödött annyira, hogy egyedül is képes legyen a faházon belül mozogni.

Két nappal később már kötésekre sem volt szüksége, minden sebe összezárult, behegesedett, a véraláfutások felszívódtak és az összes, még a nem látható zúzódások is rendbejöttek. Normális esetben fele ennyi idő bőven elég lett volna a regenerálódásra, de tettek valamit Steve-vel, ami nem volt benne az aktában – pedig a szőke nagyon sokszor átolvasta, mióta megkapta Buckytól.

Részletesen leírták a kínzási módszereket, az összes napot dokumentálták. Percről percre. Feljegyezték Steve reakcióit. Hogy mennyi idő alatt jutott el „egyik stádiumból a másikba”. Elméletileg videófelvételek is készültek. Steve örült volna, ha azokat meg tudja szerezni, de egyelőre nem állt elő a tervével. Az is ott volt a lapokban, hogy mikor kezdődtek a rosszullétek, azonban az nem derült ki, mi okozta őket.

Vissza kellett mennie a támaszpontra. Egy kis fejfájás és hányás még nem zavarta volna időnként, talán a vér sem. A fekete anyag viszont mindennek tűnt, csak emberinek nem.

Nem szeretett volna meghalni. Nem azután, hogy…

A portól nehéz függönyök között maradt némi rés, amin keresztül beszivárgott a napsütés a szobába. Ez a látvány és a langyos simogatás meztelen karján érte el, hogy felhúzza a kikészített vastag, fekete nadrágot, a trikót, a pulóvert és a síkabátot. Még kesztyűt, sálat és egy sapkát is talált neki a másik. Mikor teljes harci felszerelésben kinyitotta a bejárati ajtót, elöntötte a hála minden egyes ruhadarabért. Cidri volt odakint.

Mélyet szippantott a városihoz képest rendkívül tiszta levegőből, és egy hosszú percig csak állt, szokta a látványt. Balra és jobbra is fenyőfák serege őrködött, ágaikon súlyosan ült a ropogós hó. Nem fújt a szél, semmi sem mozdult. Ennél békésebb és lakatlanabb nehezen lehetett volna a vidék.

Szemben egy szürkés lila hegy magas alakja veszett el a távolban. A felhőktől Steve nem is látta a csúcsát, a hegy lábától viszont nyugodt víztükör nyújtózkodott egészen addig a pontig, ami úgy százötven-kétszáz méterre volt Steve-től. Egy rozoga stéghez vezetett az ösvény a kunyhótól, és valamiféle sufni volt a végében. Bucky is ott állt.

Zsebre tette a kezét, aztán elindult arra.

Amekkora zajt csapott a lépéseivel a teljes csöndben, biztos volt felőle, hogy a másik meghallotta a közeledését, de nem fordult meg. Meg sem mozdult, csak bámulta a tavat, a felszínén mesebeli tündérek módjára játszó napsugarakat. Ahogy megállt mellette, Steve mindössze nyugalmat látott rajta.

- Szép vidék – mormolta. A lehelete apró felhőt képzett a levegőben, mielőtt eloszlott volna. – Hogy találtál rá erre a helyre?

- Egy célpontom lakott itt – válaszolta némi kimért várakozást követően.

Ó. Nos, talán nem feltétlen kellett volna erőltetnie az információt, hogy egy hulla ágyában aludt az elmúlt majdnem két hétben.

- Okos – mondta végül Steve apró mosollyal. Ami megtörtént, elmúlt, és nem állt szándékában azon lovagolni, ami valószínűleg éppen eleget gyötörte a mellette álló férfit mindennap. Kételkedett benne, hogy emlékeztetnie kéne rá, hány gyilkosságot végeztettek el vele, amíg… nem volt önmaga.

Mondhatta azt, hogy Bucky most önmaga? Vagy kezd az lenni? Nem lett volna önmagához őszinte, ha azt mondja, igen. Tudta, hogy ugyanazt az embert soha sem kaphatta már vissza. Ugyanúgy, ahogy a katonaság, a Hydra is megváltoztatta Buckyt. Viszont abban reménykedett, hogy… azt az embert kaphatja vissza, aki volt, csupán rengeteg változással. Azt szerette volna, ha Bucky nemcsak a ravaszok meghúzására, az életek kioltására emlékezne, hanem arra a remek srácra is, akinek nem volt választása.

Steve annyi mindent szeretett volna. Mégis félt kívánni. Oly sok dolgot vesztett már el, hogy nem mert kívánni.

- Vissza kell mennem a támaszpontra – köszörülte meg a torkát.

- Miért? – fordult felé féloldalasan a másik.

- A felvételek miatt, amiket az akta említ – felelte, és nem kerülte Bucky tekintetét. – Látni akarom őket. Nem lenne rossz tüzetesebben körülnézni sem. Hátha kiderül, kik vannak még benne. A nőt vissza kellett volna vinnem, kikérdezésre.

Rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén, mikor a fekete hajú finoman összébb húzta a szemöldökét, és az arcára kiült a meglepett zavartság jól ismert kifejezése.

- Mi az?

- Nem volt ott nő.

A mínuszok ellenére Steve érezte, hogy izzadni kezd.

- Talán csak nem emlékszel…

- Semmi baja a memóriámnak – csattant fel a másik ingerülten. – Harminckét katonával találkoztam, és nem volt köztük nő.

A doktor még életben volt. Bucky valószínűleg nem fésülte át az egész támaszpontot, hiszen semmi oka nem volt rá. Miután megtalálta Steve-et, őt kellett kivinnie onnan, vagyis a nő meghúzhatta magát az egyik zárt ajtó mögött, esetleg egy olyan helyiségben, ahova a férfi már nem jutott el. Steve nagyon ritkán érzett… gyűlöletet. Azt az igazi, minden sejtet kitöltő gyűlöletet, de már csak a gondolata a nőnek kiváltotta belőle ezt az érzést.

Egy nagyon kicsit örült. Szeretett volna elbeszélgetni vele.

- Ő végezte a kísérleteket – szűrte a fogai közt a szavakat.

- Megtaláljuk.

Hogy a hangjában szikrázó eltökéltség vagy a többes szám használata döbbentette meg jobban a szőkét, nem tudta eldönteni, mindenesetre önkéntelen mosolyt csalt az ajkaira. A korábbi beszélgetésük ellenére Steve egy nagyon kicsit kételkedett abban, hogy Bucky tényleg vele tart majd. Hisz elég sok energiát ölt abba, hogy Washington után eltűnjön, és megint csak rengeteg ködös miért merült fel az elhatározásával kapcsolatban, Steve még sem firtatta. Örült, hogy nem kellett veszekednie. Örült, hogy nem kellett egyedül mennie. Örült a döntésnek. Egyelőre muszáj volt ennyivel megelégednie.

Halkan sóhajtott, és készen volt, hogy visszamenjen a házba, ahol ropogó tűz és meleg leves ígérete várta, mikor Bucky hirtelen sarkon fordult és intett neki is, hogy kövesse. A viskó felé tartott a stég végénél.

A rozogának látszó faajtón új, fényes lakat csillogott, amit fürge, alig követhető mozdulatokkal a férfi kinyitott, aztán belökte az ajtót és besétált.

Steve kíváncsian dugta be a fejét utána. Először semmi mást nem látott, csak kacatokat. A falra szerelt és a fából összetákolt, álló porcokon konzerveket, kartondobozokat, csöveket, papírhalmokat halmoztak. Még szerszámokat is látott. Mikor Bucky eltűnt a sarok mögött, követte őt. Valahogy nem akarta őt szem elől téveszteni.

Besétálva a halom mögé, amitől nem látta őt, kis híján belegyalogolt a férfiba.

- Bocsi – mosolygott zavartan.

Bucky nem vette a föl a dolgot, csak megemelte a bal kezét, amivel Steve kék-fehér-piros pajzsát markolta. A szőke elkerekedett szemmel vette magához, forgatta meg az ujjai között.

Eszébe sem jutott a pajzs egészen mostanáig. Valahogy mellékesnek tűnt, hogy mi lett az egyenruhájával és a pajzsával, olyan dolgokkal szemben, mint Bucky jelenléte és egész közvetlen viselkedése, annak a feldolgozása, hogy a HYDRA kis híján megint megölette, és továbbra sem tudta ennek az egésznek az okát. Nyilvánvalóan nem volt a szívük csücske sem az 1945-ig véghezvitt akcióinak köszönhetően, és az sem segíthette a szimpatizálást, hogy Washingtonban keresztbehúzta a számításaikat a többiekkel, de pusztán ezért megszervezni egy nem létező akciót, belecsalni őt a csapdába, aztán két hónapig használni őt kísérleti patkánynak, kicsit irracionálisnak tűnt.

Melegség öntötte el a pajzsra nézve. Nagyon bánta volna, ha soha többet nem harcolhatott volna ezzel az oldalán.

- Köszönöm – pillantott fel Buckyra, aki röviden biccentett.

- Hozzád tartozik – tette hozzá. – A ruháidat nem találtam meg.

- Szerencsére azokat jóval könnyebb pótolni – válaszolta. Bizsergés szaladt végig a karján, mikor felcsúsztatta rá a pajzsot, és tett néhány óvatos mozdulatot. Hiányzott a szőkének már a biztonság tudata. Tizenegy napja először múlt el az idegőrlő tehetetlenség érzése, először érezte azt, hogy nincs… elveszve. – Nem akarok hálátlannak tűnni, de mikor tudunk indulni?

Bucky először némán méregette őt, Steve szinte hallotta a férfi kételkedését, ám egyetlen szót sem szólt végül ezzel kapcsolatban.

- Holnap. Estére elér minket egy vihar. Nem szívesen éjszakáznék azon a támaszponton.

- Ezzel ketten vagyunk – bólintott.

Besötétedésig Steve azzal töltötte az idejét, hogy átnézze a sufniba halmozott tárgyak káoszát. Sosem lehetett tudni, mit talál a kacatok mélyén, és ez tökéletesen lekötötte a figyelmét, a gondolatait. Bucky még ebéd előtt elment, hogy tankoljon a kocsiba (ami igazából egy terepjáró volt, akkora mérettel, hogy felvehette volna a versenyt egy tankkal is), mert nem szerette volna, ha holnap meglepetés éri őket, és szerez maguknak vacsorát. Steve egy rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy Bucky talán épp az erdőben ül lesben, hogy elkapjon egy szarvast. Ez a kép kellő mennyiségű vidámsággal látta el a nap végéig.

Már lebukott a Nap a hegy mögé, mikor egy megüresedett kartondobozba beledobált mindent, ami megtetszett neki, és elindult vele a házhoz. A viharnak egyelőre nyoma sem volt a láthatáron, de nem kételkedett a másik férfi értesüléseiben. Meglepetten látta azonban a tótól, hogy a faház függönyei mögül vékony csíkban sárgás fény vetül a hóra. A kéményből is egyenletesen pöfögött a füst az első csillagok irányába.

Bucky visszaért.

Ostobaság volt, mégis azt érezte, hogy éppen hazafelé tart. Korholta magát. Viszont mivel volt ez a hely kevésbé az otthona, mint az üres lakása Amerikában, amit a cég fizetett neki, és amit vadidegenek rendeztek be? Semennyivel.

Belépve a házba a kellemes meleg rögtön csípni kezdte az arcbőrét, és az orrát is megütötte valami finomnak az illata. Hangosat korgott a gyomra.

Bucky felvont szemöldökkel fordult hátra az aprócska, gázzal működtethető tűzhelytől. Ugyanazt a szürke pulóvert és fekete nadrágot viselte, amit mindig. Steve gyorsan a kezében lévő dobozra terelte a figyelmét. Biztonságosabbnak tűnt.

- Kezdtem azt hinni, feleslegesen ápoltalak napokig.

- Találtam egy csomó érdekes holmit – felelte.

Letette az ajtó mellé a szerzeményeit, aztán megszabadult a sapkájától, kesztyűitől, sáljától és a kabátjától. Nem volt épp kellemetlen érzés megint szabadon mozogni. Nyújtózkodott egyet, örömmel konstatálva, hogy a bőre már egyáltalán nem húzódik úgy, és azon kevés hegek, amik megmaradtak, sem sajogtak a mozdulattól. Éppen ideje volt.

A vacsorát csendben ülték végig. Bucky valamiféle pörköltöt csinált, amitől egyrészt Steve kis híján elsírta magát, annyira boldog volt, hogy nem kellett megint levessel enyhítenie az éhségét, másrészt majdnem minden falatnál fel akart nyögni a gyönyörtől. Evett ő finom ételeket korábban is, de abban a pillanatban ez az összes múltbéli alkalmat kenterbe verte.

- Mikor tanultál meg így főzni? – kérdezte a szőke, miközben elöblítette a tányérjaikat.

- Nem tudom – felelte a másik. Amíg Steve kivette a maga részét az említésre sem méltó házimunkából, Bucky a késeit élezte meg, illetve ellenőrizte, aztán gondosan bőrtokokba csúsztatta őket. Már az utolsónál tartott, mire Steve befejezte a víz folyatását.

Váratlan ötletként sietett oda a dobozhoz, amit magával hozott a sufniból, és beletúrt, amíg meg nem találta azt a kicsit kopottas, viszont meglepő módon hiánytalan kártyapaklit, amit egy olajoskanna és egy szögekkel teli tálka között talált.

Visszament az asztalhoz, lehuppant a székére, és ledobta az asztalra.

Már azért a cinikusan lesajnáló arckifejezésért megérte, amit Bucky villantott a kártyák láttán.

- Nem akarsz játszani? – érdeklődött Steve. Nem tudta megakadályozni, hogy a hangja megteljen finoman vibráló izgatottsággal. Sosem volt az a látványosan szenvedő típus (különösen Buckyhoz képest nem, te jó ég, azok a nyarak, amikor a hőség kis híján megölte őket, nem volt mit dolgozniuk, és Bucky egyetlen szórakozása abban merült ki, hogy vizes törülközővel csapkodva kergette körbe a lakásban Steve-et, akinek persze rohama lett a sok nevetéstől, a fizikai megerőltetéstől és a levegőtlenségtől, és Bucky tizennégy perces bűntudata után minden kezdődött elölről), de komolyan megfordult a fejében az öncsonkítás gondolata, ha még egy estét némán, az ágyban fekve kell eltöltenie.

Bucky azzal a kimért pillantással dőlt hátra a széken. Bal kezének ujjai az egyik kése pengéjén játszottak, fémes csilingeléssel töltve meg a levegőt.

- Ha iszunk közben.

A logikát ugyan a szőke nem tudta megfejteni, de figyelembe véve, hogy ez nem az első ilyen alkalom és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, nem ellenkezett.

- Láttam sört a hűtőben.

- Igen – hagyta rá Bucky, mielőtt felmarkolta a késeit, hogy elrakja őket a szekrénybe, amiből előkapott egy átlátszó üveget valami átlátszóval benne. – Azok már akkor is ott voltak, mikor először itt jártam. – Steve felnyögött. Még szerencse, hogy semmiből sem evett vagy ivott, amit a hűtőben látott. – Én rendes ivásról beszéltem, Rogers.

Rogers.

Kicsit erélyesebben tette le az asztalra azt az üveget, mint feltétlen szükséges lett volna, Steve pedig zavartan nyúlt érte. Megállás nélkül visszhangzott a fejében, ahogy a férfi a nevét ejtette. Most először 1945 óta.

Rogers.

Beleszagolt az üvegbe, és elfintorodott.

- Mi a fene ez, Barnes?

- Vodka – mondta majdhogynem büszkén a másik. Meg sem rezzent az arca a saját neve hallatán.

- Ölni lehetne vele – közölte krákogva.

- Volt arra is példa.

Az ajka pedig, Steve megesküdött volna rá, már majdnem egy vigyorba görbült, de mindenképp jelzésértékűen rándult meg.

Rogers.

- A tisztesség megkívánja, hogy eláruljam, nem tudok berúgni – szólalt meg végül, mikor Bucky poharakat is talált maguknak, amiket hanyagul áttörölt egy ronggyal, amitől valószínűleg tisztábbak egy pillanatig sem lettek, és azokat is az üveg mellé tette. Steve már a kártyapaklit keverte.

- Nem vagy épp nagy ivó – nézett fel rá a fekete hajú kétkedőn.

- Nem érted. Szó szerint nem tudok berúgni. A szérum – tette a mellkasára a kezét –felgyorsította az anyagcserém, és nincs elég ideje hatni az alkoholnak, mire lebontja a szervezetem. Egyszer… megpróbáltam berúgni. – Azután, hogy azt hittem, miattam meghaltál. – Nem sikerült. – Valószínűleg még keményebben próbálkoztam volna az ivással, ha tudom, mi lett a zuhanásod valódi vége.

- Kellemetlen – húzta el a száját Bucky. Volt egy kis együttérzés a hangjában. Steve elmosolyodott.

- Egy kicsit. Megvannak a maga előnyei.

- Semmit nem érzel, ha iszol?

- Némi bizsergést – vonta meg a vállát. – Hamar elmúlik, maximum negyedórával az utolsó pohár után.

Bucky ennek hallatán közelebb lökte az üveget hozzá, illetve az egyik poharat is.

- Akkor tölts. Nem vihetjük magunkkal, egyedül pedig nem fogok inni.

Úgyhogy Steve töltött, mindkettőjüknek. Koccintottak, és ki-ki a szájához emelte a saját poharát. Bucky két korttyal eltüntette az egészet, amit Steve derék teljesítménynek ítélt meg (az alapján, amit Tony szokott művelni), és ugyan gőze sem volt róla, hogyan kell vodkát helyesen inni, ő egy apró kóstolással nyitott.

Elfintorodott a szájában szétáradó íztől.

- Ez olyan pocsék, mint a szaga.

- Igyad csak. Minden körrel jobb lesz. Talán még neked is – tette hozzá. Megint az az ajakrándulás. A majdnem harmatos félvigyor előfutára.

Pókereztek. Egyfelől ez volt a kedvenc kártyajátékuk (azon kevesek egyike, amit meg tudtak tanulni a háború előtt), és minden bizonnyal nem tudatosan, de erre még Bucky is emlékezett, másfelől ugyan semmiféle tétben nem tudtak játszani, egybekötötték a kártyázást egy ivójátékkal. Így már volt értelme belekezdeni.

Steve lett az első osztó.

Megérkezett a vihar is időközben. Az ablakokat süvítő szél ostromolta, odakintről hallani lehetett a fenyőfák panaszos recsegését és a hóesés hamarosan betemette az összes üveget. Ettől viszont jóval kellemesebb lett a langyos levegőjű házikó, az ivászat és a csendes játék a biztonságot nyújtó falak között.

- Mi lesz, ha holnap megtalálod a válaszaidat a támaszponton? – kérdezte Bucky, miután az első, bemelegítő körön és a második adag vodkán túl voltak. Steve nem állította, hogy jobb lett az ital íze, de arra már rájött, hogyan igya úgy, hogy ne akarja visszaköpni az egészet a pohárba. – Vissza akarsz menni Amerikába?

- Az a tervem – mondta, egészen picit kitérően. Vissza akart menni, igen, de mindezt Buckyval együtt szerette volna megtenni, azonban ezt a témát óvatosabban kellett felvezetnie. – Meg akarom találni a felelősöket, hogy mással ne tehessék meg ugyanezt. Lehet, hogy itt húzták meg magukat, de a keresést könnyebb lenne az Államokból intézni. Nem értek a nyomkövetéshez ilyen szinten.

Osztott. Kilencese és hetese volt.

- Én viszont igen – mondta a másik, miközben húzott magának két kártyát. Lent egy búbi és egy király volt. – Meg tudom találni őket. Ehhez nem kell Amerikába menni.

Steve felpillantott rá a lapjaiból. Bucky nem nézett a szemébe, és arcát sem látta rendesen a hajától, ami homlokráncolásra késztette.

- Mit csináltál az elmúlt nyolc hónapban?

A férfi elengedte a füle mellett a kérdést, helyette leterítette a lapjait.

- Drill. Neked mid van?

Steve sóhajtott. Egy párt tartott a kezében. Bucky azonnal nyúlt a pohara után, és nagyon kortyolt a folyadékból. Kicsit megremegett, de ez kellemesnek tűnt, az arcán nyoma sem volt annak a fintornak, amivel Steve fogyasztotta a saját adagját.

- Senki sem fog bezárni vagy bántani, ha visszajössz velem – hozakodott elő a lényeggel a szőke. Bucky szkeptikus és egyben ideges arckifejezése láttán rögtön folytatta. – Buck, tudják, hogy mit csinált veled a HYDRA. Tudják, hogy parancsot teljesítettél, és még csak nem is önszántadból.

- Én húztam meg a ravaszt. – A hangja feszült és a szokásosnál sokkal mélyebb volt. Steve nem tudta, hogy mindezt csak az ital tette vagy a lassan feltörő düh a bensőjében. A kettő egymást is indukálhatta. – Az én kezemhez tapad vér. Ők ezt fogják szem előtt tartani.

- Ezt nem tudhatod – ellenkezett Steve. Szinte várta, hogy az acélkar az asztalon landol. Nem kellett csalódnia.

- Ne beszélj úgy, mintha te tudnád – sziszegte a másik.

Terített. Sora volt. Steve megint vesztett.

Összeszedte a lapokat, megköszörülte a torkát, és keverés közben farkasszemet nézett Buckyval, aki ezúttal tényleg dühösnek tűnt. Csakhogy innen nem volt visszaút, ezen a lejtőn már le kellett érniük, mielőtt lassíthattak vagy megállhattak volna.

- Volt egy csata New Yorkban másfél éve.

- Olvastam róla – mormogta a másik. Ő a vodkás üveggel foglalkozott inkább.

- Akkor azt is tudod, ki az a Loki. – Kelletlenül, de a fekete hajú biccentett. – Loki elkapott néhány SHIELD ügynököt és egy tudóst még a harc előtt néhány nappal, amikor a Földre érkezett. A mágiájával. Egyikük egy jól képzett mesterlövész és titkos ügynök volt. – Steve leplezett örömmel látta, hogy az érdeklődés megcsillant a másik szemében. Nem az volt a célja, hogy prédikáljon, hanem egy példát akart adni a másiknak. – Clint Barton azt mondta, miután vége lett az egész inváziónak, hogy olyan volt Loki hatása alatt lenni, mint az agymosás. Mintha kimosták volna a személyiségét, a gondolatait a fejéből.

Bucky jól látható kényelmetlenséggel mocorgott vele szemközt, és gondolkodás nélkül nyúlt a pohara után, pedig már bőven többet ivott, mint amennyit kellett volna, legalábbis Steve véleménye szerint. Még sem szólt semmit. Tudta milyen a kényszer, csak azt nem tapasztalta meg sosem, ahogy az alkohol elmossa ezt a késztetést. Ettől függetlenül a kiváltó érzéseket ismerte.

- Barton megközelítőleg két tucat ügynököt és még néhány civilt is megölt, amíg Loki befolyása alatt állt. Nem állították hadbíróság elé. – Bucky tekintete már nemcsak kétkedő, hanem egy egészen picit kétségbeesett is volt. Steve kegyetlennek érezte magát, mégis folytatta. – Nem ítélte el senki, önmagán kívül. Pedig nem tehetett róla.

Te csak egy áldozat vagy.

Semmi több. Egy áldozat. Akit kínoztak, akit megfenyítettek, akit beprogramoztak, akit felhasználtak. Elvették tőled a szabad döntés jogát és lehetőségét. Kényükre-kedvükre használtak, te pedig nem tehettél semmit.

Áldozat voltál.

- Clint sosem fogja elfelejteni a történteket – mondta csendesen Steve. Letette a paklit az asztal közepére, húzott magának két lapot, majd várt a másikra, aki viszont úgy nézett ki, mint aki megfagyott ültében. – Mi sem teszünk úgy, mintha nem történt volna meg. De Loki a hibás, nem pedig ő. Ha meghúzod a ravaszt, sosem a fegyver a hibás, hanem az, aki használta. Nem a fegyvereket zárjuk börtönbe, hanem a használókat.

- Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű? – préselte ki magából a férfi. – Nem az! A fegyvereknek nincs emlékeik arról, hogy használták őket. Nekem van. Mindenre emlékszem. MINDENRE!

Steve az asztal szélét és a székét markolta, mindössze emiatt nem rándult össze attól, ahogy Bucky felpattant, és a hangja átcsapott ordításba. Eltűnt a hűvösség és az összeszedettség, a bezárkózottság, hogy valami sokkal elementárisabbnak, valami ösztönösebbnek és nagyon-nagyon haragosnak adja át a helyét. Végre valahára megnyílt az a csap, aminek meg kellett nyílnia egyszer.

Steve sosem tette túl magát Bucky halálán, és tudta, hogy ennek az volt a legfőbb oka, hogy egyszer sem adta ki magából a fájdalmát. Nem beszélt a veszteségről, ami érte. Ha a vele szemben álló férfi megtámadja és összeveri… még akkor is bőven megérte. Az állandó hallgatása, az az ijesztő hidegvérűség… Mind azért kellett, hogy ne törjön el nála a mécses. Ez tartotta egyben. Steve azonban tudta, hogy ezt szét kellett zilálnia ahhoz, hogy Bucky jobban lehessen. Hogy eljuthasson az elfogadásig.

Bucky ujjai ökölbe szorultak, a csuklójától egészen a válláig remegett mindkét karja az erőfeszítéstől, még a vastag pulcsi ellenére is tökéletesen látszott. Nehezen lélegzett, a vállai kitörésre készen megfeszültek, és pont úgy festett, mint aki menten felrúgja az asztalt.

- Buck.

- Mi van? – förmedt rá a kérdezett.

Steve felfordította a lapjait, és megengedett magának egy kis győzelemittas vigyort, ahogy előretolta őket.

- Póker. Hatosokból.

A hirtelen, éles váltás teljesen kizökkentette a volt orosz orvgyilkost. A szeme már nem volt olyan ködös az öngyűlölettől és a frusztrációtól, az arcvonásai kisimultak, és az ujjai nagyon lassan elernyedtek annyira, hogy már ne görcsösen szoruljanak ökölbe.

Hirtelen nagyon kimerültnek tűnt – de egyben megkönnyebbültnek is. Steve-nek ettől ott maradt a szégyenlős, jó kisfiús mosoly a szája sarkában.

Bucky lassan visszaereszkedett a székére. Egyetlen mozdulattal sikerült a hátoldalukra pöccintenie a lapjait. Két pár. Messze nem volt elég ahhoz, hogy megverje Steve remek lapjárását. Először azóta, hogy játszani kezdtek.

- Neveroyatnyy – mormolta fejcsóválva a fekete hajú, mielőtt társára emelte a pillantását. Steve mosolya elbizonytalanodott néhány másodpercre az ismeretlen szó hallatán. – Miért? Miért vagy ilyen fene megértő?

- Tudod a választ, már megmondtam.

- Idióta vagy – suttogta Bucky.

- Lehet – hagyta rá a szőke. A saját poharáért emelte a kezét, amiből jóval lassabban fogyott a vodka, de most megrövidítette még egy korttyal. Aztán egész testében megrázkódott, majd felköhögött. – Hogy lehet valaminek ilyen rossz íze?!

Nem látta azt az átsuhanó, csupán a másodperc tört részéig megvillanó, meleg arckifejezést Bucky borostától sötét vonásain, ami arra a rövid időre még a férfit is meglepte.

A vihar egész éjjel tombolt, ők pedig addig játszottak, míg az utolsó csepp vodka el nem tűnt Bucky ajkai között.

Mintha legalább egy faltörő kos vágta volna hátba. A tompa fájdalom kisugárzott a lapockáin át a karjaiba, le a derekához, és még levegőt venni is nehezen bírt. Amikor megpróbálta maga alá húzni a karjait, hogy fel tudjon kelni a földről, egy bakancsos láb finomkodás nélkül rátaposott a pajzsot tartó kezére. Felnyögött a fájdalomtól, másra nem volt képes.

Nem tudta, mivel lőhették meg, de semmiképp nem lehetett átlagos golyó. Nem érzett vérzést vagy mást. Nem olyan volt, mintha bármi a testébe hatolt volna.

Aztán meglátott egy pár tűsarkú cipőt közeledni. A nő pont az arca mellett állt meg, és guggolt le lassan, amíg Steve arcát végig nem simította egy fehér orvosi köpeny.

A következő dolog, amit érzett, egy injekciós tű szúrása volt a nyakán.

Legközelebb pedig már a fehér szobában ébredt, megfosztva az emlékeitől.

A vihar reggelre teljesen elvonult. A végtelen kékség békésen nyújtózkodott a fejük felett, egyetlen felhő sem úszott az égen. Az utak ellenben majdnem járhatatlanok lettek a rengeteg hótól. Steve nem győzött hálát adni az égnek, hogy nekik egy kisebbfajta tank állt rendelkezésükre, amit Bucky teljes mértékben ki is használt. A vezetési stílusa egy kicsit durva volt a szőkének, de nem szólt egy szót sem, mert az eredményessége vitathatatlan volt.

Bucky ébresztette Steve-et néhány óra alvást követően. Fél óra alatt összekészültek, bepakoltak a dzsipbe, bezárták a faházat, és indulhattak. Bucky azt mondta, egy órányira van egy benzinkút, ott vehetnek valamit enni. Összesen olyan ötórányit kellett kocsikázniuk. Ezt követően pedig nem beszélgettek többet.

Steve a tájat figyelte, ami olyan ismeretlen, rideg és elbizonytalanító volt. Közben viszont a végtelen szabadság érzését keltette. A távolban menetelő hegyek, a hótenger, ami puha takaróként borult Oroszország ezen részére, a magányosan szálló madarak, amik időként felbukkantak az égen. Nem érezte úgy, hogy meg kellene törnie a csendet. Kicsit kényelmetlen volt, de a tegnap éjjel történtek után erre lehetett számítani. Steve megmutatta a másiknak az álláspontját. Megmondta neki, hogy nem fogja magára hagyni.

Ennek hála maradt egy kis ideje gondolkozni és őrlődni régi ismerősével: a bűntudatával.

Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű?

Nem, nem hitte ezt. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett a férfinak. Nem akarta azt sem sugallni, hogy mindezt egy csettintéssel meg lehetett volna oldani. A múlton nem lehetett változtatni, minden egyes sötét pillanattal együtt kellett mostantól élniük. Azt is tudta, hogy amennyiben ő nincs, Buckynak sem így alakult volna az élete. Mindazok a dolgoknak a súlya, amiket legjobb barátja megkaphatott volna az élettől, amennyiben nem megy el a háborúba, kerül Zola kezei közé, aztán zuhan le, és válik mások bábjává, ott ült a vállán.

Néha úgy érezte, megfojtják.

Buckynak nem szabadott volna mindezen… Nem szabadott volna. Steve már tinédzserként tudta, hogy talán Bucky nem fogja megváltani a világot, de remek ember lesz belőle. Egyszer talán családdal. Saját üzlettel. Mégis itt ültek egymás mellett, némán, egy rémálmokkal és gyomorforgató titkokkal teli helyre tartva. Ez lett volna megírva mindkettőjüknek?

Miért?

Idióta vagy.

Elbóbiskolt.

Pánikot és félelmet érzett a torkában nyálkás gombócként, mikor megrázták a vállát, és felriadt. Először azt sem tudta, hol van. A szélvédőn keresztül fákat látott. Havat. Egy ösvényszerűséget. Aztán nagyon hideg ujjak markolták meg az állát, és fordították oldalra a fejét. Bucky szokatlan módon aggódó arckifejezése nem lendítette előre Steve megnyugodását.

- Jól vagy? – kérdezte a fekete hajú.

- Persze – felelte egy bólintással egybekötve. Mikor a másik elengedte, végigsimított az arcán. Verejtékes volt. Nem folyt róla az izzadtság, csak vékony rétegben ült a bőrén, de valahogy akkor sem tűnt normálisnak.

- Nem tudtalak felébreszteni – közölte Bucky. Az ő idegessége tovább erősített a szőke idegességén, aki főleg emiatt nagyon szerette volna ezt a témát rövidre zárni.

- Biztos a remek vodkád – köszörülte meg a torkát. A vicce nem ért célt. – Jól vagyok. Keveset aludtunk az éjjel, és még nem vagyok száz százalékos. Valószínűleg csak a kimerültség. Hol vagyunk?

Buckyról nem az sütött, hogy ez az okfejtés meggyőzte volna, de Steve-nek bőven megfelelt annyi, hogy nem erőltette tovább a dolgot. Bármennyire is értékelte a hirtelen támadt együttérzést, törődést vagy nevezze akárminek, arra kellett koncentrálniuk, ami még előttük volt.

- Innen gyalog megyünk. Fél óra.

Steve magához vette a hátsó ülésről a pajzsát, felhúzta a kabátján a cipzárt, aztán kiszállt a kocsiból. Amíg Bucky a csomagtartóba rakott ládából válogatta ki a fegyvereit, Steve körbenézett. Az erdőtől jobbra, amivel szemben az autó parkolt, a havas út egy városkába vezetett. Nem látott senkit az utcán, az épületekből sem gomolygott fel füst vagy szűrődött ki fény. Az az érzése támadt, hogy járt már itt.

Kísértetváros.

Összeráncolta a homlokát.

Társa erélyesen lecsapta a csomagtartó ajtaját, amire a szőke összerezzent, és végre el tudott szakadni a házak értelmetlen szuggerálásától. Bucky egy akkora gépfegyvert tartott a kezében, mint Steve egész karja.

- Nem azt mondtad, hogy mindenkit megöltél? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem azt mondtad, hogy volt ott egy nő is? – kérdezett vissza. Kibiztosította a fegyvert, majd acélkarjával olyan könnyedén emelte meg, és támasztotta a vállának, mintha egy pihénél nem lenne súlyosabb. – Azokat öltem meg, akikkel találkoztam és rám támadtak. Nem kockáztatunk feleslegesen.

Steve bízott benne, hogy a doktornőn kívül már senki sem volt életben. Amennyiben nem a HYDRA-ról van szó, talán rosszul érezte volna magát a gondolattól, ám róluk volt szó, és tudta, nem fognak leállni, amíg élnek. Nem lehetett meggyőzni őket arról, hogy tévednek. Hogy teljesen elment az eszük. Így nagy könnyebbséget jelentett volna, amennyiben nem kellett velük harcba bocsátkozniuk. Különösen, hogy Steve azóta sem emlékezett rá, hogyan sikerült elkapniuk őt. Nem érezte önteltségnek azt mondani, hogy nem őt volt a legegyszerűbb bezárni, nekik mégis sikerült.

Kár, hogy a szerencse általában nem az ő oldalukra pártolt.

Amíg áthaladtak az erdőn, nem beszéltek. Steve lopva Buckyra pillantott, ő haladt elől. A férfi mozdulatai könnyedek, elegánsak és szinte tökéletesek voltak. Minden kis rezzenésnek megvolt a maga szerepe, nem pazarolta az energiáját semmiségekre, mint Steve, akit lassított a hideg, a lábszárközépig érő hó és alapvetően az, hogy idegen területen mozgott. Buckyn ez nem látszott. Egyetlen egyszer fordult csak hátra, mikor Steve felköhögött, és az arca merő üresség volt. A tekintete szintén. Mintha kikapcsolta volna az agyát. Teljesen más kisugárzása lett az elmúlt napokhoz képest. Sokkal inkább hasonlított arra a valakire, aki Washingtonban megtámadta őket.

A Tél katonája.

El kellett ismernie, hogy ez a név… nagyon illett hozzá. Annak ellenére, hogy talpig feketében volt a fehér ridegség közepén, Steve elhitte róla, hogy képes lenne gond nélkül megölni őt. Fürge lenne, akár a hópihéket felkavaró szél, könyörtelen, mint az elviselhetetlen mínuszok, és csendes, akár az egész környék.

Csakhogy… Ő nem a Tél katonáját akarta. Vagy nemcsak teljesen őt.

Mikor elérték az utolsó fasort is, Steve ugyanazt a bosszantó ismerősséget érezte. Járnia kellett már itt, ebben biztos volt, mikor megpillantotta az előttük felbukkanó téglaépületet. Keskeny ablakok, egyetlen ajtó, semmiféle tábla vagy felirat. Még graffitik sem díszítették a falakat.

- Rossz érzésem van – mormogta alig hallhatóan Steve. Bár inkább volt ez megalapozott félelem, mintsem csak egy ösztönös megérzés. Noha arra egyáltalán nem emlékezett, hogy két hónapja besétált volna ide, az viszont még derengett, ahogy Bucky kihozta. Legyűrte a késztetést, hogy sarkon forduljon, de ettől még nem múlt el.

- Megyek elől – mondta Bucky, látva vagy érezve a hirtelen támadt bizonytalanságot.

- Jobb lenne, ha én mennék – ellenkezett a férfi egy mély sóhajt követően. – Neked vannak lőfegyvereid.

- Neked is lehetne, ha nem ragaszkodnál ahhoz a serpenyőhöz.

Steve elmosolyodott. Talán csak képzelgett, de mintha humorizálást hallott volna ki a másik hangjából.

Odabent a semmi fogadta őket, leszámítva a hatalmas és eléggé súlyosnak látszó fémajtót, ami félig leszakadva lógott a pántokon. Bőven elegendő rést hagyott nekik, hogy akár egymás mellett sétálva bejussanak a támaszpontba, ami abból a szempontból mindenképp előnyös volt, hogy az ajtó valószínűleg az első óvatlan mozdulattól a betonon kötött volna ki.

A bejárat olyannak tűnt, mint egy fenevad sötét, ismeretlen szája, amin keresztül belebámulhattak a még sötétebb gyomrába. Steve érzett némi légmozgást az arcán, ami lentről érkezett.

Borzasztóan ismerős volt az egész helyzet, de minden egyes alkalommal, amikor megpróbált ráfókuszálni ezekre a deja vu érzésekre… a halántékába nyílalt a fájdalom.

Sikerült elnyomnia egy szisszenést. Megrázta a fejét, aztán egyetlen másodpercre lehunyta a szemét, és összeszedte magát. Figyelnie kellett, ha ki akartak jutni innen anélkül, hogy valami baj történne. Vigyáznia kellett Buckyra.

Lépcsősoron hallattak lefelé néhány percen keresztül, ami még a természetellenesen lassú tempójukkal együtt is soknak tűnt. Mélyen lehettek a föld alatt. Nyilván az volt a cél az építéskor, hogy ne lehessen műholdakkal vagy repülőkkel könnyen megtalálni. A vastag fémajtó mind a hőt, mind a hangokat lent tarthatta. Egy folyosóba torkolt az utolsó lépcsőfok, ahol nem volt világítás. Bucky mindenre felkészült, mert pár másodperc alatt előkerült a zsebéből egy lámpa, ami legalább húsz-huszonöt métert bevilágított előttük. Mindkét oldalon ajtók sora húzódott, a folyosó végét viszont nem látták.

Steve odalépett a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, és lassan a kilincsre kulcsolta kesztyűs ujjait, aztán megpróbálta elfordítani. A zár ellenállt.

Kérdő arckifejezéssel fordult Buckyhoz.

- Ha nem találunk semmit, visszafelé kinyitjuk – döntött a fekete hajú. Az ő tekintete végig a homályt fürkészte, hátha mozgásra lesz figyelmes.

Steve továbbindult. Még pár ajtóval kísérletet tett, ám az összes többivel hasonló eredményre jutott. Előfordulhatott, hogy szándékosan zárkóztak be ezekbe a helyiségekbe, de Steve nem hitte, hogy ne tudnának megbirkózni néhány katonával, amennyiben esetleg hátba támadják őket. Az sem volt kizárt, hogy tárolásra használták őket, és akkor felesleges is lett volna ezzel tölteni az idejüket. Nem kifejezetten siettek sehova, de a környezet nem volt olyan csábító és barátságos, hogy sokat akarjanak lent időzni.

A folyosó végét egy egyszerű, sötétzöld, majdhogynem szürke ajtó zárta. Ennek a kilincsét gond nélkül fordította el a szőke.

Még ki sem tárta rendesen az ajtót, mikor az arcába csapott az oszlás jellegzetes és egyben gyomorforgató szaga. Annyira tömény és erős volt, hogy még a kabátján keresztül is érezte, miután a szája és orra elé kapta a karját. Rengeteg hullát látott a padlón. Tízet. Talán tizenegyet. Túl sok volt a lábak, a kezek száma, és mindent alvadt vér borított.

Hátratántorodott a bűztől, legnagyobb meglepetésére egyenesen Bucky mellkasának, aki elkapta a csuklóját és lehúzta a kezét az arca elől, illetve a másikkal átnyúlt a válla felett, hogy valamit felcsúsztasson rá.

- Tartsd oda!

Nem gondolkozott, engedelmeskedett, így társa a tarkóján össze tudta csatolni a maszkot. Még ezzel együtt sem tűnt el teljesen a szag, viszont elviselhető szintre csökkent a bűz koncentrációja.

Bucky arcát már egy fekete maszk fedte. Nagyon hasonlított arra, amit az első viszontlátásuk alkalmával látott rajta, de azért megesküdni nem mert volna.

Nem bizonyult egyszerű feladatnak megtalálni azokat a pontokat a padlón a lábukkal, amiket még nem piszkított be valamilyen emberi nedv a hullákból, de sikerült átjutniuk a szoba másik felébe esés vagy megcsúszás nélkül, ahol újabb ajtónak kellett volna lennie. Horpadásokat lehetett látni a plafonon és az éleken is.

Steve ezeket figyelte. Tudta, hogy hibázott, mikor nem a fontos tényezőkre koncentrált, viszont az ösztönei legalább rendesen működtek: abban a pillanatban rántotta maga elé a pajzsot, hogy valami masszív oldalról eltalálta. A falon csattant a háta pár méterrel arrébb, a karja azonban szerencsésen megúszta, hála a pajzsnak, ami elnyelte az ütés erejének nagy részét.

Még fel sem emelte a fejét, mikor Bucky már tüzelt.

Az üvöltés hangerejétől Steve arcából egy pillanatra kifutott a vér. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, a Hulk az. Racionális érvek szerint ez lehetetlen volt persze. A testméret szinte tökéletesen stimmelt, és hasonló hangot adott ki magából, de alaposabban megnézve észrevette a hamuszürke bőrt, a túlságosan éles fogazatot, a jóval állatiasabb testtartást, és azokat a sárgán villogó szemeket.

Hasogatott a feje.

Bucky könnyedén oldalra fordult egy ütés elől, aztán lehajolt a következő érkezése előtt. Újabb lövést adott le (egy kisebb fegyverből, a másik a padlón hevert), ami pont térden találta a lényt, és az vonyítva előrebukott. Steve ekkor látta meg a mozgást a szeme sarkából és Bucky háta mögül. Ezúttal, hogy nem teljesen váratlanul érte a fenyegetés, sikerült becsúsznia a támadás elé, és a pajzzsal hárítania, mielőtt eltalálta volna a fekete hajút, aki közben egy fél íves cigánykerékkel már arrébb is mozdult, hogy a padlón hasaló rémség ne kaphassa el a lábát. Két golyó az ellenfele homloka közepén kötött ki.

Steve leguggolt, mikor a másik behemót utánakapott, egy gyors bukfenccel átjutott a lábai között, és a felállás lendületével hátba tudta vágni a pajzs élével a szörnyet. Mintha szivacsba merült volna a vibránium.

Újabb vérfagyasztó üvöltés.

A szőke csak arra nem számított, hogy a lény nem fordul meg és helyette társát veszi célba.

- Bucky! – kiáltotta figyelmeztetően, túlságosan későn.

A szörny karja süvítve hasította a levegőt, és Steve döbbenten látta, hogy Bucky nem tudott félreugrani. Nem, maga fölé tartotta az acél karját, ami felfogta az ütést. Megrogyott a térde az erejétől, azonban nem esett el vagy tántorodott meg. Nyögve sikerült kinyomnia magát, támadója pedig megzavarodva próbálta felfogni, mi történt.

Ezek a másodpercek éppen elegendőek voltak arra, hogy a másik kezében tartott fegyverből a férfi hármat lőhessen. Egy nyakon, kettő arcon találta a monstrumot. Gurgulázó hangok kíséretében, óriási rengéssel zuhant a földre a lény. Hamarosan már csak Bucky mély, nehézkes lélegzetvételeit lehetett hallani a helyiségben, amiben mindössze két asztal volt, a falon bekeretezett térképek és egy állvány.

Steve átlépett a – remélhetőleg – hulla fölött, hogy barátjához jusson.

- Jól vagy? – kérdezte. Nehezen tudta palástolni az aggodalmát. Nem látszott társa karján semmilyen sérülés, ettől függetlenül viszont még károsodhatott.

Bucky körzött egyet a vállával, kattanás hallatszott, aztán megmozgatta az ujjait.

- Jól. – Leakasztott az övéről egy kést, illetve egy pisztolyt, amiket gyakorlatilag a szőke kezébe lökött. – Ezért kell fegyverrel bemenni egy olyan helyre, ahol nem tudod, mi vár rád – mutatott körbe a szobában. Düh parázslott a szemében, a mozdulataiban, a szavai tompán és sziszegve szűrődtek át a maszkon.

Steve nem volt ostoba, egyszerűen nem szerette a fegyvereket. Nem használta őket, amennyiben nem volt muszáj. Semmi olyat, amivel csak ölni tudott. Nehéz szívvel a kabátja zsebébe csúsztatta a kést, ahonnan könnyű volt előhúzni, de nem állhatott a testébe, a pisztolyt pedig a bal kezébe fogta.

Bucky nem várta meg, amíg megint dűlőre jutnak, hanem elindult a továbbvezető folyosón. Steve még a követése előtt szánt arra két percet, hogy tüzetesebben megnézze a két túlméretezett holttestet.

Az egyiknek teljes mértékben eldeformálódott az arca. Egy hatalmas, durva kőre hasonlított a feje, amiben apró, élettelen bogarakként ültek a szemei két mélyedésben, a szája egy vékony csík volt, ajkak nélkül, és az egész teste csupa görcs izomból. Steve még hasonlót sem látott korábban. A másik, a nagyobbik, és amelyik később támadott rájuk, néhány dologban különbözött: annak csak a fél arca volt teljesen felismerhetetlen. A másik fele… egész emberinek tűnt. Volt szemöldöke, rendkívül durva, de jól látható arcvonásai és lefelé görbülő ajka is.

Ezen a helyen sokkal több történhetett, mint az ő fogságban tartása és kínzása. Sokkal… szörnyűbb dolgok.

Lepillantott a fegyvert tartó kezére, miközben erőt vett magán, és követte Buckyt a támaszpont mélyébe. Azokra a ködös mondatokra gondolt az aktában. A belé fecskendezett anyagról. A vérrel keveredett fekete anyagra, amit néha felköhög. A kísérlet szó következetes használatára.

| előző | következő |

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Második fejezet

jarithka — Mon, 30 Jun 2014 17:01:09 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5291
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Csodás visszajelzéseket kaptam, amiket nagyon köszönök ♥ Íme itt a második fejezet, egy kicsit kevesebb sötét aspektussal.
Megközelítőleg egy hétig nem fogom tudni frissíteni a történetet, mert nyaralni megyek a hét végén.

Második fejezet - Akár az életemet is

Steve életében először lépte át Oroszország határát. Nem tűnt olyan jelentős eseménynek, mert a levegőből nehezebb volt megállapítani, hogy már nem Litvánia fölött repültek.

Az autóút sem hatott különlegesnek. Természetesen más volt itt. Már a második világháború idején is lenyűgözte, micsoda különbségek vannak a két földrész között, de semmi olyan, ami megszokhatatlan lett volna. Mindenhol voltak utak, házak, más épületek, csak legfeljebb más stílusban épültek; mindenhol voltak jó és rossz emberek, mindenhol nőttek fák és ragyogtak csillagok. A havat mindenképp régi ismerősként üdvözölte.

A parancsnoka nem tévedett, huszonegy órán át utaztak Oroszország legelhagyatottabbnak tűnő vidékein keresztül a konvojjal, mire megérkeztek Kholmogoryhoz. Egy szemhunyásnyit sem aludt, inkább átnézte a tervrajzokat és azt a szánalmasan vékony aktát, amit átadtak neki.

Rossz érzése támadt ezzel a küldetéssel kapcsolatban. Nem érezte magát kellően felkészültnek, de úgy gondolta, talán ez is segíthet, hogy Bucky nyomára akadjon.

Nem tudta megítélni, mennyi idő telt el azóta, hogy elkapták és felébredt fehér börtönében. Azt viszont sikerült felfognia, hogy ezúttal is olyan helyre került, amit nem ismert, azonban valami okból egyáltalán nem aggasztotta ez a tény. Nem félt. Közönyösnek és fásultnak érezte magát, ahogy lassan kirajzolódott előtte öt darab vastag, sötét fából készült gerenda, a rajtuk táncoló halvány fényfoltok és a közöttük húzódó árnyak.

Már nem ott volt. Nem odabent, ahol a fehér szoba is volt.

Kijutott onnan.

Ettől a felfedezéstől hirtelen annyi érzés rohanta meg, hogy újra le kellett hunynia a szemét. Bárhol is legyen, hálát adott érte. A megkönnyebbülés görcsbe rántotta a gyomrát. Ennek hatására sikerült tudomást vennie a rosszullétről is, ami kerülgette.

Éppen csak észrevette az ágy mellett várakozó vödröt, ahogy nyögve az oldalára fordult, és már el is öntötte a száját az a kesernyés íz. Elképzelése sem volt róla, mit adhatott még ki magából, mikor hetek óta nem evett normálisan, de valamit sikerült.

Amint megnyugodott a szervezte, körül tudott kicsit jobban nézni.

Első pillantásra azt mondta volna, egy faházba került. Fából volt a padló, a falak, az összes bútor, az ajtó. A koszos, zöld függönyöket gondosan elhúzták, kintről semennyi fény nem tudott beszökni, és olyan vastag anyagból készültek, hogy Steve azt sem tudta megmondani, nappal vagy éjjel volt.

Szerette volna tudni. Szüksége volt rá, hogy tudja.

Az egyetlen fényforrást a szoba másik sarkában lévő, komódra helyezett petróleumlámpa biztosította. Steve szívét pár másodpercre átmosta a nosztalgia. Nagyon régen nem látott ehhez hasonlót. Ezzel terelve el a gondolatait nagyon lassan felült, sziszegve eresztette a teljes súlyát a jobb karjára, ami erősebbnek bizonyult a balnál, és addig erőlködött, míg sikerült felhúznia magát a háttámláig. Verejtékben úszott, mire nekidöntötte a hátát. A keze megállás nélkül reszketett.

A bal karjából mindössze a kézfeje látszott ki a rengeteg géztől és fáslitól. A másik valamennyivel jobb állapotban volt.

Késszúrások.

A mellkasát is körbetekerték, de így sem lehetett elfedni minden heget és lila, sötétkék, sárga zúzódást. Steve hálásnak érezte magát, amiért a hátát nem láthatta. Már attól lángolt a fájdalomból az egész, hogy kicsit húzódott a bőre. A takaróval fedett, vagyis deréktól lefelé húzódó részekre már rá sem nézett, elég volt csak megmozdítania a lábait, hogy tudja, az ott lévő sérülések sem gyógyultak még be.

Azonban nem véreztek, és valaki megfelelően ellátta őket.

Filmbe illő volt, ahogy pontosan ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Sivító szélfúvás és haragosan kavargó hópelyhek ömlöttek be természetes fény társaságában pár másodpercen keresztül a szabad résen, amíg az érkező be nem csukta maga mögött az ajtót. Steve gyomra azonnal összeszorult.

Ugyanaz a járás, ugyanaz a mozgás, mint Washingtonban. Amikor pedig a férfi lecsavarta a nyakából és az arca elől a sötét sálat, a maradék kétsége is messze szállt. A Tél katonája volt az. Az arca beesettebb, borostásabb, de ő volt az.

Ledobta a padlóra a kezében lévő zsákot, amit Steve csak most vett észre, aztán a recsegő padlón megtette azt a néhány lépést, ami elválasztotta az ágytól. Steve hitetlenkedve és kicsit tanácstalanul nézett fel rá.

Nem tudta, mit kellene mondania. Nem merte elhinni, hogy mindez igaz. Pedig a sebek valódiak voltak, úgyhogy Buckynak is annak kellett lennie.

- Vizet? – mormolta. Steve-nek komoly erőfeszítéseibe került, hogy az arcára ne üljenek ki az érzései. Az öröm, hogy megint hallhatta ezt a hangot, a kín, hogy ennyire kiüresedett és eltűntek belőle az érzelmek, a hála, hogy megint találkoztak.

Bólintott, mert a saját hangjában egyáltalán nem bízott, és figyelte, hogyan fordult meg a másik, hogy az ajtó melletti szekrényből kivegyen egy palack vizet és egy poharat. Elviselhetően lüktetett a halántéka, a többi sebe sem tűnt olyan vészesnek, azonban tudta, hogy ezt kihevernie nem két éjszaka lesz. Nem kellett atomfizikusnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a szérum nélkül ezt nem élte volna túl.

A gondolataiból az rántotta ki, hogy besüllyedt mellette az ágy matraca, és megjelent a pohár az arca előtt. Mikor biccentve megpróbálta elvenni, Bucky megrázta a fejét, és maga emelte a szájához. Először a szőke nem értette, de mikor az első, óvatlanul nagy korty után köhögni kezdett, és a gyomra is újult erővel fogott háborgásba, már örült a másik előrelátásának.

- Óvatosan! – morrant rá Bucky. Ezután már nemcsak a poharat, hanem Steve fejét is tartotta, amíg kínosan lassan ivott. Majd’ megveszett a szomjúságtól, kényszerítenie kellett magát, hogy mikor a pohár feléig értek, elhúzódjon, és szünetet tartsanak.

Megköszörülte a torkát.

- Köszönöm – mondta halkan. Köszönöm. Megmentettél. Megmentetted az életem, Bucky. – Hogyan…? Hogy találtál rám?

Bucky arckifejezése nem változott semmit, azonban félrepillantott. Hiába volt Steve kába, észrevette ezt a kis apró jelet. Rengeteg kérdése volt, ezt látva még kétszer annyi, de nem zúdíthatta mindet a férfira. Legutóbb, mikor ezzel próbálkozott, Bucky kis híján megölte.

Aztán kihúzta őt a folyóból.

- Tudtam, hogy Washington óta követsz. – Ez a kijelentés úgy érte, mint egy arcon vágás. Nem csoda, hogy Sammel nem jutottak közelebb hozzá, mikor tévhitben voltak, és az üldözöttjük mindvégig a vadász szerepét töltötte be. Hónapokon keresztül hiába üldözték a szellemet, mert az mindvégig a hátuk mögül figyelt. – Szemmel tartottalak. Négy hete tűnt fel, hogy már nem vagy mögöttem. Tudomást szereztem a küldetésedről, és odamentem.

Nem egyszerűen odament. Bucky nagy valószínűséggel megölte a fogvatartóit, átfésülte a helyet, és kihozta őt onnan. Ellátta a sebeit, és gondoskodott róla. Életben tartotta őt. Annak ellenére, hogy…

- Köszönöm – ismételte meg. Megkockáztatott egy hálás, halvány mosolyt. Visszatért a szédülése, de nem volt az a felsőbb hatalom, aminek kedvéért most visszafeküdt volna.

Bucky újra félrepillantott, mielőtt visszaszerezte a kontrollt a tekintete fölött.

- Visszajöttél értem a repülőn, és kiszabadítottál – mondta halkan a férfi. A hangja feszültebb lett. Mintha erőlködnie kellett volna, hogy ugyanolyan semmilyennek hasson. - Miért?

- A legjobb barátom vagy, Buck – válaszolta egyszerűen. Mert minden ennyire egyszerű volt. Bucky volt mindene, ami maradt. A társa, a barátja, a családja. Mindene. – Nem hagylak el… Még egyszer nem.

Steve ösztönösen összerezzent, mikor a másik hirtelen felpattant ültéből, de nem érkezett ütés. A másodperc tört részéig elfogta a kényszer, hogy Bucky után nyúljon, elkapja a csuklóját és visszahúzza magához, ám erről gyorsan lebeszélte magát. Nagy eséllyel csak leesett volna az ágyról, és gyanította, hogy a másik nem értékelte volna a közeledését.

A férfi beletúrt a zsebébe, majd kivett belőle egy apró tárgyat, ami elfért az öklében, és odaadta Steve-nek. Egy barna üvegcse volt, tele pirulákkal.

- Vegyél be, ha fáj. Akkor is, ha nem tudsz aludni. El kell mennem egy időre.

Steve úgy érezte magát, mintha Bucky legalább gyomorszájon rúgta volna, ennek ellenére bólintott. Valahogy biztos volt benne, hogy vissza fog jönni. Nem azért tett meg érte ennyi mindent, hogy most a sorsára hagyja. A miérteket még nem tudta, de… az ígéret, hogy látja még Buckyt, minden mást elfelejtetett vele.

Azzal a meggyőződéssel kapott be három tablettát, hogy úgy sem fognak hatni az anyagcseréje miatt. Leerőltetett még egy kis vizet a torkán, aztán lassan visszacsúszott vízszintes testhelyzetbe. A kimerültség visszatarthatatlan hullámokban tört rá.

Aggódnia kellett volna, mégis minden, amit érzett, pihentető békesség volt.

A város inkább tűnt községnek, kísértetvárosnak. Az első épületek határában álltak meg az autók, és amíg Steve várt, hogy a csapata felkészüljön a nem túl hosszú, gyalogos távra, addig figyelte az elhagyott házakat, a rideg utcákat. A néptelenséget. Ez a fogadtatás ráerősített a rossz érzésére. Az eligazításon civilek jelenlétére figyelmeztették. Még sem látott senkit.

Komótosan szállingózott a hó a grafit színű felhőkből, mikor letakarták az autókat, és a város mellett húzódó erdő felé indultak. Alig hagytak nyomokat maguk után a hóban.

Türelmesen haladtak előre, a legapróbb nesz hatására is inkább megtorpantak, így megközelítőleg még egy órát vett igénybe, hogy a tényleges célpontjukat elérjék.

A bázis nem kifejezetten volt elrejtve. Ahogy az aktában lévő fotók és a leírások illusztrálták, egy kisebb téglaépület jelentette a bejáratot. Lehetett volna akár raktár is, azonban a nagyobbacska domb, ami a bordó téglatest mögött húzódott, rácáfolt erre az avatott szemek előtt. A hófödte domb volt a támaszpont.

Steve, annak ellenére, hogy ébren akarta megvárni, amíg Bucky visszaérkezik onnan, ahova ment, elbóbiskolhatott. Talán mégis hatottak a pirulák, amiket fájdalomcsillapítónak gondolt, esetleg a teste a gyógyulási folyamatok miatt több alvást igényelt. Az ajtó kicsapódására riadt fel – szó szerint.

Vízben úszott minden porcikája, még a lepedő is nedves volt a teste alatt, és alig kapott levegőt. Pont ugyanúgy zihált, mint régen, mikor asztmarohamok gyötörték. Sajnálatos módon ezzel a felfedezéssel nem jutott előrébb, mert már régebben sem tudott vele mit kezdeni, mindössze kibírni és várni, hogy megint levegőt kapjon.

Lehetséges, hogy a döbbenet rázta helyre, mikor egy jéghideg kéz siklott meztelen, verejtéktől csatakos hátára, de egyik pillanatról a másikra a tüdeje újra rendesen végezte a dolgát.

Oldalra fordította a fejét. Bucky arca alig néhány centiméterre volt az övétől, a szája és orra elől még nem vette le a sálat, így azonban a kék szempár valósággal vakított. Nem talált bennük melegséget vagy aggodalmat, inkább csak bosszankodást és némi… várakozást.

A tenyér határozottan mozgott le és föl a hátán. Steve az alsó ajkára harapott, ami még mindig heges volt a kiszáradás okozta repedezettségtől, és lehunyta a szemét. Ha erősen koncentrált, megint Brooklynban voltak, és Bucky csak az egyik rohamát igyekezte csitítani. Nem akarta bántani. Segíteni akart. Hogy túljuthasson ezen.

Még pár percig engedte az önzőségének és a másiknak, hogy folytassa a gépiesen automatikus körzéseket, aztán felsóhajtott.

- Jól vagyok – mormolta halkan. Megremegett, mikor a kéz elszakadt a bőrétől. Bucky anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, hozott egy pohár vizet a szőkének, és csak ezután húzta le magáról a vastag kabátot, a sálat és az egyetlen fent maradt kesztyűjét.

Megnövekedett a padlón a zsákok száma ahhoz az egyhez képest, amit még korábban hozott magával a fekete hajú. Ezek egyikét ragadta most meg, míg Steve lassan és óvatosan kortyolgatott a vízből. A kandallóhoz húzta, amiben – ezt eddig nem vette észre – parázs ropogott. Még meg lehetett menteni.

- Hol voltál? – kockáztatta meg a kérdést a papírzörgésen és fatuskók összekoccanásának zaján keresztül Steve.

- Dolgom volt – felelte röviden a másik, végig a hátát mutatva neki.

Csupán pár perc kellett hozzá, hogy az első erőteljes lángok felcsapjanak, vidáman simogassák a farönköket, és megtöltsék a szoba egy részét barátságos fénnyel. A másik fele sejtelmes árnyak ölelésébe burkolózott.

Steve már készítette a következő kérdést, ahogy Bucky szembefordult vele, ám két dolog is beléfojtotta a szót. Az egyik a férfi látványa volt. Egy szürke, viseltes pulóver feszült széles mellkasán, mindkét ujja könyékig feltűrve, így Steve gond nélkül szemügyre tudta venni a fémkart, ami egyszerre hatott fenyegetőnek és biztonságot sejtetőnek. Masszívnak, mégis olyan… igazinak tűnt. Úgy mozgott, mint egy rendes kar. Fekete, militarista nadrággal egészült ki a pulcsi, illetve ugyanebben a színben játszó bakanccsal. Steve őrlődött, hogy vajon azért felejtett el egy pillanatra levegőt venni, mert Bucky annyira élőnek nézett ki vagy azért, mert annyira jól nézett ki.

A másik oka hallgatásának az volt, ahogy Bucky egyszer csak ott volt az ágy végében, rámarkolt a takaróra és lerántotta azt Steve-ről. Visszafogta a döbbent kis nyögést, ami készült kiszaladni a száján.

- Bucky?

- Feküdj hasra. Ki kell cserélni a kötéseid.

Engedelmeskedett. Nem lett volna értelme vitatkozni valakivel, aki abban a pillanatban jóval erősebb volt nála fizikailag, emellett épp az életét próbálta óvni. Egyszerűen csak… Buckyról volt szó. Buckyról és a tényről, hogy a férfi szemében egy pillanatra sem csillant meg annak a fénye, hogy felismerné Steve-et.

Akkor mégis miért mentette meg? Miért jött el érte?

Maga alá húzta a párnát, átölelte, aztán megpróbált egy viszonylag kényelmes pózt keresni, amit abban az esetben is tartani tud, ha fokozódna a fájdalom.

A másik férfi egy hosszú percig matatott a szobában, zacskókkal zörgött, mielőtt odatérdelt Steve mellé az ágyra. A szőke lehunyta a szemét. A hűvös ujjak nem tépték le a kötéseket a hátáról, de nem is hezitáltak. Elfojtott szisszenéseket, a megkönnyebbült sóhajtást viszont nem tudta, amikor az égető fájdalom végre megszűnt.

A fertőtlenítővel átitatott géz igencsak próbára tette a tűrőképességei határait.

- Fáj? – kérdezte Bucky csendesen. A mozdulatai nem lassultak le.

- Kicsit – válaszolta.

- Mondd el, hogy csinálták. Késsel? – Elkerekedett a szeme a kérdés hallatán. Belemarkolt az ágykeretbe, mire a fekvőalkalmatosság panaszos nyikorgással jelezte, hogy a nyomást nem viseli túl jól. Bucky ujjai is megtorpantak egyetlen tovaszökkenő másodpercre. – Mélyek, de nem annyira, hogy megöljenek. Némelyik viszont…

- Borotvapengével – vágott közbe mormolva. A tűz sercegése egyfajta nyugalmat és bizalmasságot csempészett a levegőbe. Steve-nek könnyebb volt úgy beszélnie, hogy nem nézett a másikra. A Tél katonája. Torkokat tudott különösebb megerőltetés nélkül elroppantani azzal a kézzel, vele mégis… már-már gyengéden bánt. Amennyire ebben a helyzetben lehetett, persze. – Először a pengével, aztán a késsel. Lehet, hogy volt más is, de arra nem emlékszem már. Utána csak felszaggatták a sebeket. Sosem volt elég idejük begyógyulni a következő alkalomig.

- Életben tartottak és megkínoztak. – Bucky már a derekánál lévő sérüléseknél tartott. Mivel nem finomkodott egy pillanatig sem, gyorsan haladt. – Mit akartak tőled?

- Nem kapták meg, amit akartak – válaszolta kitérően.

- Mit akartak? – kérdezte a férfi, ezúttal sokkal nyomatékosabban. Steve a kis komódot bámulta a fal mellett, a fényfoltok játékát a felszínén.

- Téged – sóhajtotta fáradtan. A nagy csöndben szinte már hallotta, ahogy Bucky összeráncolja egy kicsit a homlokát. Biztos volt benne, hogy a homlokát ráncolja.

- Nem tudhattad, hol vagyok.

- Nem tudtam. Ezért sem kapták meg, amit akartak, bármivel is próbálkoztak.

Mikor néhány levegővételnyi szünettel később a másik rászólt, hogy forduljon vissza a hátára, mert a mellkasán és karján lévő sebeket is meg kell néznie, Steve az égvilágon semmit sem tudott leolvasni a borotválatlan arcról. Sem meglepettséget, sem zaklatottságot, sem dühöt, még unalmat sem. Olyan volt az a jól ismert arc, mint egy műanyag bábúé, amiket a ruhaboltok kirakataiba tesznek.

- Bucky – suttogta a szőke. A megszólítottnak csak egy pillanatra ugrott rá a tekintete, utána rögtön visszakormányozta a figyelmét arra, amit csinált. – Tényleg nem emlékszel? Nem emlékszel semmire? – kérdezte elszoruló torokkal.

Az acél ujjak pontosan a szíve felett fagytak meg. Steve érezte, hogy elnehezül a mellkasa a fagyosan kék szempár intenzív tekintete alatt, de nem szakította meg a szemkontaktust. Tudnia kellett. Hitt benne, hogy a barátja odabent lehetett valahol, és ameddig a legkisebb esélyt is látta erre, nem fogja feladni. Azonban a hitét az elmúlt hónapok igencsak próbára tették. Különösen a mögötte álló négy hét.

A rideg fémtenyér elterült a bőrén. Felgyorsult a szívverése.

- Nem adtál ki nekik – szólalt meg elég halkan ahhoz, hogy még Steve is csak éppen értse, amit mond. – Pedig semmi okod bízni bennem.

- Megbízom ben—

- Nem! – A mechanikus végtag olyan erővel nyomta az ágy kemény matracába a szőkét, hogy hirtelen egyetlen hang sem jött ki a torkán. – Te nem bennem bízol. Te abban a valakiben bízol, akit már meggyászoltál egyszer – szűrte a fogai között. Az arcát egyik pillanatról a másikra olyan érzelmek öntötték el, amiket Steve nem tudott követni. Kétségbeesés, utálat, harag, keserűség, értetlenség… Abban sem volt biztos, hogy ennyi mindent valaki érezhet egyszerre. A nyomás tovább növekedett a mellkasán. Hangtalanul nyögött fel. – Semmi okod nincs bízni bennem, én…

- Kihoztál a folyóból – lehelte a szőke. A halántékába olyan erővel vágott bele a fájdalom, hogy be kellett csuknia a szemét pár másodpercre.

A másik azt hihette, ő okozta a dolgot, mert azonnal felemelte a kezét. A levegő szabad áramlása valamennyit segített a fejfájáson.

- Visszajöttél értem – felelte Bucky tartózkodóan.

- Nem hagyhattalak ott meghalni – nevetett fel rekedtesen Steve. Háborgott a gyomra. Mintha ez már a fejfájások velejárója lett volna. – Te vagy a legjobb barátom.

Bucky idegesen felszisszent, és az ágyról is felpattant. Mormolni kezdett az orra alatt. Arra rájött a szőke, hogy nem angolul, hanem oroszul, viszont az orosz tudása messze nem volt olyan edzett, mint a francia. Semmit sem értett belőle. Mikor pedig szólásra nyitotta a száját, két dolog történt:

- Gyűlölöm ezt hallani – suttogta a Tél katonája ökölbe szorított kezekkel, vegytiszta dühvel az arcvonásain.

Steve pedig a váratlan fájdalommal, ami szétáradt a testében, nem foglalkozva felnyomta magát ülőhelyzetbe, de ideje nem maradt rá, hogy oldalra forduljon. Az ölében és a takarón kötött ki, amit felöklendezett.

Fekete volt és vértől ragacsos.

Az egyik specialista egy apró töltettel kirobbantotta az ajtót a helyéről.

Szoros, jól begyakorolt alakzatot vettek fel, amint libasorban átjutottak a résen. A téglaépületben szó szerint nem volt semmi: sem ládák, sem szekrények, semmi, ami emlékeztette volna a helyet akár távolról is egy raktárra. Azonban velük szemben egy szürke, masszív ajtó fénylett a koszos ablakokon beáradó fényben.

Ezt kinyitni valamivel több időt igényelt, mint az előzőt, de Steve őszinte csodálatára hamar hallhatták a zár kattanását. Sziszegő hang kíséretében engedett az ajtó, és két ügynök együttes erővel elhúzta. Tömör fém volt.

A katonák Steve-re néztek, aki magához vette a hátára erősített pajzsot, majd habozás nélkül odasétált. Megközelítőleg negyven katona és egy kimenekítésre váró tudós lehetett odabent, amennyiben minden hozzájuk eljutott információ helytálló volt.

Steve nem bírt szabadulni attól a rossz érzéstől, ami azóta gyötörte, hogy felült a repülőgépre, mikor hangtalan léptekkel áthaladt az ismeretlen mélység küszöbén.

Összébb húzta magán a takarót, ami akkora volt, hogy gond nélkül körbeölelte a testét, egyetlen rést sem hagyva a faházban uralkodó hidegnek, hogy hozzá férkőzzön. Még nem tudott ruhákat viselni, ahhoz túl gyakran kellett a kötéseit cserélni, feleslegesen pedig nem tette volna tönkre azt a kevés utánpótlást, amiből válogathattak.

A ház kihűlt, amíg aludt, ugyanis Bucky megint eltűnt valahova, a tűz pedig kialudt. Utóbbi korrigálásán dolgozott a fekete hajú, míg Steve egy tál leves lekényszerítésén. Végre megjött az étvágya, és ugyan tudta, hogy nem szabad siettetnie semmit, az időt sem akarta vesztegetni. Minél előbb megerősödik, annál előbb lehet megint hasznos. Annál előbb keresheti meg a válaszokat a kérdéseire.

A tegnapi incidens kicsit mindkettőjüket megijesztette. Steve még perceken keresztül a görcsös rohamokkal küzdött, és annyi vért köhögött fel, hogy elvesztette az eszméletét egy időre. Bucky már letakarította őt, és az ágyneműt is kicserélte, mire magához tért. A lepedőt nem dobta ki, amin a foltok voltak. A vért nem okozott gondot felismerniük a fehér szöveten, azonban a másik anyag, az a ragacsos és fekete massza… Steve nem könnyen esett pánikba, de ez alkalommal megijesztette a tudatlanság. Ha ez nem itt, a világ vége mögött történik… Banner biztos meg tudta volna mondani, mi volt ez az anyag. Stark lefuttatott volna néhány elemzést, és pár órán belül meg lett volna az eredmény.

Csakhogy egyikükre sem számíthatott.

- Nem gyógyulok olyan gyorsan, ahogy kellene – szólalt meg, mikor Bucky nem túl finoman kihúzta a széket az asztal másik oldalán, és leült. – Valami nincs rendben velem. Vissza kell jutnom az Államokba.

A másik nem válaszolt semmit. Steve-et egyszerre kergette őrületbe és keserítette el a látvány és a reakciók teljes hiánya. Bucky régen alig bírta befogni, megállás nélkül kimondta, ami eszébe jutott, rengeteget mosolygott és nevetett. Ez természetesen már a világháború alatt megváltozott, de még akkor is… Megvolt a mosolya, csilingelt a nevetése, és kényszer nélkül beszélgetett akárkivel, legfeljebb nem olyan sokat, mint korábban – viszont a háború nem is volt vidám dolog, és barátjának sok mindenen kellett keresztülmennie. Csakhogy most itt ült egy Buckyval, akinek vállig értek hullámos hajtincsei, sötét borosta árnyalta az arcát, és egyáltalán nem mosolygott. Bár legalább kommunikált vele. Olykor ő maga kezdeményezte a társalgásokat. Steve még sem… tudta, mit csináljon. Minden vágya az volt, hogy szorosan barátja köré fonja a karját, de az árat, amit esetleg ezért fizetnie kellett volna, nem bírta vállalni.

Letette a kanalat a tányérba.

- Bucky – próbálkozott ismét. – Valami nincs rendben velem. A küldetéssel sem volt rendben. Továbbra sem emlékszem, hogyan estem fogságba, minden kiesett azelőttről, hogy felébredtem abban a szobában. Nem tudom, mi lett a többi ügynökkel, nem tudom, mi lett a célpontokkal, már pedig meg kell őket állítanunk.

- Megöltem őket – mondta a férfi egyszerűen.

- Tessék? – pislogott Steve hökkenten.

- Nem hagytak más lehetőséget. Mérlegelnem kellett. Tudtam, hogy ott voltál bent, ők pedig kérdezés nélkül rám lőttek. – A hetyke, könnyed vállvonástól Steve majdnem leverte a tányért az asztalról. Ismerte ezt a mozdulatot. – Aki rám támadott, azt megöltem.

- De Bucky… - nyögte halvány kétségbeeséssel a hangjában. Nem volt oda az öldöklésért, az azonban sokkal jobban zavarta, hogy a tisztítóakciónak hála nem volt senki, akit kikérdezhetett volna.

- Miért véded őket? – sziszegte Bucky ingerülten. A váratlan kitörés már nem érte olyan felkészületlenül a szőkét, mint korábban. Az esetek kilencvenöt százalékában a férfi ugyanolyan monoton, visszahúzódó módon viselkedett, de egyre többször lett dühös, türelmetlen vagy bosszús. Steve igyekezett ezt pozitív jelnek tekinteni. A változás jelének. – Tudod, hogy találtam rád? Meztelenül feküdtél a saját véredben és hányásodban, tetőtől talpig sebekkel borítva! – Az asztal megreccsent az acélkar ütése alatt. Még Steve tányérja is ugrott egyet. - Vágások, égések, zúzódások. Nem voltál magadnál és a lábadon sem bírtál megállni. A karomban kellett kivinnem téged, utána pedig három napig feküdtél itt eszméletlenül!

Ez már sokkal nagyobb meglepetésként érte Steve-et.

- Három napig…?

- Találtam egy aktát – közölte a másik. Ahogy felkelt, helyből hátra rúgta a széket, ami éppen csak nem borult fel a lendülettől. Az ajtó mellett és a szekrénytől balra várakozott egy fekete, teljesen átlagosnak tűnő hátizsák. Ebből került elő egy szürke dosszié, amit Bucky ledobott Steve elé az asztalra.

A szőke megigazította magán a takarót, aztán kinyitotta az aktát.

Nem volt túl vastag, azonban minden egyes bekezdésben vagy oszlopban talált valamit, ami miatt pillanatok alatt jégkásás lett a vére. Még a felénél sem járt, amikor felnézett Buckyra, aki karba tett kézzel, a szokásosnál is látványosabb tartózkodással várakozott az asztal túloldalán.

- Eszerint ötvenhat napig voltam ott – mondta elhűlve. – Én kevesebb, mint harmincra emlékszem.

- Kínoztak – jelentette ki Bucky. – Félholt voltál, mikor kihoztalak onnan. Téged az zavar a legjobban, hogy kiesett neked négy hét? – Steve kérdőn pillantott a másikra. Még zsongott a feje mindattól, amivel eddig találkozott a nyomtatott szövegben.

A fekete hajú ismét kihúzta magának a széket, és leült rá. Először csak bámult maga elé, aztán felemelte a pillantását.

- Elolvastam rólad mindent Washington után, amihez hozzáfértem. Kulcsszereplője vagy az amerikai sereg akcióinak. Fontos vagy nekik. Egyszer sem kérdezted meg magadtól, hogyan lehet, hogy én megtaláltalak, de ők nem?

- A SHIELD megsemmisült – mormolta Steve, de a gyomrára ülő rossz érzés borzasztóan ismerős volt. Túlságosan is. Pontosan ugyanezt érezte a küldetés előtt. Mielőtt repülőre szállt. Mielőtt elindult a jégeső hadművelet végrehajtására. – A HYDRA emberei mindenhol ott vannak, és az ő elkapásukon dolgoznak a megmaradt ügynökök.

- Lehet – hagyta rá Bucky. – Téged pedig elküldtek ide. Aztán nem kerestek. Ez csak egy módon lehetséges.

Steve döbbenten nézett rá, majd lesütötte a szemét, hogy az előtte nyitottan heverő aktára meredjen. Nem akarta… Nem tudta elhinni azt, amit Bucky szavai sugalltak.

- Nem kerestek, mert nem tudták, hogy eltűntem – suttogta.

- Számukra nem tűntél el. Pont ott voltál, ahova ők akarták, hogy juss.

Az értetlenség poshadt ízébe valami keserű és egyszerre csípős vegyült. Steve körül mindig mindenki azt hangoztatta, mennyire jó ember is ő. Próbált jó ember lenni, igen, de ettől függetlenül még ember maradt. Mint mindenki más. Most pedig elárultnak és végtelenül dühösnek érezte magát. Kijátszották. Nem vette észre, hogy egész végig hazudtak neki. Nem vett tudomást a rossz érzéséről sem, ami már a hadművelet elején elfogta, pedig mindig az ösztönei vitték előre. Azt tette, amiről úgy érezte, helyes.

Nem a volt SHIELD ügynököktől kapott megbízást, és emiatt senki sem kereste. Sem a Bosszúállók, sem Sam, sem mások. Mert senki sem tudja, hogy küldetésre ment.

Bucky arckifejezése meglepettséget tükrözött, mikor felemelte a fejét és meglátta azt a határozottságot rajta.

- Vissza kell jutnom az Államokba. És azt akarom, hogy velem gyere.

A férfi hátradőlt a székben.

- Jó ötletnek véled ezt?

- Sorra árulnak el az emberek, Buck. Segítségre van szükségem, és láttalak akcióban. Emellett csak benned bízhatok.

Nem tette hozzá, hogy amúgy sem hagyta volna itt őt. Nélküle nem ment volna el, mert túlságosan nagy volt rá az esély, hogy a férfi megint eltűnik a radarról, azonban a történteket sem hagyhatta annyiban. Bárki lehetett a következő célpont. Natasha, Sam, Fury, akárki. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

Bucky nagyon lassan bólintott. Az arcába hullott a mozdulattól a haja, de a pillantását így is sikerült Steve-nek elkapnia. Eltökélt volt.

A folyosó sötétségét a fegyverekbe épített zseblámpák fénye törte meg. Nem feltétlen szerették volna felhívni magukra a figyelmet, amennyiben nem muszáj, hisz az akciónak teljes titokban kellett zajlania, viszont olyan mértékben nem láttak semmit, hogy kénytelenek voltak kockára tenni a meglepetés erejét. Steve haladt elől, nyomában a többi katona.

Elmentek számos ajtó mellett, de mindegyik jelöletlen volt és kulcsra zárt. A betörésükkel megint csak a lebukás veszélyét hozták volna magukra, ezért egyelőre nem törődtek velük. A leghátsó katona fő feladata úgyis az volt, hogy figyelje a hátukat.

Minden lépéssel egyre nőtt Steve kételkedése, a gyanakvása.

A folyosó egy szobába torkolt, amiben borzasztóan régi, vele valószínűleg egyidős zöld fémszekrények sorakoztak, összecsukható vaságyak, és mocskos neonlámpák voltak. A háború idején építettek ehhez kísértetiesen hasonló bunkereket. Nem látta nyomát, hogy bárki használta volna a helyiséget, viszont a nem használás jeleit sem találta meg. Nem voltak pókhálók, nem volt por sehol.

Aztán az ajtóban, ami továbbvezethetett a támaszpont belsejébe, meglátott valamit.

Borzasztóan fájt. Üvölteni szeretett volna, arrébb vonszolni magát, el attól az éles tárgytól, ami folyamatosan a húsába vájt. Úgy érezte, mintha a penge áthatolt volna a testén, mindössze azért, hogy valahol máshol merüljön ismét a bőre alá, csontot karistolva és inakat szaggatva.

Üvölteni szeretett volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Arrébb akarta vonszolni magát, de megmozdulni sem bírt.

A padlóba vájta az ujjait. Minden hófehér volt. Kivéve a vérfoltokat a falon. A kézfején. A karján. A patakokat, amik az arcát mosták.

A hajába markoltak, felrántották a fejét, és a kés a torka elé csúszott. A zokogó könyörgés a fejében visszhangzott, mikor a fegyver éle lassan felsértette az érzékeny bőrt.

Steve ordítva ébredt fel egy akkora pofon hathatós rásegítésével, hogy belereccsent az arccsontja. Pánikba esve lihegett, és szaporán pislogott, hogy felfogja a környezetét. Sötétbarna lobboncot, kék íriszt látott. Verejtéktől nedves homlokán érezte Bucky mély lélegzetvételeit.

Még néhány másodpercre szüksége volt, hogy a rettegés és a rémálomból származó reszketés eltűnjön a porcikáiból, és képes legyen ellazulni. Bucky csak ekkor emelte fel az acél karját a válláról, és a másikat az arca mellől. Felült, így már nem szegezte az ágyhoz a szőkét, aki lehunyt szemmel igyekezett lassabban lélegezni. Túl szaporán vert a szíve.

Hallotta és érezte, hogy Bucky felkelt mellőle, ám mielőtt még elgondolkozhatott volna azon, hogy utána szóljon, és bocsánatot kérjen, a férfi már vissza is tért egy pohár vízzel a kezében. Segített Steve-nek felülni, aztán csak ült az ágy szélén, és figyelte őt. Fél kézzel beletúrt a hajába, megpróbálta hátrafésülni az arcából, természetesen teljesen eredménytelenül. A tincsek megzabolázhatatlanul hullottak vissza eredeti helyükre.

- Kiabáltál és dobáltad magad – szólalt meg csendesen Bucky.

- Ne haragudj – köszörülte meg a torkát. Félretette az ágy mellett sorakozó dobozok tetejére a poharat, aztán végigsimított az arcán mindkét kezével. – Csak egy… rémálom volt.

- Ez az első éjjel, hogy ennyire rossz lett volna.

Annak a több mint valószínű lehetősége, hogy a másik nem először virraszt miatta, nem kevés bűntudattal öntötte el Steve-et. Már amiatt kellemetlenül érezte magát, hogy ő foglalta el az egyetlen ágyat, Bucky pedig a kopott és molyrágta kanapén feküdt minden egyes este, de esélye sem lett volna meggyőzni a másikat. Felkelni is csak nehezen bírt, nemhogy leverekedni ezt a nézeteltérést.

A rémálom utolsó képei még mindig élénken vibráltak a szeme előtt. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy a súrlódástól megcsikordultak.

Nem először küzdött ehhez hasonló, borzasztó álmokkal. Miután Bucky lezuhant a vonatról, napokig nem bírt aludni, utána pedig szinte minden éjjel ugyanazt a jelenetet kellett átélnie. Volt, mikor idejében sikerült elkapnia Bucky kezét, de a férfi ujjai kicsúsztak az övéi közül. Volt, hogy Bucky egyáltalán nem nyúlt a kezéért. Az is megesett, hogy barátjával együtt zuhant a szakadékba. Még az utóbbi volt a legkevésbé felkavaró.

A rémálmok visszatértek egy időre New York után, ám ezeken gyorsabban túltette magát. Végre kezdett kialakulni az új élete, végre voltak ismerősei. Barátai. Beszélgethetett másokkal, akik talán nem élték át ugyanazt, ám megvoltak a maguk tragédiái, ezért meg tudták érteni a sötétséget, ami a sajgó űrt hagyta a szívében. Sosem említett részleteket. Azt mondta, „a legjobb barátom”. „Az első nő, aki észrevett”. „A tudós, aki hitt bennem”.

Ezek a félelmek és keserűségek azonban mindig mások körül forogtak. Steve-nek sosem volt rémálma önmagáról. Voltak rossz emlékei régről, az életének akadtak sötét részei, ám egyik sem volt olyan horderejű, mint ez a mostani.

Megkínozták. Éheztették, tanulmányozták, bezárták, ő pedig csupán azért élte túl, mert hitt benne, hogy előbb-utóbb valaki megtalálja. Végeredményében így is lett, csak nem az a személy érkezett meg, akire számított.

Steve visszavette magához a poharat. Gépiesen emelte a szájához a peremét, és kortyolt belőle egy nagyot. A gyomra már képes volt megbirkózni a folyadékokkal, és tegnap levesnél tartalmasabbat is tudott enni. A fejfájással egybekötött rosszullétek ellenben nem múltak el, teljesen rendszertelen időközönként törtek Steve-re.

- Te szoktál álmodni? – kérdezte a szőke, megkockáztatva egy óvatos pillantást a másik férfira, aki a kérdés hallatán kényelmetlenül mocorogni kezdett. Önkéntelenül nyúlt húsvér kezével a sötétben is megcsillanó fémkarhoz, hogy szinte védelmezőn átölelje.

- Néha. De ezek nem álmok.

- Nem álmok? – kérdezte értetlenül.

- Azt hiszem, emlékek – mondta, és a pillantása a kanapé háttámlájára szegeződött.

Steve tudta… az agya tudta, hogy nem szabad semmiben sem reménykednie, mert szavakkal leírhatatlan lenne a csalódás, a szívét azonban nem volt képes megállítani. Semmi mást nem hallott a mellkasában visszhangzó dobbanásokon és a fülében doboló vértől.

Bucky éjszakánként emlékezett?

- Mikről?

Tisztában volt vele, hogy megint a határokat feszegeti, hogy talán Bucky dühösen felpattan, magára kapja a kabátját, és megint itt hagyja egyedül a házban, ahogy szokta, mikor Steve érzékeny témákat erőltetett.

Ezúttal azonban nem lett dühös. Nem pattant fel. Nem hagyta faképnél.

- Rólad. – Úristen. – Nem így nézel ki általában. Kisebb és alacsonyabb vagy. Állandóan a baj van veled. – Bucky elgondolkozva ráncolta a homlokát, és Steve visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan csúsznak le lassan az ujjai az acélkaron, hogyan csökkent a feszültség a férfi egész testében. – Beteg vagy. Olyanokkal verekedsz, akik háromszor akkorák, mint te. Katona akarsz lenni.

Felpillantott Steve-re, aki viszont – finoman szólva – köpni-nyelni sem tudott.

- Úgy tűnik, ez az egy sikerült.

És akkor látta meg; a kék szempár mélyén azt a jellegzetes csillogást, ami már az emlékeiben gyakorlatilag teljesen elkopott, alig tudta felidézni, és most… most ott volt. A felszín alatt, valahol mélyen eltemetve.

Steve nem gondolkozott, mikor kinyúlt és Bucky csuklója köré kulcsolta az ujjait. Nem gondolkozott, mikor Bucky nem rántotta el a karját, csak kitágult pupillákkal meredt rá, az ajkai finoman elnyílva és nehezen, mélyeket lélegezve, hanem közelebb húzódott hozzá. A következő pillanatban már át is ölelte a másikat, aki egész testében megrándult, de még mindig nem lökte el, nem szakította ki magát a karjai közül.

- Bucky – nyögte, bele egyenesen a fekete hajú vállgödrébe. – Bucky. Úristen, Bucky.

Semmi sem jutott el Steve tudatáig; sem a suta, kicsit megkésett érintés a derekán, sem az, ahogy a férfi rekedten és gépiesen a hajába mormolta, hogy „én nem ő vagyok, én nem ő vagyok, én nem ő vagyok”.

Én nem ő vagyok.

Steve sok mindenre számított, mikor besétáltak az ismeretlenbe. Számított csapdákra, számított olyasmire, amit ember fia korábban még nem láthatott. Nem ez lett volna az első alkalom.

A nála legalább két fejjel magasabb, csuklyás alakon még nem is az átlagosnál nagyobb termete volt a legmegrázóbb. Az égési sérülésektől eltorzult arc, a lefittyedt, alig kivehető ajkak és a természetellenes póza sem döbbentette meg annyira a Kapitányt, mint a sárgán világító, mélyen üllő állatias szemek a felismerhetetlen arcban.

Aztán mikor megemelte a pajzsát, készen a védekezésre, valaki hátba lőtte.

| előző | következő |

[Fanfic] Jégeső hadművelet | Első fejezet

jarithka — Wed, 25 Jun 2014 17:28:53 GMT

Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5639
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Még az "Amerika Kapitány: A tél katonája" premiere után kezdtem el írni ezt a történetet, és mivel majdnem kész van, úgy döntöttem, felteszem az első fejezetet. Egyfelől nagyon spoileres a filmmel kapcsolatban, úgyhogy amennyiben még nem láttad, ne kezdj bele, másfelől a figyelmeztetéseket kérlek vedd komolyan. Nagyon régóta szerettem volna már hasonló témában írni, ez pedig tökéletes alkalmat biztosított.
Minden hozzászólásnak, kritikának nagyon örülnék :) Jó olvasást~

Első fejezet - Töréspont

Az akció diszkréciót követel. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Komoly diplomáciai problémáink lehetnek belőle, ha bármi kiszivárog. Sokan meghalhatnak. Civilek és beépített ügynökök is. Ezért minimális létszámmal kell dolgoznia. Válogasson ki magának tíz embert. Azt a tízet, akit megfelelőnek érez.

Ahhoz előbb tudnom kellene, mire kell megfelelniük, uram.

Csak azután mondhatok bármit is, hogy elvállalta a küldetést.

Vállalom.

Ez esetben üdv a Jégeső hadműveletben, Kapitány.

Steve ébredt már nem egyszer olyan helyen élete során, ahol nem akart lenni, illetve amiről egyáltalán nem tudta megmondani, miért és hogyan került oda. Előfordult még Brooklynban, hogy egy-egy összeverés során elvesztette az eszméletét, és csak órákkal később tért magához, vagy mikor Bucky már hazavitte. Megesett, hogy a téli, keleti parti fagyok annyira kikezdték a gyenge szervezetét, hogy nem jutott elég oxigénhez, a láz pedig kezelhetetlenül magasra hágott fel a testében, és kórházban ébredt. Arra is volt példa, hogy nem feküdt le aludni, mert meg akarta várni, hogy Bucky hazaérjen a péntek éjszakai szoknyapecérkedésből, de aztán nem bírta ébren kivárni. A reggel mindig az ágyban érte a konyhai kisasztal helyett, ahova az utolsó emlékei kötötték.

Az összes közül ez a mostani alkalom volt a legfurcsább, és kétségkívül a legösszezavaróbb.

Ahogy Steve lassan kinyitotta a szemét, semmi mást nem látott, csak fehérséget. A másodperc tört részéig az agyát elöntötte az ösztönös pánik, mert az első gondolata az volt, hogy talán megvakult. Aztán kábán megmozdította a kezét, és maga elé emelte. Kristály tisztán látta.

A teste minden porcikája sajgással jelezte, hogy valami nincs rendben, de a legtöbb és legkellemetlenebb fájdalom a felsőtestébe koncentrálódott. Halk nyögéssel simította a tenyerét a mellkasára, ám nem érzett felszíni sérüléseket.

Kényszerítenie kellett magát, hogy az oldalára forduljon.

A falak ugyanolyan fehérek és simák voltak, mint a plafon. Vagy, ahogy egy pillanattal később észrevette, mikor megpróbálta ülőhelyzetbe nyomni magát, a padló. Minden fehér volt. Hunyorognia kellett tőle, apró foltok táncoltak a szeme előtt. Nem tudott rájönni, hogy a szín keltette érzéki csalódás vagy egy esetleges fejsérülés miatt. Talán az előbbi egy kicsivel jobb eshetőség lett volna.

Egy hosszú percig semmit nem csinált, mint ült felhúzott térdére fektetett homlokkal, amíg a szédülés eléggé csillapodott ahhoz, hogy fel tudjon kelni, és biztosan ne essen össze.

Végigjárta a helyiséget, amiről kiderült, hogy nem lehetett nagyobb, mint négyszer négy méter, és aminek a fala egyszerre érződött guminak és valami sokkal keményebb anyagnak. Nem talált semmit, ami akár csak minimális támpontot nyújthatott volna annak megállapítására, hova került. Arra, hogyan került ide. Ablakok nem voltak, és az ajtónyílást is csak másodszori tapogatózással találta meg, olyan mértékben egymáshoz simult a fallal az ajtó éle. Alig lehetett észrevenni, belül pedig nem volt kilincs.

Steve, hosszú idő óta először, tanácstalanul állt meg a szűk szoba közepén.

Lepillantott magára. Mezítláb volt, egy egyszerű, fehér nadrágban és még egyszerűbb szürke, ujjatlan fölsőben. Az egyetlen dolog, amit ki tudott ebből következtetni az volt, hogy valaki átöltöztette. Sosem látta még ezeket a ruhákat. Magán legalábbis biztosan nem.

- Mi történt?

A kérdés kimondva még tanácstalanabbnak tűnt, mint ahogy a fejében hangzott pár másodperccel korábban.

Semmire sem emlékezett.

Az időérzéke kifejezetten jó volt, ám csak megközelítőleg tudott rá saccolni, hogy körülbelül két órája ülhetett az egyik sarokban (ahonnan figyelhette az ajtót, így semmiképpen sem érhette meglepetésként, amennyiben valaki besétált), mikor végre valahára a saját légzésén kívül más zaj is megütötte a fülét.

A szobán kívül beszélgettek. Nem értett semmit, a mormolást hallotta mindössze, abban viszont biztos volt, hogy embereknek kellett lenniük odakint. Legalább kettőnek.

A karjában megfeszültek az izmok, mikor apró kattanást követően elmozdult az a falrész, amiről helyesen feltételezte, hogy ajtó, és hárman sétáltak be a helyiségbe. Ketten megálltak közvetlenül a bejárat mellett, két oldalt, pihenőállásban. Steve feltételezte, hogy katonák lehetnek, de az arcukat nem látta a fekete maszktól.

A harmadik érkező ellenben, amellett, hogy nő volt, nem félt megmutatni az arcát – vagy bármilyen porcikáját. Magas sarkú szandált viselt, egy zavarba ejtően rövid és vadítóan vörös szoknyát, ami éppen annyit fedett, hogy ne villanjon ki semmi alóla, a szoknyához illő, burgundi színű selyem felsőt, és egy fehér orvosi köpenyt. Koromfekete, hosszú haját egyetlen lófarokba fogta. A tartása magabiztos volt, az arca majdhogynem derűs, míg az ajkain lévő rúzs ugyanabban az árnyalatban játszott, mint a szoknyája.

Steve lassan felkelt a földről, hátát végig a falnak vetve, és éber, de tartózkodó testhelyzetbe helyezkedett. A nő nem úgy festett, mint aki kétkezes harcra készült, azonban Steve megtanulta az elmúlt három évben, hogy ne vegyen semmit készpénznek. Nem, mikor űrlények támadhatják meg az embereket, félistenek rohangálnak fel-alá kedvükre, és egy halottnak hitt náci szervezet kis híján húsz millió ember életét követeli egy elborult eszme oltárán.

A nő apró mosollyal, ujjait maga előtt finoman összefűzve torpant meg pontosan egy lépéssel Steve előtt.

- Rogers kapitány. Már régóta szerettem volna találkozni önnel.

A szőke próbálta hova tenni a lágy hangot, ám nem ismert rá. Olyan volt, akár a legfinomabb szemű homok, kicsúszott az ujjai közül, mielőtt megragadhatta volna. Ha találkozott is már korábban a nővel, semmiféle emléke nem maradt róla.

- Ki maga? – kockáztatta meg a kérdést.

- Egy kíváncsi orvos – válaszolta. Steve nem tudta volna megmondani, miért, de a derűs mosoly feszélyezte. – Nyilván foglalkoztatja a kérdés, hogy mit keres itt.

- Egy kicsit az is, hogy hol vagyok – vallotta be Steve. Vetett egy gyors pillantást az ajtónál álló őrökre, akik talpig feketében meglehetősen kiríttak a szoba környezetéből. Két megtermett, de egyáltalán nem legyőzhetetlennek tűnő férfi és egy nő. Nem látott náluk fegyvert, ami természetesen nem jelentette azt, hogy nincs is, de Steve nagyobb túlerővel is szembenézett már. Viszont nem tudta, odakint mennyien várnak rá, és azt sem, milyen lehetőségei vannak. Nem tudta, hol vannak: a levegőben, a földön, talán az alatt… Semmit. Túl sok volt a kockázati tényező. Túl sok volt a talán. Még azt sem tudta, hogy egyedül van-e itt, vagy esetleg más katonák is.

A nő mosolya kicsit szélesedett.

- Az az igazság, Kapitány, hogy nincsen épp kérdező pozícióban. Itt én kérdezek, méghozzá egyetlen egy kérdést. – A nőnek olyan fekete volt a szeme, akár a haja, és szinte alig vált el az írisze a pupillájától. Összességében volt valami furcsa az egész orvosban, de Steve képtelen volt megfogalmazni, mi az. Nem volt természetes a megjelenése. – Ha megkapjuk erre a kérdésre a választ, elsétálhat innen.

Steve nem nagyon hitte, hogy a szituáció, amibe került, ennyire könnyedén elsimítható lenne. Sokat vesződhettek azzal, hogy ide – bárhol is legyen – hozassák őt. Azt sem tudta felidézni, mit csinált azelőtt, hogy felébredt ebben a helyiségben. Az utolsó emléke… az utolsó…

Ösztönösen nyúlt a halántékához, mikor belehasított a fájdalom. Egy szisszenés kiszökött a száján.

A nő hosszú szempillái elégedetten rebbentek meg az összeszedettség maszkján keletkezett repedések láttán, és előrébb lépett egyet, aminek hála már nem is maradt távolság kettőjük között. Steve érezte a mellkasán a másik testének forróságát.

- A Tél katonáját akarjuk – susogta.

A sok lehetséges kijelentés közül, talán erre számított a legkevésbé. A döbbenet pedig még elfogadható érzés lett volna, megbirkózott volna vele, de hirtelen félelem töltötte meg a vénáit. Az ujjai lassan ökölbe szorultak, és újra végiggondolta, mit kellene tennie, hogy kijusson ebből a szobából.

- Maga pedig el fogja mondani nekünk, hol találjuk, Mr. Rogers – folytatta a nő, mikor látta, hogy nem fog szóbeli reakciót kapni a szőkétől, aki – úgy tűnt – egyáltalán nem rémítette meg. Pedig magasított sarkakkal is mindössze Steve állának a vonalát érte el, és lehetett közöttük legalább hatvan kiló súlykülönbség is, de inkább kicsit több.

- Azt várhatja – közölte a férfi.

A nő elmosolyodott. Steve pedig hirtelen nem kapott levegőt, a mellkasában felhágott az égető fájdalom. A fehér szobát a teljes sötétség nyelte magába, mielőtt még egyáltalán szólásra nyithatta volna a száját.

A helyszín Oroszország északi része. A Szmolenszki katonai repülőtérre fognak először megérkezni, ahonnan kocsival viszik tovább az egységet egészen Kholmogoryig. Itt, látja? Valamivel több, mint 1500 kilométer a távolság. Az időjárásra való tekintettel olyan huszonegy óra is lesz, mire autóval megteszik, de Oroszország nem örült, mikor felvetettük, hogy szeretnénk hosszabban használni a légterüket.

A térkép alapján itt nem lehet sok minden.

Nincs is. Legalábbis a felszínen nincs. Viszont van egy eddig titkosnak hitt, ötvenes években épített katonai támaszpont a föld alatt száznyolcvan méterrel, a város mellett.

Nem igazán értem, uram, hogy nekem vagy egy tizenegy fős csapatnak mi lenne itt a dolga. Egy már nem aktív támaszpontról beszélünk, igaz?

Steve feje olyan intenzitással lüktetett, mikor magához tért, hogy néhány pillanatig komoly veszélyét érezte annak, hogy hányni fog. Mélyeket lélegzett, a száján keresztül, és lassan enyhült annyit a hasogatás a koponyájában, hogy képes legyen kinyitni a szemét.

Amennyire meg tudta állapítani, már három napja lehetett a vakítóan világos szobában, de mivel nem voltak ablakok és a világítást sem kapcsolták le egyetlen pillanatra sem, egyre kevésbé volt benne biztos. Azért tűnt ez a három nap viszonylag biztosnak és reálisnak, mert eddig három alkalommal tették fel neki ugyanazt a kérdést, mindig megközelítőleg azonos időközönként. Lehetett akár huszonnégy óra is.

Hol van a Tél katonája?

Második alkalommal konokul hallgatott, mire a talpig feketét viselő katona egyszerűen kisétált a helyiségből, csöndet és bizonytalanságot hagyva maga után. Steve megpróbálta kirúgni az ajtót a helyéről, de nem jutott vele semmire. Ezt a szobát úgy tervezhették, hogy még az átlagosnál nagyobb fizikai erővel szemben is kitartson.

Harmadik alkalommal egy fásult „nem tudom” is kitelt tőle. A katona lerakta a padlóra a kezében lévő fél literes, címke és bármiféle jelöléstől mentes üveget, amiben ránézésre víz lehetett. Azt sem tartotta kizártnak, hogy belekevertek valamit. Azonban több mint két napja nem ivott, úgyhogy Steve nem válogathatott. A feje szinte állandó jelleggel hasogatott, és gyengébbnek érezte magát, mint mikor először felébredt a helyiségben. Az anyagcseréje jóval gyorsabb, mint egy átlagos emberé, emiatt pedig gyakrabban és többet kellene ennie. Ha mást nem is, innia muszáj volt. Azzal nem lesz előrébb, ha szomjan hal.

A víznek volt egy kis mellékíze, de messze nem olyan erős, hogy két kortyolással ne tüntesse el a felét. A maradékot félretette. Nem tudhatta, mikor kap megint.

Annak ellenére, hogy kissé hűvös volt a helyiségben, Steve lehúzta magáról a trikót, aztán nekidőlt a falnak, és az arcára terítette. Mindössze egy-két órára bírt elaludni, amikor éppen sikerült, ami nagyon gyorsan le fogja dönteni a lábáról. Valahogy muszáj volt pihennie egy kicsit.

Sosem vett részt katonai kiképzésen. Miután Erskine meglátta benne a lehetőséget, és zöld utat adott a seregbe, csupán pár hétig vett részt edzéseken, amik jobbára a fizikai erőlétet tették próbára. Sárban csúszás, szöges dróton átjutás, falmászás, felszereléssel futás, némi fegyverismeret, aminek során szét kellett szedniük, majd újra összerakniuk puskákat és pisztolyokat. Sosem készítették fel arra, mi várhatott rá odaát. A nagybetűs háborúban. A rövid és inkább csak jelképes kiképzés után jött Erskine széruma és Howard Stark gépe, aztán beállt pár hónapra kóristalánynak, végül az olasz fronton kötött ki. Egyenest fejest ugrott a második világháborúba. Az ösztönei vezették, a józan paraszti esze és az a kevés tárgyi tudása, amit könyvekből szedett magára azokon a nyarakon, mikor neki csak délelőtt voltak órái, és meg akarta várni, amíg Bucky végez a raktárban.

Bucky.

Steve akaratlanul is összepréselte a száját.

Hol van a Tél katonája?

Elképzelése sem volt róla. A Washingtonban történtek után mindent megtett Sammel az oldalán, hogy megtalálja a férfit, ám fél éven keresztül semmi. Érezték, hogy nem jártak rossz nyomon, de Bucky túlságosan előttük járt. Túlságosan jó volt a rejtőzködésben. Steve és Sam katonák voltak. Nyilvánvalóan olykor szükséges volt, hogy megbújjanak valahol és várjanak, ám ez a fajta eltűnés… Ez az ő képességeiken túlmutatott. Steve szerette volna Natasha segítéségét kérni, azonban mindig eszébe jutott, amit a kórházban mondott neki a nő. Arról, hogy a Tél katonája egy szellem, és hiába próbálta megtalálni éveken át. Emellett Natashát az a golyó meg is ölhette volna. Csakis azért maradt életben, mert nem ő volt a célpont. Nem kérhette ilyesmire. Neki most azzal kellett törődnie, hogy új életet, új történetet építsen fel magának.

Nem tudta, hol van Bucky, pedig nagyon szerette volna tudni. Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy semmit sem árulhatott el a fogvatartóinak, akármivel is próbálkozzanak. Nem mintha egyébként megtette volna, akarattal biztosan nem. Viszont hallott történeteket, látott filmeket és olvasott jelentéseket. Léteztek igazságszérumok. Létezett olyan kín, ami mellett az ember nem tudott józan maradni.

Steve ajkai apró mosolyra húzódtak. Nem tudott semmit. Tehettek akármit, nem tudott semmit.

Bucky biztonságban volt tőlük. Akárhol is legyen.

Egészen két hónappal ezelőttig inaktív volt. Úgy tűnik, más is tudomást szerzett a létezéséről. Feltűnt a színen egy orosz anarchista csoport, akik különös érdeklődést szentelnek meglehetősen… kényes, kommunista hadműveletnek még a Szovjetunió idejéből, és sajnálatos módon összefűződéseket találtunk a HYDRA-val is.

Azt hittem, sikerült felszámolni a kettős ügynököket, és ezzel a HYDRA maradékát is.

Hetven éves szerveződésről beszélünk, Kapitány. Nem megy egyik napról a másikra, és őszintén szólva, nem az európai és ázsiai leválásokkal foglalkoztunk eddig elsősorban.

Mi a csoport célja?

Szuperkatonák létrehozása és toborzása.

Steve köhögése nyomán a vérpermet apró, vadítóan vörös pöttyökkel festette tele a hófehér padlót. A katona oda sem figyelve lépett rá bakancsával és kente szét a földön a cseppeket, miközben újabb ökölcsapással kényszerítette ki a levegőt a szőkéből.

A fájdalom tompa volt. Nem kibírhatatlan, de nyilvánvalóan fájt.

Ez volt a hetedik nap. Steve nem tudta, hogy abba a kevés száraz kekszbe vagy a vizébe tettek valamit, azonban arra ébredt fel a néhány órás, álmatlan alvásából, hogy a falnak dőlve lóg és mindkét karját a feje fölé bilincselték. Egészen lenyűgözve érezte volna magát, ha a fejét hasogató fájdalomtól nem fenyegette volna az a veszély, hogy elhányja magát. Így inkább koncentrált a légzésére, hátradöntötte a fejét, és várt.

Nagyon hosszan várt. Próbálta feszegetni a béklyókat is, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy kirántsa őket a falból. Szerette volna azt hinni, hogy mindössze a bilincsek bizonyultak túl erősnek, nem ő maga túl gyengének.

Aztán egy a sok feketébe öltözött alak közül besétált a helyiségbe. Nem tette fel a szokásos, mostanra monotonná vált kérdést, amire Steve már egyáltalán nem reagált, hanem odasétált hozzá, és ütni kezdte. Nem találomra, nem dühből. Ezek kimért, átgondolt ütések voltak – és mindig ugyanoda érkeztek.

Steve homályosan látott, és a szája sarkából vér szivárgott az állára a felrepedt ajkából.

A tizenharmadik (csak a számolásnak köszönhetően volt még eszméleténél) ütés után nyílt az ajtó. A katona félúton megtorpant, majd hátrébb lépett, és felvette azt a pihenőállást, amiről Steve tudta, hogy katonai kiképzésben kellett részt vennie. Ha nem is hivatalosban, valamilyenben.

A doktornő mosolya derűs volt, akár az első napon. Ezúttal a fehér köpeny mellett smaragdzöld ruhát viselt, és az ajkain is sötét árnyalatú rúzs fénylett. Ettől a szeme még feketébbnek tűnt.

- Nagyon makacs, Mr. Rogers.

- Senki sem tökéletes – préselte ki magából nehézkesen. A nyelve nehezen mozgott, ráadásul a vérrel keveredett nyáltól elfogta az öklendezés. Ebbe a verésbe nem fog belehalni, de az biztos, hogy jól sem fogja magát érezni tőle még hosszú ideig. Főleg, hogy a teste a megfelelő táplálék– és folyadékpótlás nélkül nem működött ugyanolyan jól.

- Ó, ez tévedés – nevetett fel halkan a nő. Úgy közelítette meg a falnál lógó férfit, akinek mind a feje megtartása, mind annak az elérése kezdett gondot okozni, hogy a térdei ne mondják fel a szolgálatot, hogy gondosan kikerülte a vérfoltokat. – Létezik a tökéletesség. Csak mindenki másként definiálja.

- Maga hogyan? – kérdezte lassan, vontatottan Steve. Nem volt épp szép dolog, de egyáltalán nem bánta volna, ha most lesz rosszul, mikor a doktor előtte állt.

- Erős. Kíméletlen. Irányítható.

Steve homloka ráncba szaladt. Szuperkatonák. Emlékezett rá, hogy… hallott valamit erről. Mielőtt… mielőtt elküldték volna őt egy…

Küldetésre.

A szóval együtt a szokásosnál sokkal erősebb fájdalomlöket is berobbant a fejébe. Felnyögött, és összeszorította a szemét. Éppen elég volt a hasogatás, amennyiben még a vakítóan fehér falakat is néznie kellett volna, biztosan elájul.

Finom ujjbegyek érintették határozottan az arcát. Arra kényszerítették, hogy felemelje a fejét. Steve csupán hunyorgásnyira bírta kinyitni a szemét. A doktornő szemében olyasfajta megszállottságot látott, amivel már találkozott élete során. Akkor is hasonló hidegséggel és számítósággal párosult. A legrosszabb kombináció.

Lehet, itt a vége.

- Felesleges harcolnia, Kapitány – suttogta az arcába a nő. A leheletén a szőke bort és mentát érzett. – Előbb-utóbb úgyis megkapjuk, amit akarunk. Egyszerűbb lenne, ha nem küzdene, hanem… kooperálna. Végeredményében ugyanoda fogunk kilyukadni, csak utóbbi esetében megspórolná magának ezeket az apró kellemetlenségeket.

Steve erőltetetten felnevetett.

Magánál kellett maradnia. Ébren kellett maradnia.

- Miért kockáztatták meg, hogy elkapjanak? – kérdezte végül. Miközben egyenként kimondta a szavakat, végig a nőt figyelte. Hátha a reakciói elárulnak valamit. – Miért nem… kutatnak utána?

Mindketten tudták, kiről beszél.

- Először is, tudjuk, hogy maga is kereste őt, Kapitány – válaszolta a doktornő. A tekintete megtelt egyfajta éhséggel, ahogy végigpillantott Steve félmeztelen, máris kékülő-vöröslő foltokkal borított testén, ám nem ért hozzá vagy közelítette meg még jobban, ahogy arra a férfi számított. – Másodszor pedig… Számoltam annak a lehetőségével is, hogy esetleg vonakodni fog együttműködni velünk – mosolygott.

Ez semmiben sem segített Steve-nek megértenie, hogy miért pont őt választották, és miért érte meg elrabolni. Még, ha csak az amerikai hadsereg tagja és volt SHIELD ügynök lett volna, de ő volt Amerika Kapitány, a Bosszúállók tagja. Ennél sokkal egyszerűbb módjai is lettek volna annak, hogy Bucky nyomára bukkanjanak. Ráadásul minél tovább tartják itt, annál nagyobb az esélye, hogy lebuknak. Minden egyes perccel nőtt a kockázat, ami láthatóan a legkevésbé sem zavarta a nőt.

Egy összefüggést nem vett észre. Egy aprócska darab hiányzott még a kirakósból.

A doktor nem folytatta a válaszok adását, hanem megeresztett még egy utolsó mosolyt Steve felé, aztán sarkon fordult, és kisétált a helyiségből. Mielőtt Steve feleszmélhetett volna, a katona ökle már az arcában landolt.

Tudomásom szerint az elmúlt hetven évben hiábavalóan próbálkoztak létrehozni a szérumot még egyszer. Nem sikerült. (Bruce.)

Valóban nem. Csakhogy a sikertelen próbálkozások nyomán egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy ideje másféleképpen kísérletezni. Már nem az a legfőbb céljuk, hogy tökéletesen lemásolják a maga sikerét, Kapitány.

Hogyan próbálkoznak?

Annak a szernek a szintjét el tudják érni, amit Zola is kifejlesztett. (Bucky.) Ez éppen elegendő arra, hogy a kísérleti alanyok fele szörnyű kínok között meghaljon, a másik felének a szervezete viszont beépíti magába a szer… bizonyos változó tulajdonságait. Az átlagosnál nagyobb fizikai erő, különböző mutációk… De a szer instabillá teszi az alanyokat.

A szobában a hőmérséklet olyan szintre esett, ami mellett Steve megállás nélkül reszketett a vékony nadrágban és még annál is kevesebbet érő trikóban, amit ráadásul mocskosra festett a saját vére.

Csak ki kellett bírnia ezt az egészet. Nem adhatta fel. A küldetés mindössze ötven órát vett volna igénybe – és most már legalább arra kezdett emlékezni, hogy bevetésre rendelték. Legalábbis ez motoszkált az agya leghátsó, még valamennyire funkcionáló részében. Már biztosan tudják, hogy valami félresikerült. Steve nem hitte, hogy ő lenne a kormány prioritásának csúcsa, de biztos volt benne, hogy az akció fontos volt. Abban is, hogy nem egyedül indult el rá.

Már kereshették.

Kérdés, hogy mennyire lehetett messze az eredeti célhelyszíntől. Kérdés, hogy a fogvatartói mennyire ügyesek. A napi egyszeri látogatásokból ezt nem tudta megállapítani, mindössze azt, hogy profik. Steve-ben eddig fel sem merült, hogy valaha, akárcsak hasonló helyzetbe kerülhet. Nem futott el a harcok elől, és mindig talpra kecmergett. Az nem jutott eszébe, hogy mi történne, ha már nem lenne képes talpra kecmeregni.

Mindig volt mellette valaki.

Valaki mindig bevédte őt hátulról.

Már kis milliószor végiggondolta a lehetőségeit azóta, hogy bekerült a fehér ketrecbe, és sosem jutott előrébb. A megoldások száma lassacskán csökkent, ahogy az erő elhagyta a testét. Sajogtak az izmai, fájtak az ízületei, és sokszor ahhoz is gyengének érezte magát, hogy felüljön. A sérülései valamelyest begyógyultak, de egyáltalán nem olyan gyorsan és alaposan, mint ahogy megszokta.

A fejfájás kezdett állandó lenni.

Steve inkább az emlékeibe és fantáziákba menekült. Egyszerűbbnek és egyszerre szükségesnek tűnt, hogy kizárja a valóságot, amivel nem tudott mit kezdeni. Az után, hogy fellógatták és kicsit megdolgozták, megpróbált egyszer kitörni. Sikerült félrelöknie a katonát, akit másnap beküldtek hozzá, feltenni az ominózus kérdést, és átjutott a küszöbön. Azért, hogy a sajátjához hasonló szobába jusson, aminek viszont nem volt nyitva az ajtaja, és még hat maszkos várakozott ott.

Üvöltött.

Ezután nem látta értelmét kísérletezni. Valószínűleg eltört az egyik bordája, mikor visszarángatták ebbe a helyiségbe, és ugyan nem tartott a gyötrelmektől, élt már át sokkal rosszabbat is, annak nem volt értelme, hogy a szükségesnél rosszabb állapotba juttassa magát.

Életben kellett maradnia. Ez lebegett előtte egyetlen célként. Ha elég ideig kihúzza, akkor a többiek meg fogják találni. Talán nem Fury és Natasha, de Sam biztosan. Talán még Tony is meg tudja valahonnan, hogy nem jelentkezett.

- Gyerünk Steve – mormolta. Oldalra esett a feje, neki a falnak. Csak a sarokban volt képes megülni, mert ott két irányból tartották őt a falak.

Lehunyta a szemét.

Aludni nem bírt a kényelmetlen póztól és a helyiségben áramló alacsony hőmérséklettől, azonban elmerülhetett az emlékképekben.

A második világháborút látta, a Kommandóval és Buckyval töltött napok egyikét. Két rajtaütés között az erdőben táboroztak. Tüzet raktak, biztosították a környéket, és végre pihentek. Steve nem kifejezetten szívlelte a várakozással töltött perceket, örült, ha haladhattak előre. Ha menthették az embereket és rombolhatták a Vörös Koponya birodalmát. Azonban megtanulta értékelni a csendes pillanatokat. Mikor Falsworth és Morita összevesztek francia kisasszonyok merész dekoltázsán, Steve pedig csak elnézően mosolygott (mert mit tudott ő akkor a nőkről?), miközben a karján érezte Bucky karjának a melegét, annyira közel ültek egymáshoz. Megnyugtató volt. Biztosította felőle, hogy barátja életben van. Nem vesztette el. A háború nem vette el őt tőle.

Akkor még nem.

Az emlék a gondolat hatására drasztikusan megváltozott. Az erdő helyére szürke tömbépületek nőttek, a tábortűz helyett óriási légi szállítók roncsai lángoltak, a füstfelhőből pedig kibontakozott egy alak.

Fekete volt, akár a legdermesztőbb, csillagok fényétől mentes őszi éjszakák.

A járása magabiztos. A kezében lévő fegyver készen arra, hogy öljön vele.

A maszktól és a szemüvegtől Steve nem látta őt rendesen, de már tudta, ki az.

A Tél katonája.

James Buchanan Barnes.

Ezt honnan tudják?

Egy beépített SHIELD ügynök volt az első alany. A HYDRA felszámolása közben videófelvételek és jelentések kerültek elő a kísérletekről.

Senki sem kereste ezt az ügynököt?!

Mivel beépített ügynök volt, csak bizonyos időközönként jelentkezett, és az adott szituációtól függően előfordult, hogy nem volt lehetősége felvenni a kapcsolatot az irodával. Emiatt túl későn kezdtünk gyanakodni.

Tehát, szuperkatonákat akarnak létrehozni. Miért fontos ez a bázis?

Ideköltöztették a laborjukat. Ez félreeső hely, még Oroszországon belül is, és tisztában vannak vele, hogy az amerikai kormánynak a diplomáciai kapcsolata az oroszokkal nem mindig… zökkenőmentes. Nem vezethetünk csak úgy külföldi akciót erre a helyre. Ezért, mikor kirobbant a washingtoni balhé és a HYDRA felszámolásra került, elhagyták az államokat.

Steve a plafont bámulta. Egész felüdülés volt a szürke a fehérhez képest. Megnyugtató. Nem háborgott úgy a gyomra a látványától.

- Hol van a Tél katonája?

Ez volt a tizenötödik alkalom, hogy megkérdezték tőle. Vagyis tizenöt napja lehetett már ezen a helyen, és mindössze két helyiségben járt eddig, összesen egy női arcot és egy fekete maszkot tudott megkülönböztetni egymástól. Tizenöt. Nap. Egy nagyon kicsit bánta, hogy sosem ajánlottak fel neki rendes kiképzést, és ő maga sem szorgalmazta erélyesebben a múltban.

Azért fog itt ragadni, mert nem volt megfele—

Nem, nem fog itt ragadni! Ki fogják hozni őt innen.

Nem maradhatott ezen a helyen. Célja volt az életének. Meg kellett találnia Buckyt, ha már egyszer a férfi visszalépett az életébe egyik napról a másikra. Az az üresség, ami azóta gyötörte és marta belülről, hogy a vonatról látta lezuhanni a fenyegető mélységbe barátját, végre valahára kezdett megtöltődni. Célja lett az életének amellett, hogy az embereket védje, amennyire tőle és az erejétől telik.

- Bucky – suttogta. Az ajka, ami több helyen is felrepedt a kiszáradástól, újra vérezni kezdett. Pislognia kellett, hogy az izzadtság a homlokáról ne folyjon a szemébe.

Eddig a hideg rázta, most pedig melege volt.

- Bucky? – kuncogott fel a nő. Steve mellkasa akaratlanul is megemelkedett, mikor megérezte a bőrén a gyengédnek szánt érintést. Elhitte volna a gyengédséget, amennyiben nem tudta volna, mi következik. – Ez nagyon édes. Nekünk viszont nem a gyerekkori pajtása kell, Kapitány. Ő meghalt. Mi a Tél katonáját akarjuk.

Steve felnyögött, ahogy a hűvös acélpenge újra belemerült a húsába. Ezúttal a csípője fölött néhány centivel. Nem túlságosan mélyre, három-négy centit csak. Pontosan elég ahhoz, hogy nagyon fájjon, de ne lehessen véletlenül sem létfontosságú pontokat eltalálni.

Ettől függetlenül nem hitte, hogy a nő tudott volna hibázni. Nem akarta a halálát. Ó, nem.

Érezte, hogyan folyik le két csíkban a lábáról és az oldalán a vére az asztalra, amin feküdt, lekötözve és teljesen magatehetetlenül. A meztelenség tíz napja még zavarba ejtette volna, de jelenleg csak arra koncentrált, hogy eszméleténél maradjon, és véletlenül se csússzon ki olyasmi a száján, amit nagyon megbánhat.

Nem tudta, hol van Bucky. Szerette volna tudni, de nem tudta. Ennél nem adhatott többet a nőnek, akármit is csinált vele. Steve viszont a múltjukat sem szerette volna kiadni.

Bucky olyan harcokat vállalt érte Brooklynban, amikre semmi szükség nem volt, és amikből esetenként ő is sérülten került ki. Volt olyan tél, mikor három állást vállalt azért, hogy fűteni tudjanak, és Steve ne fagyjon halálra. Bucky kiállt érte akkor is, mikor senki más, soha életében. Fájdalom és szenvedés terhét cipelte miatta.

Az volt a legkevesebb, ha ezt most ő is végigcsinálja.

A doktornő türelmetlenül ciccentett a nyelvével, játékosan húzta végig a kést Steve remegő bal karján. Azon már két seb tátongott, és a szőke felkészült, hogy hamarosan egy harmadik is kerüljön melléjük.

- Tudja, hogy nem fogom megölni, Mr. Rogers. Igaz?

Steve csak halkan hümmögött. Már kettőt látott a foltból a feje fölött a plafonon. A látása annyira elhomályosult, hogy annak megállapítására sem volt képes, mi lehetett az.

- Miért nem adja fel? Csak nem élvezi a fájdalmat?

A nő groteszk módon felvillanyozott arca beúszott a látóterébe, a fekete lófarok az arcát simogatta. A hajából szálló illat sokkal inkább érződött szagnak számára, és kaparni kezdte a torkát a köhögés tőle.

- Nem mondok… semmit – válaszolta.

- Miért védi őt? – A kés felvándorolt a válláig, a hegye néhány másodpercre belesüllyedt az ott lévő vágásba, ami fájdalmas sziszegést csalt Steve ajkaira, majd tovább haladt a nyakára. Ott pihent meg. Érezte az ádámcsutkájával, mikor nyelt. – Meg akarta ölni magát. Három alkalommal. Egyszer majdnem sikerült is.

A CÉLPONTOM VAGY!

Ki a fene az a Bucky?

Hazudsz!

- Előbb-utóbb megtörjük, Kapitány. Mindenkit meg lehet törni. Csak a megfelelő… pontot kell megtalálni hozzá. Mint a dominó.

Túlságosan sok vért vesztett és túlságosan kimerült volt, Steve szinte alig érezte a következő szúrást, miközben a feje erőtlenül oldalra bukott. A sötétségben pedig egy rosszfiús mosolyt és borostás állat látott.

Civilek őrzik a támaszpontot, de ők azt hiszik, hogy ez csak valami fegyverraktár. Odabent, amennyiben a forrásunk nem tévedett, negyvenegy kiképzett katona várja magukat, és egy tudós. A katonákat szükség szerint likvidálhatják, de azt a tudóst élve kell kihozniuk onnan. Fontos információkkal rendelkezik. Olyanokkal, amiket az aktákban nem fogunk megtalálni.

A civilek?

Szükség szerint likvidálhatóak.

Nem szeretném, hogy szükség legyen rá.

Megértem, hogy ragaszkodik az elveihez, Kapitány, de ez már nem a negyvenes évek. A rosszfiúk változnak, és már nem érdekli őket a betyárbecsület. Ha azzal előrébb jutnak, a saját anyjukat is hátba szúrják és eladják a húgaikat. Az elvei nem fogják segíteni.

Akadályozni sem fognak semmiben.

Azért fog itt ragadni, mert nem volt megfelelő kiképzésben része.

Talán, amennyiben nemcsak szerencsével és egy rendkívüli ember segítségével kerül be a programba, hanem a tudása alapján válogatják ki, akkor minden másként lehetett volna. Nem dédelgetett tévképzeteket. Tudta, hogy a háborúban meghalhatott volna. Minden egyes küldetésre úgy indult el, hogy tisztában volt vele, akár az utolsó is lehetett. Viszont a hazájáért harcolt, a legjobb barátja oldalán, remek emberek gyűrűjében. Készen állt volna meghalni. Megfizetni a szabadság árát. Ugyanezek az érzések motiválták New Yorkban is, az invázió idején. Nem sok esélyük volt a győzelemre, mégis úgy gondolta, nem adhatja fel. Ha meg kellett halnia, ám legyen, de nem fogja cserbenhagyni a csapatot, sem az embereket, akik még annyit sem tehettek saját védelmük érdekében, mint ők hatan.

Meg volt róla győződve, hogy harc közben fog elesni, amikor megtörténik. Belevezette Grönlandba a bombákkal teli repülőgépet, mert tudta, hogy ezzel milliók életét menthette meg, és egy kicsit… készen állt a halálra. Egyedül Peggy kötötte az élethez. Elvesztette a szüleit, aztán a szeme láttára halt meg az ember, aki hitt benne, hitt a nyegle srácnak Brooklynból, végül elvesztette élete legfontosabb személyét is. Nem hagyhatta, hogy a város sorsa is ez legyen, ahol ők ketten felnőttek.

Minden rémálmában Bucky utolsó, hosszan visszhangzó üvöltését hallotta.

Aztán itt kötött ki.

Egy fehér szobában, aminek a falai percről percre változtak, és ahol minden másodperc olyannak tűnt, mint az örökkévalóság. Nem hagyták, hogy meghaljon. Nem próbált öngyilkos lenni, és ők is tudták valahonnan, hogy sosem tenné meg. Csinálhattak vele bármit, önként nem tudott véget vetni az életének. Nem mondott nekik semmit a Tél katonájáról.

Gyors. Erős. Acél karja van.

A kínzás pedig emiatt folytatódott.

Huszonhárom nap.

Ha kapott volna kiképzést, valami más lenne most?

Bucky kapott kiképzést, mégis a HYDRA támaszponton kötött ki – mondta egy kis hang a fejében. Csakhogy arra senki sem képezhette ki, amivel a HYDRA szembesítette – vitatkozott önmagával.

Ha kapott volna kiképzést, megmenthette volna Buckyt? A kísérletektől, amikről sosem mesélt neki, miután kiszabadította? A zuhanástól, aminek meg kellett volna ölnie őt? Attól, hogy egy gyilkológépet csináljanak belőle, akit úgy vettek le a polcról, ha szükség volt rá, mint valami rongybabát?

Steve egyszer sem sírt, mióta Bucky meghalt. Mióta azt hitte róla, hogy meghalt, és mindezt azért, mert követte őt egy olyan harcba, amit ő nem is akart megvívni. Bucky abba halt bele kis híján, amit egész életében csinált: védte Steve Rogerst. Most, az oldalán fekve, minden egyes lélegzetért kimerülésig hajszolva a szervezetét, Steve hagyta, hogy a könnyek lassan legördüljenek az arcán. Elvégre, a könnyek is azt bizonyították, hogy még mindig élt.

Egy kísértethistória.

Amennyiben meghal, másodszor is cserbenhagyja őt. Ezzel tökéletesen tisztában volt. Mégis, egyre kevésbé látta a fényt az alagút végén.

- Steven Rogers – lehelte lehunyt szemmel. Összekoccantak a fogai a vacogástól. – Kapitány. Öt, négy, kilenc, nyolc, öt, nyolc, hét, nulla.

Az akaraterejét talán nem tudták megtörni, azonban az a nő nagyon jó úton haladt afelé, hogy a testét sikerüljön. Az étel- és italmegvonás miatti gyengeség kikezdte a szervezetét, a sebesülések még inkább. Kimerült volt, de aludni nem bírt. Ha sikerült is, mindig rosszullétre ébredt. Semmivel sem érezte kipihentebbnek magát.

- Steven Rogers…

Hallotta nagyon távolról, hogy nyílik az ajtó.

- Kapitány…

Valaki megérintette a vállát. Egész testében megrázkódott, és epét öklendezett fel. A hátán lévő sérülések, amik éppen csak gyógyulni kezdtek, felszakadtak az erőlködéstől.

- Öt, négy… K-kilenc.

A hajába markoltak, durván rántották fel a földről a fejét.

- Nyolc… öt.

A halántéka nekicsattant a padlónak. Kérdeztek tőle valamit, de nem értette, mit.

Mi tesz téged boldoggá, Steve?

- Nyolc. Hét… Nulla…

Bucky.

Legyen óvatos, Kapitány. Nagyon sok mindent nem tudunk erről a szervezetről, de itt a lehetőség, hogy azelőtt vessünk véget a terveiknek, hogy igazán belekezdenének. Nem tudjuk megjósolni, mi vár magukra ott. A jégeső hadművelet szigorúan titkos, csak a tízfős csapatának beszélhet róla és árulhat el részleteket. Hétfőn, hajnali öt órakor jelentkezzenek az E hangárban.

Mivel az elmúlt, megközelítőleg két napban a fáradtságtól és a folyamatos, szűnni nem akaró fájdalomtól hallucinációk gyötörték, először azt hitte, csak képzeli a zajokat. A puffanásokat, a reccsenéseket. A kiabálást. Összeszorította a szemét, szorosabban fonta maga köré reszkető karjait, és remélte, hogy ez nem lesz olyan rossz, mint az előző alkalom.

Nem bírta már hallgatni.

Aztán kinyílt az ajtó. Még több fény sütött a szemébe, de egy elmosódó, fekete bakancs alakját még sikerült kivennie.

Kibírna még egy összeverést? Valószínűleg igen.

Azelőtt felnyögött, hogy még az érkező megállt volna előtte, aztán lassan leguggolt. Ujjak érintették a vértől ragacsos bőrt, de nem a megszokott durvasággal. Steve összeszedte az akaratereje utolsó morzsáit, hogy felhunyorogjon a másikra, mikor az picit megemelte a fejét.

Egy fekete maszkot és nagyon sötét tincseket látott, illetve egy túlságosan is ismerős szempárt. Még saját maga számára is ismeretlenül hatott az a zokogáshoz hasonló hang, ami felszakadt a torkán.

Ez nem lehetett képzelgés. Nem lehetett. Nem bírta… Nem bírta volna ki.

- B-Bucky – nyögte száraz, már-már megtört hangon.

Egy pillanatig elöntötte a rettegés, ahogy az alak megemelte a kezét, mert azonnal az ütést várta, és ez azt is jelentette volna, hogy csak egy újabb hallucinációval volt dolga, ám csak valami durva szövet siklott a testére. A sérülései égve jelezték, hogy nem örülnek a találkozásnak, de így legalább már nem volt teljesen meztelen.

Egy kar siklott a dereka köré, és meglepő erővel húzta őt fel a földről. Nem tudta visszafogni a nyöszörgést, miközben szépen lassan függőleges helyzetbe került. Próbált talpon maradni, megállni a saját lábán, azonban ehhez túl gyenge volt. Ha nem lett volna a kar szorítása és a másik test segítsége, biztosan összeesett volna. A feje a szokásosnál is jobban fájt, és alig látott valamit.

Tettek egy lépést előre, de Steve abban a pillanatban kis híján megint a padlón kötött ki. A férfi rántott rajta egyet, hogy újra talpra állítsa, ám hiábavaló volt, szinte azonnal megint elvesztette az egyensúlyát.

Steve hökkentségében és fájdalmában egyaránt kiáltott fel, mikor a derekáról a kar a hátára csúszott, egy másik pedig a térdei alá. Olyan könnyedén kapta fel őt a férfi, mintha nem lett volna súlya. Minden egyes lépés, amit megtett, kétszer annyi fájdalmat okozott a szőkének, de összeszorította a fogait, és tűrt, mert pár másodpercben belül kint voltak a fehér szobából.

A fekete kabáttal fedett vállra csuklott a feje. Tompán, érzések nélkül figyelte, ahogy mozdulatlan testek mellett haladnak el. Az sem érdekelte, ha halottak.

- Bucky – suttogta.

Hamarosan már nem volt olyan világos, és ez Steve-nek segített, hogy az egyre erősödő fizikai fájdalmak ellenére magánál tudjon maradni. Szürke betonfalakat látott, neonlámpákat a plafonon, és rengeteg számítógépet, plafonig nyúló szekrényeket, térképeket. Ajtókat, teljesen ugyanolyanokat. Minden egybefolyt. Nem tudta, hány szobán haladhattak át, nem bírta megszámolni, hány test mellett mentek el.

Csak pár másodpercre torpantak meg: a levegőt nyikorgó hang töltötte meg, és pillanatokkal később Steve megrándult a testének vágódó hideg levegőtől. Nedvességet érzett az arcán. Talán eső. Szél csípte a bőrét.

Ráismert a halk kattanásra, amit egy autó ajtaja adott ki, mikor kinyitották. Azt nem tudta rendesen megnézni, miféle kocsi lehetett, mert az erős széltől nem bírta nyitva tartani a szemét.

Vacogva, a végtagjait alig érezve döntötték be a hátsó ülésre. Hálásan zihált, mikor végre valahára nem kellett megmozdulnia, attól meg kis híján ismét elfogta a görcsös nyeldeklés, hogy ráterítettek a testére egy takarót.

Mire beindult az autó motorja, már nem volt magánál.

| következő |

♥

jarithka — Thu, 19 Jun 2014 11:02:14 GMT

♥♥♥

Happy Birthday, you adorable meatball ♥

jarithka — Fri, 13 Jun 2014 19:06:11 GMT

I know you can't be with your family because you are not at home at the moment, but I hope your day was wonderful and you could celebrate it with people who you like :) You are a sweet, wonderful guy, and I just wish you a lot of happiness. You accomplished a lot of things in your life already, and I truly think you are a very good human being.
Thank you, Lisa Evans, for this wonderful boy of yours. He's just perfect.

i edited the photos so credit's for me

Definitely the sun

jarithka — Thu, 05 Jun 2014 18:26:08 GMT

Even when I'm so damn exhausted, a little hopeless, whiny and disappointed; only one smile is enough to feel better ♥

✖

Dolgok, amikre büszke vagyok

jarithka — Sun, 25 May 2014 16:43:29 GMT

Szerettem volna már pár napja posztolni, de csak most jutottam el idáig.
Ági linkelésének köszönhetően aznap este sikerült belefutnom a hírbe, mikor kikerült: az Aduász Merengőn májusi kiemelt lett ♥

Borzasztóan büszke vagyok erre a történetre, és nagyon-nagyon szeretem. Sokat dolgoztam vele, két és fél év fogcsikorgatás, nevetés, nyögés és sírás volt, de minden pillanatát élveztem. Nem ez volt az első Bosszúállók fandomos írásom, de az első nagy, többfejezetes, komoly és nagy lélegzetvételű. Ráadásul, ahogy én tudom, az első Loki/Tony magyarul, ami kikerült internetre. Az végképp elképesztő, hogy ennek köszönhetően a magyar fandomban több a frostiron történet, mint a thorki XD Igen, nagyon büszke vagyok.
Hiányzik is. Amennyire elhittem, hogy nem fogok neki második részt írni, annál bizonytalanabb vagyok jelenleg az eltökéltségemben. Már több mint valószínű, hogy lesz második rész - amint jól megterveztem. Nem fogom elrontani az első szériát.

Nyáron szeretném rendesen átolvasni és kijavítani a benne maradt hibákat. Lesz rá időm. Megérdemli. Annyi mindent adott nekem. Az Aduász találkozókat, elképesztő olvasókat, még elképesztőbb kritikákat, szuper emlékeket. Sosem gondoltam volna, hogy idáig növi ki magát a történet. Tényleg nem. Mikor először posztoltam lj-re és Merengőre, úgy voltam vele, örülni fogok, ha kapok fejezetenként 3 kritikát. (Két olyan karaktert shippeltem másfél-két hónappal a film után, akiknek egy közös jelenete volt, és akkor is meg akarták ölni egymást XD (SEXUAL TENSION.)) Aztán körülbelül 360 kritikával zárt a történet, plusz nem egy mailben küldött hozzászólással. Csak wow.

Néhány screenshotos bizonyíték még, bár ezek főleg csak magamnak vannak, hogy akkor is virulhasson a fejem, amikor eljön a júniusi kiemeltek ideje.

I wanted a real life post but it turned into almost completely Marvel, oops

jarithka — Wed, 21 May 2014 15:38:00 GMT

I found this quote, and all I want to do is writing something based on this sentence.

"And when I leave you will finally understand, why storms are named after people."

It's damn great. It's so intense, it's a little dark but seductive at the same time... Plus, the whole storms are named after people thing is amazing. For a long time I didn't know why tornados and storms are named after people, but I really love this parallel. "After everything I've done to you, you will finally understand." Ah, so great~
So yeah, I'd like to write something with it, I'll think of a plot - or just let it come to me.

I love how much I write lately. I'm still working on this Steve/Bucky fanfiction, it's over 25.000 words, and yesterday I could continue it (I didn't have too much time last week, to be honest), and I hope I can write it a little in the evening, too, after studying. I already have ideas for two other fics, both of them are multichapters and Marvel. I can't wait to start writing one of them *___* Especially because I kind of miss writing Loki and Tony. It's not that I want to put Steve and Bucky aside, because not, it's just I'm getting calm down, finally. It was a long one month with all these CA:TWS feelings. Now it's good, because I can concentrate on the Cap America AND the whole Marvel universe. It was time, really, because it was getting ridiculous how much Steve and Bucky (+ Chris and Seb) ruled my days. It was almost embarrassing.
I think, Marvel is the best fandom I've ever had. And not just because I literally have it since I was 8. It's because... I can say it it's mine. I don't feel uncomfortable. I feel that this is a place where I don't have to worry about anything. About people, about their behaviour, about how much I know and how much I do not. I just love it.

Otherwise, I'm okay. Real life is happening. First exam tomorrow, I got a job for summer (and it's official finally, yay~), we had the second Aduász meeting last Saturday which was wonderful, I have these massive Chris strokes time to time. I'm okay. I started reading Marvel comics, and I'm completely in love. Young Avengers is one of the best comic I've ever read *___* It's damn awesome. Billy Kaplan aka Wiccan is my new favourite baby boy.

He's 15-16, he has magic, he has lightnings, he has amazing outfits, he's gay (yepp, yepp, Marvel has an official canon gay pair), has this amazing blonde boyfriend, Teddy Altman, who is kind of an alien (he's dad is Captain Marvel, CAPTAIN MARVEL!!), and they are amazingly cute together. I love their relationship. Seriously, superhero teenagers, so they are really teenagers, they are gay, they have these super and ordinary problems at the same time, and awww. I love how Billy says "I have the coolest/best boyfriend ever" every time. I really love Billy's twin brother as well, Tommy Shepherd. He's faaast (as fast as Quicksilver, who is their uncle), has white hair and big, dirty mouth XD He's fantastic, sarcastic and very smartass all the time. Plus, he can blows up things, so. Awesome little boy. Aaand they are the twin sons of the Scarlet Witch. I like her pretty much despite the fact that she's the villain in the 3/4 of the Young Avengers.

AND LOKI. Oh my god, I thought Loki is only in the "Loki, agent of SHIELD" comic, but then he showed up, and he was a fucking little shit (as always), but so adorable sometimes, and extremely angsty and sad ;______; and he made me want to read Journey into Mystery which will kill me, because they say it's very, very heartbreaking. On high level. But I'll read it anyway.
So, Loki was just a kid, when he showed up first, but then he needed to change his body because of a big magic spell, so then he turned into this:

And I kind of died.

I already downloaded 16GB of Iron Man and The Avengers comics since 1963. I'll read some of them during the exam term. And I'll re-read the Young Avengers, because it is really awesome. If you want to start reading Marvel comics, I recommend this. It's not too complicated (despite the fact that it gives you a lot of information, really, A LOT), it has great characters, Steve and Tony appear sometimes, even Hawkeye does, not to mention the X-men band or Dr. Doom; some character deaths happen, but then they come back, so... yeah. Even Bucky is in one of the chapters :D It was a nice surprise.
Did you know, for example, that the real first Captain America wasn't Steve?? The first Captain America was a black guy :O Which doesn't mean Steve is not amazing, because of course he is, but it's a very great side-line in the story. But I like how Marvel has black superheroes, too, and this gay line was a really brave thing. Bless you, Marvel.

So, yes. My babies.

(i can't believe how good feeling it was to write this post, ahhh. i should write more fangirling posts, even if nobody is interested in the stuff i'm into recently. maybe i should consider leading a blog on tumblr instead of lj. i mean, it's easier to get to know new people there. just a few, of course. i'm still not too social x'D)

((there is no way i can make the other exam on monday so it's more than sure i'll change the time of it.))

This gives a whole new meaning to fuck the police

jarithka — Thu, 08 May 2014 17:11:19 GMT

Your whole existence is a crime, I'm just saying. Crime against the humanity. ilu.

✖

Happy 2nd Anniversary, Avengers babies ♥

jarithka — Mon, 05 May 2014 17:47:29 GMT

Almost exactly two years ago The Avengers hit the cinemas (officially everywhere) and took over the world. Exactly two years ago I reached the highest spot of my Marvel fanbitching. Exactly two years ago I got a bunch of heroes and a perfectly perfect villain, who are fucking amazing - and they made a promise they'd come back. Exactly two years ago this wonderful Avengers family was formed. Exactly two years ago everything has changed - in a good way. I'm grateful. I'm happy. It feels like it happened just yesterday. It seems like it was yesterday when Erika took me to the last showing the film of an ordinary day, and it seems like it was yesterday when The Avengers and Loki started ruling my life.

✖

Tony Stark. Thor. Loki. Steve Rogers. Clint Barton. Bruce Banner. Natasha Romanoff. Maria Hill. Nick Fury. Phil Coulson. Pepper Potts.
Tom Hiddleston. Robert Downey Jr. Chris Evans. Chris Hemsworth. Scarlett Johansson. Jeremy Renner. Mark Ruffalo. Clark Gregg. Samuel L. Jackson. Cobie Smulders. Gwyneth Paltrow. Joss Whedon. Alan Silvestri. Stan Lee. Everyone who worked with the film to make it this flawless.

✖

HAPPY ANNIVERSARY, BABIES ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
Thank you for giving me so much. Thank you for making me smile, laugh, cry, scream and moan. Thank you for giving me a lot of great people, memories, feelings, ideas for fanfictions, thank you for being my heroes. I need heroes, I always did. I had heroes since I was a little brat. And I'm proud of that I still have heroes and these heroes you are. All of you. ♥

Thank you, Marvel, for this. You guys are freakin' awesome. Never stop being this awesome.

✖

Thank you.

(I didn't make a cut, because I do what I want. And Loki is proud of me.)

[Fanfic] Sugallat [fordítás]

jarithka — Wed, 30 Apr 2014 19:18:06 GMT

Író: windsweptfic ao3-on
Fordította: jarithka
Fordítás történt: angolról magyarra
Fandom: Marvel/Captain America
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: egyperces
Korhatár: PG-13
Figyelmeztetések: slash
Szószám: 2300
Történet: Steve látja Buckyn, hogy mennyire megviseli őt a katonai kiképzés, ezért szeretne segíteni neki, hogy lekerülhessen a válláról a teher, legalább egy kis időre.
Pre-serum!Steve, hipnózis.
Fordítói megjegyzés: Nagyon tetszett Steve és Bucky ábrázolása ebben a történetben, a hipnózisos téma is kifejezetten ízlésemnek való, emellett odavagyok a szérum előtti Steve/Bucky történetekért. Borzasztóan rég fordítottam bármit is (szórakozásból), úgyhogy minden tekintetben öröm volt ezt lefordítani.
Engedélyt kaptam a fordításra a szerzőtől, elolvashatjátok itt az eredeti ficet.

- Miért nem hagyod, hogy egyszerűen csak megpróbáljam?

A meglehetősen kényelmetlennek látszó terpeszkedése közepette Steve szűk kanapéján, Bucky halk horkantást hallatott, még mélyebbre süllyedve a matracba. Még mindig az egyenruháját viselte, a sapkáját a szemére húzta. A kabátja kigombolva simult a testére, a csizmái pedig valahol a bejárati ajtó és a nappali között hevertek. Steve-nek fuvarra volt szüksége vissza Brooklynba, miután látogatást tett egy orvosnál fent Bronxban – újabb sikertelen próbálkozás arra, hogy bebizonyítsa, az egészségügyi eredményei nem is voltak olyan életveszélyesek –, és Bucky megígérte, hogy felszedi őt. És mivel ő volt Bucky, rögtön odament, amint végzett a tréninggel, megtartva a szavát (megfelelő mennyiségű hecceléssel kiegészítve).

- Úgy sem fog működni, Steve – mormogta Bucky. A hangja tompa volt a karjától, ami keresztben pihent az arcán. – Nem az a fajta kiscsaj vagyok.

Steve türelmesen ciccentett a nyelvével, és a fejét rázta.

- Láttad, hogy működött a férfiakon lent a bárban. Tudod, hogy nem kényszer vagy valamiféle trükk.

- Azok az alakok seggrészegek voltak – mutatott rá Bucky addig fészkelődve, míg ki tudott pillantani a karja alól. Steve vele szemben ült a karosszékben.

Erőt vett magán, és ülő pozícióba húzta magát, majd levette a sapkáját, és egyik kezével megdörzsölte az arcát. Bucky tehetséges volt abban, hogy meg tévessze az emberek többségét: gond nélkül hazudta, hogy jól van, mikor éppen eltörte a bokáját, vagy betörte a fejét és látni sem tudott rendesen.

De Steve nem tartozott az emberek többsége közé – és Bucky látta, a feszültség miként nehezedik barátja vállaira. Mióta a háború elérte őket is, Bucky egyre hosszabb és hosszabb időkre tűnt el napközben, hogy eddzen. A sereg olyan gyorsan igyekezett újoncokat harcba bocsátani, amennyire az csak lehetséges volt. Jóval több vágással és horzsolással a testén jelent meg minden alkalommal, mint amennyivel Steve ki tudott egyezni, és a szőke már hetek óta nem látta Buckyt sötét karikák nélkül a szeme alatt.

- Gyerünk, Buck! – noszogatta Steve gyengéden, egyik kezét a térdén nyugtatva. – Ártani nem árthat, nem?

Bucky kétkedően pillantott rá. Néhány másodperc alatt a tekintete lágyabb lett, már-már engedékeny, ahogy felismerte a törődést, amit Steve próbált nem túl nyilvánvalóan éreztetni vele.

- Rendben, legyen – felelte beleegyezően. Az ajkai egy egészen picit megrándultak. – De ha megtáncoltatsz, mint valami csirkét, lesz egy-két szavunk egymáshoz.

- A hipnózis nem így működik – közölte Steve, máris elmosolyodva a lehetőségen, hogy talán segíthet.

Lesegítette Buckyról a kabátját, és megkereste neki a lehető legkényelmesebb pozíciót a kanapén – ez pedig elég jól tükrözte, mennyire kimerült is lehetett Bucky, hogy panaszkodás és kötözködés nélkül hagyta a dolgot.

- Semmi olyasmit nem csináltathatok veled, amit ne tennél meg egyébként is – folytatta, miközben közelebb húzta a karosszéket, így a térdeik majdnem összeértek. – Inkább olyan… Átlépsz néhány gátlásodon, de továbbra is önmagad maradsz. Csak kicsit nyitottabb leszel a sugallatokra. Azt hiszem, kicsit olyan, mintha részeg lennél – vallotta be.

Bucky megengedett magának egy halk nevetést és felnézett, Steve pedig nem tehetett róla, de hirtelen félelem keltette borzongás morajlott végig rajta a kifejezéstől barátja szemében. Bucky egyértelműen fáradt volt, közben viszont annyira várakozó is – annyira bízott benne, hogy Steve tudja, mit csinál.

A szőke idegesen nyalt végig az ajkán, izzadt kezét a nadrágjába törölte, és nyelt egy nagyot.

- Kész vagy? – kérdezte lágyan.

Bucky ajkai felfelé görbültek egy gyengéd mosolyba, és egyik kezével lustán kinyúlt, hogy az ujjaival végigsimítson Steve homlokán, le az arca oldalán, hüvelykujjával cirógatva őt.

- Ha te is – válaszolta.

Steve bólintott. Megint nyelt egyet, és próbálta elcsitítani a mellkasában fellobbanó rossz megérzéseket. Koncentrálnia kellett ahhoz, hogy ez működjön – és működnie kellett, amennyiben ez kicsit is segíthetett, hogy Bucky akármennyi feszültségtől megszabaduljon.

Felemelte a kezét egy könnyed, céltudatos mozdulattal, mutatóujját a szeme alá helyezte, és Buckyra bámult.

- Erre a pontra figyelj! – szólalt meg. Bucky azt tette, amit mondott neki. A figyelme egy pillanatig sem kalandozott el, miközben követte Steve utasítását. Még mindig ott volt az a bódult mosoly az ajkain, de Steve bízott benne, hogy hamarosan eltűntethetik azt is. – Ne nézz másfelé! – tette hozzá, és igyekezett megtartani hangja gyengéd és egyenletes élét. – Ne mozogj, ne beszélj, ne bólints, hacsak nem kérlek rá. Csak koncentrálj a hangomra, és arra, amit mondok. Lazulj el! És most vegyél egy mély levegőt.

Steve is követte a saját utasításait, egy másodpercre sem törve meg a szemkontaktust Buckyval, míg felemelte a kezét. Egy pillanatnyi kihagyás után a mellkasa felemelkedésében és süllyedésében Bucky követte a példáját: lassan beszívta a levegőt. Némi izgatottság töltötte meg Steve gyomrát.

- Most pedig fújd ki – mondta lágyan, miközben lassan leeresztette a kezét is. Bucky engedelmeskedett. A tekintete gyengédebb lett, a feszültség körülöttük máris oldódni kezdett. Már nem is igazán nézett vissza Steve-re; inkább olyannak tűnt, mintha keresztülbámulna rajta, egyfajta messzeségbe révedve, ami nem volt jelen a szobában.

- Jól csinálod, Bucky – mormolta. – Még egyszer a kedvemért. Amikor csettintek az ujjaimmal, felébredsz, de egyelőre csak lazíts!

Még néhányszor megismételte a műveletet, és minden egyes alkalommal, amikor leeresztette a kezét, Bucky szemhéja is lejjebb csukódott. A vállai elernyedtek, mélyebbre süllyedt a kanapén, és a feje előre bukott, ahogy a feszültség lassan elhagyta a testét. Ahogy teljesen elernyedt, Steve óvatosan közelebb húzódott hozzá. Amint Bucky szeme teljesen lezáródott, Steve a tarkójára csúsztatta a kezét, és finoman megszorította.

- Most pihenj! – suttogta.

Akár egy báb, aminek elvágták a madzagjait, Bucky azonnal belesüllyedt Steve karjaiba. A feje a vállára csuklott, borzas haja Steve állát csiklandozta, és egyedül a szőkén múlt, hogy ne forduljon le a padlóra. Semmiképpen sem engedte volna, hogy ez megtörténjen – nem ebben a helyzetben, nem Buckyval. Összegyűjtötte minden erejét, és sikerült társát jobb helyzetbe rendeznie. A saját testével támasztotta meg őt, miközben ujjaival végigfésülte a barna tincseket.

Csukott szemmel hallgatta Bucky lágy, egyenletes légzését egy ideig, miközben forró levegő cirógatta a fülét, és addig tartotta őt, ameddig csak bírta. Végül persze a karja remegni kezdett a megerőltetéstől, és vissza kellett döntenie őt a kanapéra, óvatosan eresztve a párnák közé.

Néhány hosszú, önző másodperc erejéig Steve csak ült ott, magába szívva Bucky hihetetlenül békés és nyitott látványát. A látszólag tartós ráncok a szemöldökei között eltűntek, a vonalak a szája körül elsimultak, míg a szemhéja meg-megrebbent. Nyugodtnak, elégedettnek tűnt, és Steve szívét teljes mértékben melengette a tudat, hogy mindezt ő nyújtotta neki, még akkor is, ha csak ideiglenesen.

Hagyta még egy kicsit kalandozni a szemét, mintha az elméjébe tudná égetni az ártatlanság eme látványát – az ártatlanságét, amit általában sosem asszociálna Buckyval. Kivéve ez alkalommal, mert a látvány, amint Bucky sötét tincsei kuszán hulltak a homlokába, az ajkai finoman elnyíltak, a szeme békésen csukva, annyira ártatlan volt.

- Fel sem fogod, mennyire gyönyörű vagy, igaz? – dünnyögte Steve lágyan, ujjbegyével végigsimítva Bucky csuklójának belső felén. – Azt hiszed, tudod, de még sem. Nem igazán.

Bucky halk, morgó hangot adott ki a torka mélyéről, amitől Steve pánikba esve rántotta el a kezét, és csak ekkor döbbent rá, mit is mondott. Gyorsan megköszörülte a torkát, és előre hajolt, hogy finoman megérintse barátja állát.

- Nézz rám!

Bucky szeme erőtlenül kinyílt. Vakító kék és majdhogynem fájdalmas békesség. Rögtön Steve-re fókuszált, és a feltétel nélküli bizalom a tekintetében elérte, hogy a szőke következő lélegzetvétele elakadjon félúton egy döbbent pillanat erejéig.

- Remek – nyögte ki végül. – Hogy… Hogy érzed magad? Pihentebb vagy?

- Igen – felelte Bucky bágyadtan mosolyogva, továbbra is azzal a már-már rajongó arckifejezéssel nézve a szőkére. Eddig soha nem kapott még csak hasonló reakciót sem senkitől, akit eddig hipnotizálni próbált; ez az egész leginkább csak egy parti trükk volt, arra az esetre, amikor nagy ritkán meghívták egy partiba.

Viszont Bucky sosem volt csak valaki a sok közül.

- Rendben – szólalt meg Steve, visszatéve a kezét Buckyéra. A bőre meleg volt az érintése alatt, a teste ernyedt és kisimult a kanapén pihenve. – Azt akarom, hogy életed legbékésebb pillanatára gondolj. A legboldogabbra, amit valaha átéltél. Merülj bele ebbe az emlékbe, oké? Mondd el, mit látsz.

- Téged – válaszolta Bucky gondolkozás nélkül. A tekintete hátborzongató intenzitással pihent barátján, és Steve lélegzete a mellkasában rekedt.

- Engem? – ismételte alig hallhatóan.

Szerencsére Bucky folytatta, mintha Steve meg sem szólalt volna.

- A Central Parkban. Arra vártunk, hogy kezdődjön a karnevál. El akartalak vinni egy burleszk műsorra, hogy lássam, ahogy elvörösödsz.

Steve rögtön és ott helyben elpirult, ahogy eszébe jutott a kérdéses nap. Bucky akkor azt mondta, csak azért mennek, hogy játszanak pár céllövős játékkal, és szerezzenek néhány csicsás nyereményt. Becsületére legyen mondva, ez így is történt (vagyis Bucky nyert egy-kettőt), de aztán „véletlenül” belebotlottak egy burleszk műsorba, amit meglátva Bucky ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak – csakis kíváncsiságból. A maradék időt a műsor alatt Steve azzal töltötte, hogy minél mélyebbre süllyedjen a székén, lehetőleg a cipője orrán kívül nem nézve másra, és figyelmen kívül hagyva a barátja szemében ülő csillogást.

- Minden tele volt szentjánosbogarakkal odakint – idézte fel az emlékképet a távolból Bucky. – A tóhoz közel feküdtünk a fűben, és te elaludtál a vállamon. Meleg éjszakánk volt aznap, te meg egyszerűen kidőltél. A fű egy idő után viszketett, de olyan békésnek látszottál. Annyira boldognak. Nem akartam, hogy véget érjen az a pillanat.

- Ó – szaladt ki Steve száján az apró sóhaj. Ismét nyelnie kellett. Bucky szerető pillantásának súlya odaszögezte a karosszékbe. A barátságuk Steve legkorábbi emlékeihez nyúlt vissza, azóta barátok voltak, hogy az egész tudta, és mindig is felnézett Bucykra, szinte bálványozta őt. Mindössze a halvány lehetőség, hogy Bucky talán ugyanazt érzi iránta, összeszorította, majd többszörösére tágította a szívét.

Idegesen nyalt végig a száján, és próbálta összeszedni a bátorságát, hogy feltegye a következő kérdést.

- Van bármi, amit megbántál aznap éjjel? Bármi, amiről azt kívánod, bárcsak megtörtént volna?

Bucky azelőtt mozdult és dőlt előre a kanapén, hogy a kérdés egyáltalán befejeződött volna. Steve nyikkant egyet és hátralökte magát, elborzadva attól, hogy talán valami rettentően félresiklott a hipnózis közben, mikor Bucky nekinyomta őt a karosszék háttámlájának, egyenesen ránehezedve.

Aztán egyik kezével kinyúlt, megemelte Steve állát és megcsókolta őt.

A szőke megesküdött volna rá, hogy a világ megszűnt létezni abban a pillanatban. Az agyműködése leállt, a szíve kihagyott pár ütemet, a lélegzete pedig elakadt, és minden, amit fel tudott fogni, Bucky volt. Bucky cserepes ajkai az övén, Bucky ujjai a bőrén, Bucky teste, ahogy védelmezően magasodik fölé. Steve megemelte egyik habozó kezét, hogy végigfuttassa az ujjait barátja haján. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy csak ússzon az árral.

- Tehát ez az, amit egész éjjel akartál? – suttogta rekedten, mikor Bucky végül elhúzódott tőle. A másik lassan megrázta a fejét, és Steve gyomra azonnal a lábainál kötött ki.

- Nem – felelte csendesen. – Azt akartam, hogy te csókolj meg engem.

Steve döbbenten bámult rá.

Bucky várt. Ott ült, türelmesen és várakozón, a szemében visszatükröződő érzéseivel – és az a bizalom a tekintetében egészen, tökéletesen rémisztő volt. Steve kapkodva emelte fel a kezét, a pánik pedig végigrobogott rajta, miközben csettintett, pontosan Bucky arca előtt.

A hatás azonnali volt. Bucky pislogott egyet, a váratlan tájékozódási zavarnak köszönhetően, amiért túl gyorsan és túl hirtelen rántották ki a hipnózisból, hátraesett. Visszaült a kanapéra, hunyorogva rázta meg a fejét, amíg Steve talpra kecmergett.

- Steve? Mi a…

- Sajnálom! – bukott ki a fiúból. – Nem kellett volna-– Vannak határok, és én– Én nem akartam– El kéne mennem…

- Steve.

A megszólított kis híján lenyelte a saját nyelvét, ahogy Bucky ujjai a csuklója köré kulcsolódtak, megakadályozva őt a távozásban (a saját lakásából ráadásul). Ráadásul az érintés elérte, hogy végre ne kerülje társa pillantását. Csodával határos módon a bizalom még mindig ott ült a fiatal férfi szemében, de más érzések is árnyalták most már: rettegés és sebezhetőség, amiket Steve csak nagyon ritkán láthatott rajta.

- Ne! – kérte Bucky alig hallhatóan. Minden egyes szó, amit a hipnózis hatása alatt képes volt kimondani, azonban most már nem, benne volt ebben az egyetlen szóban. Egy kérés, hogy Steve maradjon, hogy higgyen neki, hogy értse meg őt – minden, amit Bucky jelentett ezelőtt, és még annál is többet.

Újabb végtelenre nyúlt pillanat után Steve végre megnyugodott annyira, hogy visszahuppanjon a karosszékbe. Bucky lassan és vonakodva eleresztette őt, hogy teret adhasson neki. Kerülte Steve pillantását, és ez a szőkét teljes mértékben kínozta. Az, hogy talán visszafordíthatatlanul megmérgezte Bucky hitét benne.

Ez az egész megváltoztatta a dolgokat, és Bucky nem tudta, pontosan mennyire vagy hogyan változtatta meg őket – egyedül azt, hogy az érzései kiszöktek a gondosan zárt palackból a nagyvilágba, hogy Steve kedvére vizsgálgathassa őket, amennyiben úgy kívánja.

- Ha nem akartad… - kezdte Bucky óvatosan, de Steve szinte azonnal megemelte a kezét, hogy elébe vágjon a szavaknak. El akarta kerülni, hogy Bucky arra kérje, hallgasson a dologról. Sohasem szabadna ezt kérnie tőle. Sohasem szabadna megkérdőjeleznie Steve lojalitását.

- Csak egyetlen dolgot kell tudnom – mondta csendesen. – Hogy nem a hipnózis beszélt belőled, hanem tényleg te voltál.

Az esze tudta, hogy neki kellett lennie. Hogy Bucky az igazat mondta. Viszont itt most Buckyról volt szó: a legjobb barátjáról, az egyetlen személyről, aki mindig ott volt neki, egész életében, és Steve szó szerint belehalt volna, ha ezt tönkreteszi.

Bucky homlokára ráncok szöktek, mielőtt, még ha csak egy pillanatra is, végre valahára felnézett Steve-re. Nem lehetett félreérteni azokat az érzéseket a szemében: ugyanazok, amik korábban is jelen voltak, ugyanaz a szeretet és hit, amiről Steve tudta, hogy nem érdemeli meg. Aztán hirtelen az egész eltűnt, mikor Bucky visszazárkózott, a tekintetével a padlót pásztázva, miközben egy izom megfeszült az állán.

Csendesen bólintott.

- Rendben – lehelte Steve.

Felkelt, amivel azonnal visszanyerte Bucky szándékosan elterelt figyelmét, hogy feltérdeljen a kanapéra és egyben lovagló ülésben Bucky fölé. Egy futópillanatra látta, amint barátja szeme elkerekedik, aztán lehajolt, hogy egy határozott csókkal foglyul ejtse az ajkait, miközben végigsimított Bucky szabályoknak megfelelően rövidre vágott, barna haján.

Csak néhány másodperc kellett, hogy a Bucky vállaiba visszaköltözött merevség teljesen eltűnjön, ahogy átkarolta a vékony alakot, hogy Steve derekán nyugtassa a kezét. Békés, ellazult és tökéletesen nyugodt volt, pontosan, mint a hipnózis alatt. Mintha mindig is ezt akarta volna. Mintha mindig is erre lett volna szüksége, hogy végre elengedje magát.

Mikor elhúzódtak egymástól, Bucky finoman lihegett, a tekintete ködös, lágy és szerető volt. Egy pillanattal később a szabad kezével felnyúlt, hogy lehúzza magához Steve fejét, és gyengéden homlokon csókolja.

- Rendben.

-- vége

[Fanfic] Marvel egypercesek I.

jarithka — Mon, 21 Apr 2014 11:40:02 GMT

Író: jarithka
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bruce/Steve, Bruce/Thor, Bruce/Tony, Clint/Natasha, Logan/Steve, Loki/JARVIS, Loki/Tom, Loki/Tony és Bucky/Steve
Típus: egyperces
Korhatár: PG-től NC-17-ig
Figyelmeztetések: nem részletezett, de említett szex, hurt/comfort, angst, öngyilkosság témakör, AU
Szószám: összesen ~7000 szó
Történet: 15 darab egyperces történet az ünnepekre való tekintettel. A történetek mind különállóak, egymáshoz nem köthetőek. Némelyiknél előnyös az Aduász c. történetem ismerete, de nem szükségszerű.
Ajánlás: Mindenkinek, aki leadott kérést, kívánságot, mindenkinek, aki talál köztük kedvére való szösszenetet ♥
Megjegyzés: Ezeket a történeteket Húsvét alkalmából írtam :) Egyet kivéve az összes lelkes és csodálatos olvasóim kívánságai alapján íródott. Mindegyik egyperces minimum 100, maximum 500 szó lehetett (önkényes határ), de nagyon igyekeztem, hogy ennek ellenére minden ötletet, kérést a lehető legjobban megoldjak. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)
Kívánságokat facebookon keresztül lehetett leadni.
Jó szórakozást és kellemes húsvéti ünnepeket~ ♥

1. Loki/Tony; 490 szó; Szabinak
- Mintha még mindig a hatvanas években lennénk, komolyan mondom. Egy gyomkoszorú hiányzik csak a fejéről, és egy virágmintás kisfurgon a parkolóból – durrogta, egy akkora szelet pizzát tömve a szájába, mint a mellette ülő, látványosan szemét forgató szőke feje.
- Nem válthatnánk témát? – kérdezte Steve, miután egy kiadós korty sörrel leöblítette a szalámis pizzáját.
- Ti nem tudtátok, miről beszélgessünk – vonta meg a vállát Tony nem törődöm, gyerekes módon.
- Az, hogy gerincre akarod vágni ezt a srácot, nem éppen az a téma, amitől beindul a szívverésünk – osztotta meg vele Clint a nyilvánvalót, és a felháborodott pillantásokról tudomást sem véve folytatta a hamburgere komótos elfogyasztását.
- Igaza van – szólalt meg Bruce és Natasha egyszerre, aztán végül csak a lány folytatta. – Olyan vagy, mint valami tüzelő kutya, Tony. Két hete csak erről a srácról hallunk tőled, és már tudjuk, hogy zöld a szeme, fekete, hosszú haja van, magas, és a seggén tökéletesen feszül a bőrgatya, amit épp most kritizáltál.
- Csak a nevét nem tudod – szúrta közbe Thor vidoran. Ő már túl volt három szelet pizzán és egy egész gyros tálon.
Tony ingerültségében olyan erővel szorította a kezében lévő szeletet, hogy tiszta paradicsomszósz lett a kézfeje. Steve a száját húzva mozdult kicsit odébb a székével, míg Banner megszánta őt egy szalvétával.
- Megkímélhetnél minket a további nyavalygástól, és odamehetnél hozzá kérni egy randit – közölte Clint, magához véve az asztalon álló kólás üveget.
- A campuson, az egyik túlzsúfolt folyosó kellős közepén? – vonta fel a szemöldökét Tony. – Zseniális ötlet, haver. Szuper. Nem véletlenül vagy te sportösztöndíjas.
- Épp most jött be a haverjaival az ajtón, te barom! – bökött Stark háta mögé, mielőtt egy szalvétagalacsinnal fejen nem dobta.
Tony úgy perdült meg a székén, mintha minimum arcon vágták volna. Önkéntelenül megdörzsölte a tarkóját, ahol eltalálta a szalvéta, aztán ragadozó pillantással figyelte, amint kiszemeltje a barátaival az étterem másik felében letelepedik egy hatfős asztalhoz. A srác ma fekete csőfarmert viselt, egy lenge, zöld kendőt a nyakában, és egy fekete szövetkabátot, ami istenien állt langaléta alakján.
Szíve szerint Tony megkefélte volna az asztalon az akciót hirdető szórólapok tetején.
- Menj már! – bökte oldalba Rogers. Barátja oda sem nézve bólintott. Ledöntötte gyorsan a sörét, aztán felpattant, hogy átvágjon az ebédidőnek köszönhetően meglehetősen forgalmas helyiségen.
Clint és Thor széles vigyorral, Natasha és Steve szurkoló mosollyal, Bruce pedig izgatott kíváncsisággal figyelte, amint Tony megállt a másik társaság asztalánál, és vállon veregette célpontját.
A srác felvont szemöldökkel, érdeklődő arccal bámult fel Tonyra, aki úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak. Habogni kezdett valamit, Barton nem győzte visszafogni a röhögését. A kiszemelt érdeklődve hallgatta a dolgot.
A végére már mindkét szemöldöke a homloka közepére csúszott, végül elmosolyodott.
Bruce hangos fulladozása, amit az váltott ki, hogy a fekete hajú felkelt, és egyszerűen szájon csókolta Tonyt, csak az éttermi látogatók felének figyelmét nyerte el. A másik fele tapsolt és fütyült.
- Ma este kilenckor, nálam – vigyorgott a srác. – És a nevem Loki.
Tony bárgyú vigyorral sétált vissza a saját helyére.
Szuper éjszakája lesz.

2. Clint/Natasha + Loki; 446 szó; Zsuzsinak
Mosolygásra készteti az az önuralom, amit a férfi tanúsít, hogy még csak meg se érintse a nőt. Az önutálat, ami gyötri, amiért érzéseket táplál iránta, a vágy, ami minden egyes alkalommal elönti, mikor a formás fenék ellibben ellőtte.
Barton fejében ott van minden, akár a fotók egy album vékony oldalain.
Az első találkozás közönyössége; az első közös munka utáni csendes és meglepett elismerése annak, hogy a nő nem olyan rossz, mint először gondolta; az első közös nevetés, mikor egy csúnya munka után beültek egy bárba iszogatni. Az első érintés, amikor Barton az ingerlő csípőt átkarolva elrántotta a nőt egy feléjük repülő kés útjából; az első, hosszú heteken át tartó fedett akciójuk során eltöltött éjszakák egymás karjában, csakhogy valami ismerőset, valami meleget kapjanak a vadidegen országban.
Loki mindent lát. Úgy pörögnek a szeme előtt a képek, akár a filmkockák a tévéképernyőn - de emellett érez is mindent.
Érzi, hogy Barton fejébe miként ásták be magukat a gondolatok, a sejtések, miként vált egy kollégánál egyre többé a szemében az édes Romanoff ügynök.
Loki szorosabbra vonja karjai ölelését a mesterlövész edzett alakja körül, a nyakába hajtja a fejét, aki mindezt egy szobor merevségével hagyja. Hagyja, hogy mestere elidőzhessen az egyik kedvenc emlékképénél.
Mindenfelé sürgő-forgó emberek sietnek papírokkal, aktákkal, fémdobozokkal a kezükben. A szoba jobb oldalán két méter magas, keskeny ablakok engedik be a délutáni napfényt, ami porszemcséket és a kávésbögrékből felszálló gőzfelhőket világít meg az asztalrengetegben. Barton a fal mellett áll a mellkasa előtt összefont karral, és maró féltékenységgel figyeli, amint kedvenc kolléganője egy nevetségesen rövid, szürke gyapotszoknyában, magas sarkúban, és blúza szabásának hála merész dekoltázzsal teszi a szépet egy túlsúlyos, bajuszos fickónak. A célpontnak.
Barton mégis fortyog. A vén, perverz faszkalap úgy fogdossa a vöröst, mintha a tulajdona lenne. Mintha egy két lábon járó bögre lenne, amit kedvére markolászhat.
Loki ajkai vigyorra húzódnak, mikor a férfi fejében átfut a gondolat, hogy a kartávolságon belül pihenő tűzőgéppel betöri a pasas orrát.
Az az egyetlen tény lepi csak meg, hogy ezen felül semmi sem történt a kis párocska között. Barton táplálja iránta az ostoba érzéseit, de még sem lép semmit. Loki egyszerre találja szánalmasnak és tiszteletre méltónak a dolgot.
- Vajon mit szólnál néhány emlékhez, amit te is megoszthatsz az édes kis Natashával? – mormogta egészen halkan. Barton nem reagált semmit, meg sem rezzent, még akkor sem, amikor Loki hideg keze a mellkasára csúszott. – Néhány emlék, amin gondolkozhatsz.
Mert Loki nemcsak emlékek olvasásához ért, ó, nem. Képes őket megváltoztatni vagy kreálni is. Játszani tud mások fejével.
Clint pedig, bezárva a saját testébe és koponyájába, hangtalan, sötétségbe vesző üvöltést hallat, mikor Natasha arca megjelenik előtte, a telt ajkak csábos mosolyra görbülnek, és a nő azt suttogja, mindennél többet jelent neki a világon.

3. Loki/Tony; 300 szó; Osz. Editnek
- LOKI!
A férfi sóhajtva tette le a könyvet a kezéből a dohányzóasztalra. Egy elegáns lendítéssel átemelte egyik lábát a másikon, és felkelt a kanapéról, hogy megnézze, párja miért ordít, mint a fába szorult féreg.
Stark a mosogató előtt állt, és füstölögve mutatott a pulton magasló halomra.
- Ha képes vagy az úri valagadat felemelni a kanapéról és elvonszolni idáig, akkor biztos nem okozna gondot már az sem, hogy berakd a rohadt mosogatógépbe a tányérod!
Loki rezzenéstelen, majdhogynem unatkozó arckifejezéssel figyelte, amint a Stark vulkán kitört, pont az orra előtt. Tony kényszert érzett rá, hogy pofán vágja a tálcával, amit éppen el akart rakni az egyik fiókba.
- Rohadtul unom már, hogy azt hiszed, ez itt egy kibaszott szálloda, én meg a cseléded vagyok. – Mikor a mágus elvigyorodott, Tony ténylegesen is nekihajította a tálcát, ami hangos csattanással landolt eztán a padlón. – Komolyan mondom, Loki. Vagy járulj hozzá ahhoz, hogy itt húzod meg a segged, vagy…
- Vagy mi? – vonta fel a szemöldökét a másik. A kekeckedés csak úgy sugárzott a hangjából. A jól szórakozás mellett, persze. – Már ne is haragudj, Anthony, de egész életemben mások csinálták ezeket a dolgokat nekem, nem helyettem, és nem miattad fogom elkezdeni a mosogatás csodálatos tevékenységét.
Úgy ejtette ki a mosogatás szót, mintha valami szitok lenne.
Tony vérnyomása nem mérhető állományba emelkedett.
Aztán mindkettőjüket meglepve negédesen elmosolyodott.
- Tudok egy tökéletes módot arra, hogy ledolgozd a részed a házimunkából.
Loki fején nagyon sok minden átszaladt ennek hallatán, viszont az alternatívák között nem szerepelt az a szituáció, amiben találta magát tíz perccel később: a mosogató két oldalán támaszkodva egy rózsaszín, fodros kötényt leszámítva teljesen meztelenül, miközben Tony hátulról erőteljes, de egyáltalán nem durva lökésekkel mozgott be és ki benne.
Loki úgy vélte, természetben fizetni a házi munkát Midgard egyik legjobb találmánya a tejjel ízesített teákon kívül.

4. Loki/Tony; 419 szó; G. Barbarának
Loki eddig mindössze azért nem volt gyerekpárti, mert a sajátjaival túl sok tragédiát kellett átélnie – de hirtelen semmiféle belső normát nem talált magában, ami megakadályozná abban, hogy elevenen megnyúzza ezt a három átkozott kölyköt.
Vigyázz a gyerekekre, jó móka lesz! Vigyázz a gyerekekre, mert szívességet teszel nekem, én pedig majd alaposan viszonzom! Vigyázz a gyerekekre, semmiség lesz!
Semmiség a seggem – gondolta Loki, miközben figyelte a tükörben, ahogy a rózsabokor támadása okozta sebek összezárulnak az arcán. A rózsabokor okozta, ahova azért esett be, mert az öt éves kislányt kellett leszednie a fáról. Miután az ikrek elúsztatták a fürdőszobát, mert szerintük öt törülköző tökéletesen belefér a lefolyóba. Persze ezt megelőzte a katasztrófába fulladó ebédeltetés, ami során Loki megtapasztalhatta, a gyerekek csak akkor tudják eltalálni, amit akarnak, ha étel a muníció.
Hat órát, negyvenkét percet és huszonnyolc másodpercet kellett töltenie Pepper Potts taigetosz pozitív ivadékaival, akiket egyébként a nő Tonyra bízott, Loki szerint büntetnivaló naivitással, és Tonynak persze halaszthatatlan tárgyalásra kellett rohannia. Az év maradék háromszázhatvannégy napján otthon mereszti a seggét, de nem, most természetesen nem.
És úgy állított haza, mintha minden rendben volna. Persze.
A kölykök odasereglettek a lábához, és csillogó szemekkel bámultak fel Tonyra, aki vigyorogva borzolta meg amúgy is kócos hajukat.
- Jól viselkedtetek? Loki bácsi rendben gondotokat viselte? Ha nem szóltok anyátoknak, adok nektek egy húszast. Fejenként.
A nyilvánvaló megvesztegetés remekül elérte a célját. Csakhogy ez mindössze hat éves korig működött.
Még egy órába telt, amíg Pepper megérkezett, és elvitte a három istencsapását, borzasztóan hálálkodva Tonynak, amiért vállalta a bébisintérkedést. Loki csakis a méltósága megőrzése érdekében nem csapott patáliát azon nyomban. Udvariasan és jól nevelten megvárta, amíg Tony bezárta az ajtót.
A milliomos szó szerint felkente magát ijedtében a háta mögött lévő bejárati ajtóra, amikor megfordulva két centiről meredt rá a zöld, dühtől szikrázó szempár.
- Kedvem lenne a gyomrodat a torkodon át távozásra bírni a testedből, Anthony – sziszegte ingerültségtől sercegő hangon.
- Említettem már, milyen hálás vagyok, amiért kisegítettél? – kérdezte kínos vigyorral a férfi. Loki szeme fenyegető réssé szűkült. Tony nyelt egyet. – És azt említettem már, milyen pompásan ki tudom mutatni a hálám? – kockáztatta meg a lépésnyi távolság leküzdését Tony, hogy gyengéden, de jóval többet ígérve megcsókolja párját.
Loki arckifejezése nem változott, de szavaiba költözött némi elégtételből táplálkozó öröm.
- Hallgatlak.
Tony háta kerek hét másodperc múlva ismét az ajtónak ütődött, ám ezúttal ő a padlón térdelt, míg Loki combközépig letolt nadrággal állt előtte finom terpeszben, és a kócos, hajzselétől kemény tincseket markolta biztatóan, apró morranásokkal.
Megbocsátást szolgáltatni igencsak kellemes és kétségkívül gyakori elfoglaltság volt a kapcsolatukban.

5. Kid!Loki/Tony; 492 szó; Nicole-nak
Tony egyik pillanatban még a gyengélkedőn volt, és egy nedves ronggyal itatta fel az izzadtságot Loki sebes homlokáról, a következőben pedig hűvös, éjszakai szél sodorta hátra a hajtincseit, és hideg, sima márványfelületet érzett az ujjai alatt. Alig látott valamit a vaksötétben. Rövid vizsgálódás után rájött, hogy valamiféle beugróban lehetett két fal között. A pont egy ember széles résen keresztül rá lehetett látni egy holdfényben úszó térre, amit gondosan nyírt fák vettek körbe.
A szíve eddig is százhatvannal zakatolt, de attól nem jutott előrébb, ha ott dekkolt. Meg kellett tudnia, hova került.
Amint kilépett a szűk lyukból, kiáltozás ütötte meg a fülét, és egy fekete üstök suhant el mellette, nyomában pedig négy másik. Gyerekek. Tony kis híján infarktust kapott, de a kölykök még csak rá sem néztek.
Döbbenten figyelte, ahogy a négyes, utolérve az előttük – de még inkább előlük – szaladót, leszorította a fiút a földre, aki üvöltve és kapálózva próbálta meg kiszabadítani magát – hiába. Esélye sem volt ekkora túlerővel szemben.
Tony tétova lépésekkel indult meg a jelenet felé, készen rá, hogy esetleg közbelépjen. Aztán a fekete hajú szitkozódni kezdett, és a férfi ráismert a hangra: Loki.
- Eresszetek el! Azonnal vegyétek le rólam a mocskos kezeteket! – süvöltötte dühtől és nem kevés félelemtől terhes hangon.
A négy másik szórakozottan nevetett, majd kettőjüknek sikerült elkapni Loki kezét és lábát, és vonszolni kezdték a tér másik irányába.
Tony agyának egyik fele próbálta feldolgozni, hogy valamiképpen sikerült téren és időn át utaznia, míg a másik fele végre felismerte, mi az a kerek, másfél méter magas építmény.
Egy kút.
- Hé! – kiabálta, önkéntelenül gyorsítva a léptein. Egyik gyerek sem figyelt rá. – Hé, kölykök!
Loki szitkozódásai ijedt kiabálásba csaptak át. Valószínűleg ő is ráébredt, mire készülnek a többiek.
- Ezt nem tehetitek! Ezt… Eresszetek el!
- Azt hittük, vissza akarod kapni a könyved – röhögött fel az egyik támadó. Tony még mindig túl messze volt. Még legalább száz méter választotta el tőlük, a csapat pedig már a kút előtt volt. A nyelvén érezte Loki rettegésének ízét. Keserű volt.
- Csak megmutatjuk, hol van – vigyorgott egy másik fiú.
Loki vergődött, üvöltözött, tekergett, ám semmi sem segített.
Tony abban a pillanatban ütközött bele a kút peremébe, amikor a két megtermett kölyök belelökte a fiatal mágust. Loki sikolya hosszan visszhangzott, mielőtt a hangos csobbanás zaja megtöltötte a levegőt.
- Valahol ott van a könyved! – rikkantotta a banda vezére a kútba, mielőtt a négyes nevetve távozott.
Tony arcát eltorzította a döbbenet és a szörnyülködés. Kétségbeesetten hajolt a kút fölé, de túlságosan sötét volt, nem látta Lokit. Viszont hallotta.
Hallotta a fájdalmas köhögést, amivel a fiú kipréselte a vizet magából; hallotta a pánikszerű nyeldeklést, aztán a sírás összetéveszthetetlen hangját.
Tony nem tudta elhinni, ami történt. Aminek a szemtanúja volt. Felfordult a gyomra, mert ez nem a szociopata, tömeggyilkos Loki volt. Ez egy védtelen kölyök volt.
Először a tehetetlenség öntötte el, mert rájött, ez csak egy emlék, majd jött a düh, végül pedig szánalom.
Mi teremtjük a saját démonaink.
Lokié pedig talán ebben a kútban született.

6. Bruce/Thor; 495 szó; Laurának
- Az első igazi koncertünkre!
- Egészségetekre!!
Thor széles vigyorral ivott bele a sörébe a többiekkel együtt.
Egy hangos, nyüzsgő és rendkívül barátságos kocsma hátsó részében ültek a zenekarral, és határtalan jókedvvel (amit az alkohol csak tovább fokozott) ünnepelték, hogy végre több mint háromszáz ember előtt játszhattak egy estén át.
Ahogy fogytak a körök, úgy lettek ők is egyre hangosabbak. A rock együttes két énekese, Tony és Natasha szokás szerint egymásnak estek valami apróság miatt, aminek konfliktusát egyik gitárosuk, Steve próbálta elsimítani. A basszus gitárért felelős Clint csak vigyorgott a dolgon, míg Thor tekintete a billentyűsüket kereste, de nem látta sehol.
Letette üres, sörhabtól terhes korsóját az asztalra, aztán a többieket figyelmen kívül hagyva felkelt az asztaltól, hogy megkeresse a hiányzó láncszemet.
Nem kellett messzire mennie. A pult legtávolabbi csücskében talált rá az egyedül gubbasztó férfira.
Thor megnyalta az ajkát, majd erőt véve magán odasétált, és leült az egyetlen szabad székre társa mellett.
- Azt hittem, ünnepelni együtt szokás, Bruce – mormogta. Intett a csaposnak, aki kérdés nélkül tudta, mit adjon neki.
Banner apró mosollyal pillantott rá.
- Megiszom a teljesen egészségtelen narancslevemet, és megyek.
Thor felvonta a szemöldökét.
- Ugye tudod, hogy senkit sem zavar, ha nem akarsz alkoholt inni?
- Nincs kedvem ma is vitatkozni Tonyékkal – sütötte le a pillantását Bruce.
A szőke vetett egy csúnya pillantást a barátaik felé, akik természetesen ezt nem láthatták. Összefűzte az ujjait, aztán a vállával játékosan meglökte a mellette ülőt.
- Ha akarod, megverem őket.
Bruce belenevetett az üdítőjébe, végül csak megrázta a fejét.
Hallgattak. Thor szerette Bruce társaságát. Még a csendek is olyan megnyugtatóak voltak. Az persze a szőke kis titka maradt, hogy igazából miért szeretett a másikkal lenni. Hisz Bruce sosem nézne rá úgy.
- Szuper voltál ma este – köszörülte meg a torkát, mire Banner meglepetten pillantott rá. – Nagyon elcsesztem ott a végén. Kösz, hogy kisegítettél.
- Mintha te lennél az első dobos, aki elejti a dobverőjét – forgatta meg a szemét a másik.
- Komolyan – erősködött Thor. – Hálás vagyok. Rajtad kívül senki sem vette észre.
Bruce nem mondott semmit, mindössze rövidet biccentett. Thor ezt a téma lezárásaként értelmezte, úgyhogy kinyúlt a frissen csapolt söréért. A végén kis híján az egészet magára öntötte, mikor a combjára csúszott egy kicsit hezitáló, de mégis határozott érintés.
Elkerekedett szemmel bámult Bruce-ra, aki halványan mosolygott.
- Ahogy azt sem, hogyan bámulsz engem minden próbán. Vagy azt, hogy azért ejtetted el a dobverőt, mert engem figyeltél a koncerten is.
Thor tiltakozni akart, letagadni mindent, de Bruce közelebb húzódott hozzá, farmerbe bújtatott lábaik egymásnak feszültek, aztán Banner megtámaszkodott a térdén, és megcsókolta.
- Holnap reggel laborom lesz – köszörülte meg a torkát, mikor pár centivel hátrébb húzódott -, de ha korán felkelünk, nálad tudok aludni.
Thor agya csak nehezen dolgozta fel a hallottakat, ám utána nem bírta levakarni a kilométer széles vigyort a képéről.
Elkapta Bruce tarkóját, és úgy húzta közel magához még egy csókra a kuncogó billentyűst, akibe már két éve bele volt esve, de úgy érezte, esélye sem lehet nála – egészen addig.

7. Loki/JARVIS; 472 szó; Nórinak
Loki abban a kék köntösben sétált körbe a garázsában (és egyben műhelyében), amit még Tony adott neki, miután felébredt a kómából. Jobban belegondolva, mikor épp nem meztelen volt, folyamatosan ezt viselte. Tonyban felmerült a lehetősége annak, hogy talán Loki ragaszkodni kezdett hozzá. Elvégre, valami biztos pontot nyújtott neki. Kapaszkodót.
Nem lehetett leányálom egyik napról a másikra halandóvá változni. Folyton sajogni a sebektől, fázni a kimerültségtől.
Minden érdekelte a mágust. Az újdonság varázsa teljesen lekötötte a figyelmét, így Tony is dolgozhatott az LS-200 új prototípusán, közben pedig szemmel tarthatta a férfit. Tiszta haszon volt.
Egy hét telt el, és úgy tűnt, Loki állapota most már stabil maradt, illetve egyenletes gyógyulásba lépett. Ehhez viszont az is hozzátartozott, hogy abnormálisan sok időt töltött Tony közelében. Nem mászott az arcába, nem is csüngött rajta, de amikor a milliomos kisétált valamelyik helyiségből, nem sokkal később Loki is követte. Volt úgy, hogy egész nap nem szóltak egymáshoz, csak ott voltak egymás közelében.
És voltak azok a pillanatok, amikor Loki a kiborulásig hergelte önmagát elképesztő apróságokon – vagy nem apróságokon. Tony utólag nem tudott rájönni, hogyan feledkezhetett meg JARVIS-ról.
Éppen letette a kezéből a forrasztópisztoly, letörölte az izzadtságot a homlokáról az alkarjával, mikor a garázst megtöltötte JARVIS finoman udvarias hangja.
- Uram, Maria Hill sürgősen beszélni szeretne magával.
Tony felsóhajtott.
- Képzelem, mennyire nagyon sürgős lehet. Próbáld lerázni.
- Már megmondtam neki, hogy itthon van.
- Te kinek az oldalán állsz? – vonta fel a szemöldökét, beletörődve, hogy újabb olyan telefonbeszélgetést kell lebonyolítania, amihez semmi ingerenciája. – Mindjárt megyek.
Lehúzta magáról a lóbőr kesztyűket, rádobta őket az asztalára, majd megfordult, hogy szóljon Lokinak, csak pár percre megy fel az emeletre.
Nem kicsit döbbent meg, mikor meglátta a másikat dühtől kipirult arccal, remegő kezekkel és szikrázó szemekkel.
- Loki…?
- Ki a fene volt ez, Anthony?
- Kicsoda? – pislogott.
- A férfi.
Tonynak szüksége volt arra a hosszú négy másodpercre, hogy összerakja a képet.
- JARVIS-ra gondolsz? Ó, ő a legjobb haverom. JARVIS, légy jó fiú és köszönj szépen Lokinak.
- Üdv, Mr. Laufeyson! Öröm látni, hogy a munka mellett valami más is leköti őt.
- Nagyon vicces, J – horkantott Tony. Loki továbbra sem tűnt boldognak.
- Ő lát minket? Figyel minket? Nem szóltál nekem, hogy van itt még valaki?!
Tony szólásra nyitotta a száját, miután Loki ordításának visszhangja végre elcsitult a vastag falak között, de arra már nem jutott ideje, hogy felhozza a zseniális érveit, mert a fekete hajú nyögve megtámaszkodott a mellette lévő szekrénysoron, aztán levegőért kapkodva lecsúszott a földre.
A sérülései.
- Fasza – mormolta. Ez a második alkalom volt két napon belül.
Odasietett, letérdelt Loki elé, ám a mágus ellökte magától, mikor megpróbált hozzáérni.
- Loki, JARVIS egy számítógép! – magyarázta. – Ne add be a kulcsot egy féltékenységi roham miatt feleslegesen.
A megjegyzéssel mindössze annyit ért el, hogy Loki az első kezébe kerülő tárggyal vágta képen, ami pedig egy villáskulcs volt.

8. Bruce/Tony; 477 szó; Laurának
- A jó büdös kurva életbe!
Bruce először azt hitte, Tonyból azért szakadt fel ez az egyáltalán nem szalonképes káromkodás, mert elejtette a mobilját, aminek a hátlapja és akkumulátora a lift másik felében kötött ki. Ám barátja nem hajolt le, hogy összeszedje a darabokat, hanem belekapaszkodott a faborítású korlátba, és ijesztően tág pupillákkal meredt Bannerre.
- Tony – szólította meg óvatosan őt Bruce. Éppen abban a pillanatban a villódzó sárga fény megszűnt, hogy a vörös, biztonsági áramkör világításnak adja át a helyét. – Tony, nyugi! Nem vagyok ideges. Biztos csak áramszünet van. Nem lesz bajunk.
- Örülök, hogy legalább te nyugodt vagy – nevetett fel a férfi. Úgy áradt belőle az idegesség, mint jobb napokon az alkoholszag.
- A többiek tudják, hogy a liftben vagyunk – próbálkozott tovább. – Nem hiszem, hogy… Megígérem, hogy nem lesz gond. Nem fog… Nem fogok átváltozni – erőltette ki magából.
Tony tekintete a félhomályban még elcsigázottabbnak tűnt, mint amilyen valójában lehetett. Legalábbis Bruce bőszen remélte, hogy nem borult ki ilyen mértékben csakis amiatt, hogy megállt velük a lift két emelet között. Ennyire nem félhetett Hulktól. Ennyire nem lehetett bizalmatlan Bruce-szal szemben.
Csakhogy Tony zihálása egészen másra utalt.
Az meg végképp, hogy fél térdre esett.
- Tony!
Bruce azonnal ott volt mellette, de ahelyett, hogy hozzáért vagy felsegítette volna, csak leguggolt elé. Tony homlokán gyöngyökben ült, illetve csorgott a verejték, és olyan hörgő hanggal kapkodta a levegőt, mint valami AIDS-es, végstádiumú tüdőrákos.
- Nem kapok levegőt… - nyögte. Remegett a karja, amivel még a kapaszkodót markolta. – Mi a faszért… nem tudják elindítani már ezt a rohadt…
- Tony, az ég áldjon meg, ne beszélj!
Bruce két kezébe fogta a másik arcát, hogy – amennyire lehetséges volt ez a szinte semmi világítás mellett – rendesen megnézze a szemeit.
- Hagyjál már! – hörögte a milliomos, de arra sem volt ereje, hogy elrántsa a fejét.
- Pánikrohamod van, Tony! – meredt rá Bruce. – Lassabban kell lélegezned, vagy el fogsz ájulni! Meg kell nyugodnod, hallod? Nem lesz semmi baj. Gyerünk, lassan beszívod a levegőt, benntartod, aztán kifújod. Gyerünk!
Tony megrázta a fejét, a zihálás erősödött. Olyan mértékben hasogatott a mellkasa, hogy alig bírta tartani magát, ráadásul Bruce aggódó arcából is kettőt látott. Aztán végre valahára eljutott az agyáig a professzor határozott és megnyugtató hangja. Segített, hogy arra az egy hangra koncentrálhatott. Segített összpontosítani a légzésére.
Hosszú percek kellettek hozzá, de Tony végre sokkal egyenletesebben vette a levegőt.
Még tíz perc kellett, mire a világítás ismét helyreállt, a lift pedig egy zökkenéssel továbbindult lefelé.
Amikor megérkeztek a földszintre, Steve, Clint és Natasha már ott várták őket, láthatóan kissé idegesen. Az ajtószárnyak elcsúszásakor Tony még mindig Bruce vállgödrében nyugtatta az arcát, és finoman remegett, miközben a professzor szorosan tartotta őt.
Banner csak megrázta a fejét Steve döbbent arckifejezését látva, és folytatta a milliomos hátának egyenletes ütemben való dörzsölését. Az járt a fejében, amit Tony mormolt, mikor végre újra elindult velük a lift.
Olyan volt, mint a féreglyukban…

9. Bruce/Tony; 460 szó; Szabinak
Tony nem azért tört be a városban működő összes, közpénzből felszerelt kamera rendszerébe (az utcáktól kezdve a bank automatákon át egészen a szupermarketek biztonsági kameráiig), hogy megsértse bárki személyiségi jogait. Mindössze a társait szerette volna biztonságban tudni. Nagyjából tudni, ki merre jár. Alapvetően ezekre a felvételekre rá sem nézett általában, csak JARVIS ellenőrizte őket és szólt, amennyiben valami rendhagyót észlelt.
Arra nem számított, hogy egyszer, merő véletlenségből végig kell néznie, ahogy az egyik csapattársa egy elhagyott, évek óta bezárt ipartelepen megpróbál öngyilkos lenni.
Tony odafagyott a székébe, mikor Bruce meghúzta a ravaszt. Annyira megdöbbentő volt látni, hogy másodperceken keresztül teljes sokkban bámulta a képernyőt, ahol már nem Bruce látszódott, hanem Hulk és az őrjöngése.
Nem mondott semmit, mikor Banner másnap felbukkant a laborban, mintha mi sem történt volna. Pofán akarta vágni. A képébe akarta ordítani, hogy egy önző seggfej, és meg is halhatott volna.
Még sem mondott semmit.
Elnyomta a bensőjében tomboló haragot, ami szépen lassan ragacsos félelemmé és tehetetlenséggé változott. A barátja, akivel estéken át beszélgettek, akivel a legtöbb szabadidejét töltötte együtt, megpróbált öngyilkos lenni. Volt valami nyomós indoka arra, hogy pisztolyt nyomjon a saját fejéhez, és megpróbálja az aszfaltra kenni az agyvelejét. Tony pedig ebből semmit sem vett észre. Nem vette észre, hogy Bruce valamitől hosszú ideje szenved.
Nem lehetett csak a szörny. Más oka is kellett legyen. Tony pedig nem tudta.
Kevesebbet beszélt Bruce-hoz, mert elterelte a figyelmét az, hogy csendesen méregesse a professzort, megtalálja a jeleket. Mi lesz, ha megint megpróbálja, de ezúttal sikerrel jár? Mi lesz, ha egyszer valahogy Banner kijátssza a zöld fenevadat?
Tony nem állt rá készen, hogy gyászoljon. Ha pedig Bruce lehetett annyira önző, hogy kísérletet tegyen erre, akkor ő is lehetett önző.
Bruce sem szólalt meg annyiszor. Hosszú hetek kellettek ahhoz, hogy mindketten túltegyék magukat a történteken – de egyikük sem feledkezett meg róla.
Tony el akarta mondani. Csak aztán sosem találta a megfelelő szavakat. „Láttam, hogy meg akartad ölni magad. Mondd, mégis miért?” Talán nem ez lett volna a megfelelő módja a dolognak. Emellett tudta, hogy ezzel Bruce személyes szféráját sértené meg. Az öngyilkosság… intim dolog. Tony sem mondta meg senkinek, mikor haldoklott a palládium mérgezés miatt.
De Bruce-nak akkor sem volt joga ezt tenni. Nem volt joga önkényesen eldönteni, kitől szakíthatja el magát. Legalábbis Tony önzősége ezt susogta a fülébe.
Mivel volt annyira racionális, hogy tudja, nem lehetett mindig a professzor mellett, és rettegett annyira a következő alkalomtól, hogy lépéseket tegyen, más oldalról próbálkozott.
Meg akarta mutatni a férfinak mindazt, amit elveszítene, ha azelőtt halna meg, hogy eljönne az ideje.
Szüksége volt Bruce-ra. Nem tudta volna elengedni.
Amikor pedig Bruce hideg verejtékben fürödve ébredt az újabb rémálomtól, amiben megölt mindenkit, akit valaha szeretett, Tony ugyanúgy kapkodta a levegőt a szomszéd szobában. Ő a rémálmaiban mindig csak egy valakit vesztett el.

10. Bruce/Steve; 462 szó; Osz. Editnek
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjünk.
- Máris? – pillantott a nőre Tony. – Itt a pasid, hova olyan sietős?
- Holnap reggel bevetésünk lesz – ajándékozta meg egy már-már lesajnáló pillantással Natasha, miközben felvette a kabátját, ami eddig a széke háttámláján pihent.
Clint gyorsan lehajtotta a söre maradékát.
- Hallottátok az asszonyt – vigyorodott el bocsánatkérően. Átkarolta Natasha derekát, halántékon csókolta, aztán letett tíz dollárt az asztalra, és elsétáltak a kijárat felé.
- Azt hiszem, nekem is mennem kéne – sóhajtott végül Tony. Steve és Bruce sokat mondóan összepillantott; előbbi szintén egy korsó sört szorongatva, míg utóbbi az inkább narancslé, mintsem vodka itala fölött. – Loki vagy megöl, vagy szexelni akar majd, de bármelyik is legyen, hosszú lesz az éjszakám.
- Kösz a teljesen felesleges beavatást a részletekbe – fintorodott el Steve.
- Nagyon szívesen – mosolygott elégedetten a milliomos. Ő annyi pénzt hagyott az asztalon, amiből kijön két barátja számlája és a borravaló is. Egyikük sem szólt érte semmit. Már túl sokszor futották le ezt a vitát.
- Úgy tűnik, ketten maradtunk – jegyezte meg apró mosollyal Bruce, miután bezáródott a kocsma ajtaja Tony mögött.
- A fiataloknak ágyban a helye – kacsintott Steve, és megemelte a poharát Banner irányába, aki nevetve viszonozta. – Neked nincs valakid, akihez haza kell sietned?
- Egy cikk befejezésén és az ágyamon kívül semmi sem vár már rám – rázta meg a fejét a férfi. Valahogy még csak nem is volt kellemetlen ezt kimondania Steve-nek. Talán, mert egy cipőben jártak. – Neked?
- Dehogy – mosolyodott el ezúttal Steve. A nyári égbolt kékjét tükröző szeme megtelt egy kis izgatottsággal, ha arra gondolt, mit tervezett ma éjjelre. – Egy filmet szeretnék csak megnézni. Igyekszem a szabadnapjaimat felzárkózással tölteni. Hasznos és élvezetes is egyben.
- Mit fogsz nézni? – érdeklődött Bruce. Már alig lötyögött valamennyi vodkanarancs a pohara alján. Talán lassan nekik is menniük kellene.
Steve oldalra fordult, és a bőrkabátja belső zsebéből elővett egy elég megviselt, sötét borítású noteszt, amibe egy tollat rakott könyvjelzőként. Kinyitotta, aztán Bruce elé tolta, ujjával a megfelelő sorra bökve.
- Star Trek? – derült fel a professzor arca. – A filmeket vagy a sorozatot akarod megnézni?
Elég nyilvánvaló volt, hogy ezzel a kérdéssel megölte Steve gondosan felépített önbizalmát azzal kapcsolatban, hogy tudja, mit csinál. Pislogott párat, aztán lassan és egyben kínosan megvonta a vállát.
- Azt hiszem, egy filmet kölcsönöztem ki.
- Veled tarthatok? – kérdezte Bruce. Végig sem gondolta igazán, mielőtt kimondta. Óvatosan pillantott a szőkére, ám neki csak szélesedett a mosolya.
- Örülnék neki. Tonynál biztos jobb partner lehetsz ebben.
Ezzel Bruce nem szállt vitába. Ő is nézett már filmeket Tony társaságában, és nem igazán nevezné ezeket az alkalmakat élete legkönnyebb szórakozásának. Ráadásul hosszú idő után először lehetett egy estéje, amit nem egyedül tölt.
Útban Steve lakása felé régi filmekről, az 1940-es évekbeli orvostudományról és Tony nulla önkontrolljáról beszélgettek – talán első alkalommal, mióta ismerik egymást.

11. Loki/Tony; 466 szó; D. Barbarának
- Baszki – nyögte Tony, mikor másfél lépésnyire a lábától ripityára tört a kedvenc whiskeys pohara, amit még Pepper hozott neki Európából. Rövid úton egy tányér is követte a pohár sorsát, bár ezt fele annyira sem bánta. Happy ajándéka volt a Pepperrel való összeköltözése miatt.
Loki elégedetten vigyorogva végignyalt az alsó ajkán, a lábait pedig szorosabbra fűzte Tony dereka körül. Újra összeszorította az izmait a férfi körül, aki erre hangosabb nyögéssel nyomakodott vissza belé.
Délutánra várták Odin érkezését, ami olyan szinten elcsigázottá tette Tonyt, hogy Loki megunta nézni a fel-alá járkálását, és azt, hogy ketrecharcot rendezett a pincében a páncéljaival. Sokkal kellemesebb módját is ismerte a feszültség levezetésének.
Ennek köszönhetően kötött ki a konyhapulton meztelenül, Tonyval a lábai között.
- Nem gondoltam volna, hogy apád ennyire beindít – hördült fel, mikor a fülcimpáján végigfutott Loki nyelve. Kapott egy rosszalló morranást.
- Ne bosszants fel! – figyelmeztette őt, sarkait ösztönzően fúrva Tony hátsójába, akit nem kellett kétszer kérni.
Beletemette az arcát Loki nyakába, a fogával karistolta végig az izzadtságtól kissé sós bőrt, hogy aztán finomnak nem nevezhető csókokkal kényeztesse őt ugyanott. A mágus elégedetten döntötte hátra a fejét, még több felületet ajánlva fel, és halkan felmorrant.
A következő pillanatban az a furcsa érzése támadt, hogy nézik őket.
Clint arckifejezése félúton megrekedt az elborzadt és hitetlenkedő között, árnyalva némi beteges szürkével, ahogy őket figyelve, amint szexelnek a konyha kellős közepén. Tony háttal állt neki, úgyhogy ő egy percig sem zavartatta magát, lökött egy újabbat, amitől Loki egy pillanatra kibillent a nagy önuralmából.
Vigyorogva nyögött fel.
Barton úgy festett, mint aki mindjárt elájul.
- Anthony – mormolta a milliomos fülébe.
Tony mindössze hümmögött. Túlságosan lekötötte, hogy egy sötét foltot szívjon Loki kulcscsontjára.
- Anthony – köszörülte meg a torkát kicsit erélyesebben. Ha a Sólyom betöri a fejét a konyhakövön, mindenki őt fogja hibáztatni, és megspórolta volna a vitát. Ráadásul egész megkedvelte Bartont az együtt töltött idő alatt.
- Mi van már? – kapta fel a fejét a férfi. – Ha én nem dumálhatok dugás közben, akkor te sem.
Loki a mutató- és hüvelykujja közé csípte Tony állát, és finomkodással nem törődve a bejárat felé fordította a fejét.
- Ó.
Clint nagyon lassan pislantott egyet.
- Agykárosodásom lett.
- Azért ennyire nem lehetünk szörnyű látvány – húzta zavart vigyorra az ajkait Tony. Barton egy „Akarsz fogadni?” arckifejezéssel reagált.
Clint letette a kezében lévő táskát a padlóra, aztán a tenyerébe temette az arcát. Bármily’ hihetetlen, de ilyesmi még sosem történt Tonyval korábban, úgyhogy tanácstalanul nézett fel Lokira, aki viszont – jól láthatóan – kezdte unni a helyzetet.
- Akarsz még valamit, Barton? – vonta fel a szemöldökét kérdőn. – Ha nem, akár mehetnél is. Kicsit elfoglaltak vagyunk. – Számító mosoly költözött az arcára. – Persze, akár csatlakozhatnál is.
Barton úgy ítélte meg, a józanesze többet ér a büszkeségénél. Önmagát is megszégyenítő sebességgel hagyta el a konyhát, miközben Tony utána üvöltött egy „ez köztünk maradhatna!” kérést.

12. Loki/Tom Hiddleston; 489 szó; Zsófinak
Az ajtó akkora lendülettel vágódott ki és neki a falnak, hogy a szekrényen gondosan elhelyezett, dedikált teniszlabdákból három a padlón kötött ki. Tom ösztönösen felpattant, és a takaróért nyúlt, hogy azt rántsa meztelen ágyéka elé.
- Loki! – nyögte. – Nem véletlenül volt kulcsra zárva az ajtó!
- Azt látom – mérte végig rájátszott jelentőségteljességgel a másik, aki Tommal szemben túlöltözöttnek hatott. Még sötét szövetkabátját sem vette le. – Szabad megkérdeznem, mit csinálsz zárt ajtók mögött a ruháid nélkül, Thomas?
Tom zavara ettől nem csökkent.
- … dolgozatra készülök.
- Furcsák vagytok ti britek. Mi lenne, ha segítenék a tanulásban? – érdeklődött vigyorogva, és már le is csúsztatta a válláról a kabátját. Tom azonnal tett egy lépést hátra.
- M-megoldom egyedül is, köszönöm – válaszolta a középiskolás, jelen pillanatban pipacspiros arcú fiú. Rendkívül szép kontrasztot nyújtott a szőke, göndör fürtjeivel.
Loki úgy tett, mint aki nem hallotta a választ, és megszabadult a pulóverétől is. Egy fekete ingen és farmeren kívül semmit nem viselt már.
- Azért jó tudni, hogy a hátsód ilyen hamvasan fehér. Már kezdtem féltékeny lenni a barna színedre.
Tom megsemmisülten pillantott hátra a válla felett. Sikerült pont a szoba egyetlen állótükre előtt lecövekelnie. Mély sóhajjal lépdelt oda az ágyához és ült le, a takarót még mindig szorosan maga előtt tartva.
Loki magával rendkívül elégedetten lesöpört egy gondosan elrendezett papírhalmot az íróasztalról, hogy annak helyére üljön fel.
- Mi újság a kis barátnőddel?
- Barátnőmmel? – temette az arcát a kezébe Tom.
- A barna hajú, zöld szemű szépséggel. Akinek azt az emberiség ellen elkövetett bűncselekményt írtad, amit versnek nevezel, és akinek a nevét álmodban nyögdösni szoktad. Lisa?
Tom szörnyülködő arckifejezése láttán Lokiból kitört a nevetés.
- Látnod kellett volna az arcod – vigyorgott. – Egy hete meséltél róla, lángész. Alakul a dolog?
- Ezt nem szeretném veled megbeszélni – mormogta a fiú. Tett egy gyenge kísérletet, hogy megtalálja a nadrágját, amit, és erre pontosan emlékszik, az ágy mellé dobott le a földre. Loki nem akarta elrontani az erőfeszítéseit azzal, hogy szól neki, már rég bevarázsolta a ruhadarabot a szekrénybe.
- Inkább beszéljem meg Lisával?
- Nekem… tényleg tetszik ez a lány, Loki – pillantott rá Tom. Őszintén elgyötörtnek tűnt a kék szempár.
A másik lecsúszott az asztalról, átvágott a nem túl tágas szobán, és hellyel kínálta magát Tom mellett az ágyon.
- Tudom, Thomas. Éppen ezért rossz nézni, amit udvarlás címén csinálsz. Képzeld el, micsoda megpróbáltatásokon mehet keresztül minden egyes alkalommal, mikor felbukkansz a színen.
Tom felnevetett.
- Köszönöm az őszinteséget.
- Nagyon szívesen – veregette hátba a fekete hajú. – Mi lenne, ha folytatnád ezt a pucér rituáléval egybekötött tanulást, addig én megejtek egy telefont. Páros randi este?
- Páros randi? – vonta össze a szemöldökét Tom.
- Láttad már a bátyját a csajnak, Thomas? Mert ő látott már engem bőrnadrágban.
Tom fásultan elkönyvelte, hogy középiskolai évei alatt semmi esélye nem lesz arra, hogy normális társadalmi életet éljen. Azt nem tudta eldönteni csak, hogy Loki mindössze ennyire élvezte a szívózást, vagy a fiú meg akarta tartani magának a társaságát.

13. Loki/Tony; 445 szó; Kláralujzának
- … vagyis ezzel csak átlósan léphetsz.
Tony magával borzasztóan megelégedve fejezte be rövid összefoglalóját mindannak, amit alapszinten érdemes tudni a sakkozásról. Mármint ahhoz, hogy két ember egyáltalán játszhasson.
Felpillantva a tábláról viszont lehervadt a vigyor az arcáról. Loki féloldalasan háttal ült neki, és azzal szórakozott, hogy távolságilag ráncigálta Thor egyik elkanászodott, szőke hajtincsét, aki értetlenül állt a rejtély előtt, hogy vajon mi csiklandozza az arcát néhány másodpercenként.
- Egy percig nem zavar, hogy neked magyaráztam az elmúlt tíz percben? – kérdezte Tony, miközben a halántékán finoman lüktetett egy ér.
- Nem kifejezetten – válaszolta félvállról Loki. Elvigyorodott, mikor Steve végre beadta a derekát, és sóhajtva beavatta Thort a titokba, aki ezután erőltetett dühvel fordult hátra a kanapén.
A mágus jól szórakozva, elegánsan intett neki.
Aztán az arcvonásai hökkent, végül bosszús kifejezésbe rendeződtek, mikor valami tarkón találta. Nem különösebben fájt a fehér királynővel való találkozás, inkább csak… idegesítő volt. Mint nyáron egy szúnyogcsípés.
Tonyra meredt, aki durcásan, ellenben tökéletesen harcra készen bámult vissza rá.
- Próbáld ezt meg még egyszer, Anthony, és nem vállalok felelősséget a történtekért.
A kijelentés hallatán Thor érdeklődve pislogott hol az egyikre, hol a másikra, míg Steve fejben osztott és szorzott, és erkölcsi vizsgálat alá vetette a süllyedő hajó csendes elhagyásának lehetőségét.
Tony arcára kiült az a veszélyes „azt hiszed, hogy nem merem megtenni?” eltökéltség.
Loki tekintete éppen csak nem küldte vérben fetrengve a padlóra a milliomost.
Aztán lendült egy sötét futó.
Steve óriási nyekkenéssel landolt a szőnyegen, mellkasán Thor teljes súlyával, mikor a kanapé felborult. Tony gazellákat megszégyenítő kecsességgel vetődött át a bútordarabon és kötött ki pontosan Steve feje mellett. A kapitány nem akart hinni a szemének.
Tony vigyorgott. Óvatosan dugta ki a fejét a háttámla mögül.
- Tökéletesen megérdemelted!
Loki nem így gondolhatta, mert a férfi a falig repült hátra. A két szőke moccanni sem mert, amikor a mágus elsétált mellettük, egyenes Tony irányába.
- Könyörögj megbocsátásért!
A fekete hajú hangja olyan volt, mint az acél: hideg és kemény.
- Én a helyében megtenném – mormogta Thor. Szerencsére már ő tartotta a saját súlyát, úgyhogy Steve normálisan kapott levegőt. Nem mintha a légzés fontosabb lett volna, mint ennek a jelenetnek a figyelemmel követése.
Tony azonban makacsabbnak tűnt a félistennél.
- A nagy francokat!
- Anthony.
- Akkor sem.
- Anthony.
- Ha megversz sakkban, bocsánatot kérek – jelentette ki Stark, és lassan felkelt a földről. Loki elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.
- Ha esetleg te nyernél?
- Épp elég lesz az elégtétel, hogy megvertelek – vigyorgott.
Loki körül egy csapásra eltűnt a fenyegető aura, sőt! Odasétált Tonyhoz, hogy lecsókolja azt a fülig érő vigyort a másik képéről.
Steve megrökönyödve nézett Thorra, aki rántott egyet a vállán.
- Vele nőttem fel. Már nem tud meglepni.

14. Logan/Steve; 490 szó; Or. Editnek
- Itt Rogers! Hallja bárki is, amit mondok? Itt Rogers, vétel.
A rádió teljesen süket volt. Sóhajtva dőlt neki az egyetlen falnak, ami nem omladozott ennek az épületnek az alagsorában. Az összes kijáratot elzárta a törmelék, az egyetlen ablakrés pedig, amin sikerült kijuttatnia az utolsó lent ragadt gyereket is, túlságosan szűk volt neki. A falat sem tudta kiverni. Próbálta.
A központból, amikor még volt vétel, azt ígérték, hogy amint tudnak, küldenek egy csapatot, de Steve nem bízott a korai felmentő seregben. Nem lett volna itt egyedül, ha lettek volna szabad egységek. A zavargások túl nagy területet érintettek. A pánik túlságosan elhatalmasodott az embereken, és a robbantások száma is megnőtt.
A kinti zajok nem enyhültek, sokkal inkább erősödtek.
Steve utálta, mikor nem tehetett semmit.
- A fenébe – mormogta az orra alatt, és ellökte magát a faltól, hogy még egyszer végigmenjen az alagsoron, hátha kihagyott valamit.
A válla kiugrott a helyéről, és piszkosul fájt. Elvágta az arcát, emellett valószínűleg eltört az egyik bordája. Ki kellett jutnia.
Épp a kiútkeresés felénél tartott, mikor óriási csattanás zaja töltötte meg a helyiséget, a plafon pedig port szitálva a fejére megremegett. Steve maga elé kapta a pajzsát a még használható karjával.
A félhomályból előbontakozott egy sötét alak.
Megkönnyebbülten engedte le a kezét, mikor felismerte őt. Személyesen még nem találkoztak, de látta az aktáját.
- Kapitány – dörmögte az érkező. A kézfejéből elővillanó karmok lassan visszahúzódtak.
- Farkas – biccentett a szőke. Nem öntötte el boldogság, de határozottan megkönnyebbült.
- Logan – helyesbített a másik. Közelebb érve majdnem fél fejjel Steve fölé tornyosult. – Hogy került maga ide?
- Itt ragadtam, miután kijuttattam a gyerekeket – válaszolta. Végigpillantott Logan megtépázott egyenruháján. Tele volt vérfoltokkal, de sebeket még sem látott. Az öngyógyítás csodája. – Ön? Azt ne mondja, hogy az erősítést képviseli – húzta kimerült mosolyra a száját.
- Belezuhantam a liftaknába. A tetőről.
Steve szeme egy egészen picit elkerekedett. Aztán sikerült teljesen feldolgoznia a hallottakat.
- A liftakna járható út?
- Nem kísérleteznék vele, Kapitány – közölte. – Hacsak nem akar egy tonna betontörmeléket a nyakába.
Vagyis itt ragadtak. A központ tudta a helyzetét, tehát előbb-utóbb megtalálják őket. Addig viszont mindketten malmozhattak, miközben odakint emberek szorultak segítségre.
- Fenébe – mormolta ismét, és hátat fordított a másiknak. Ott volt az a nyílás. A szérum előtti énje könnyedén kicsusszanhatott volna rajta.
- Ne hibáztassa magát, Kapitány – sétált mellé Logan. A zsebéből elővett egy szivart és egy gyufásdobozt. Steve felvont szemöldökkel figyelte. – Öregek vagyunk mi már ehhez. Emellett holtan nem leszünk nagy segítség. Visszatesszük a vállát, aztán elszívjuk ezt, és talán addigra a díszpintyek idetolják a képüket.
Steve nem sok értelmét látta ellenkezni. Leeresztette a karjáról a pajzsot, majd apró bólintással fordult Loganhez.
- Essünk túl rajta.
A falnál kellett csinálniuk, hogy Steve meg tudjon támaszkodni, és ellentétes irányú erőt legyen képes kifejteni.
Logan tenyerének forróságát a ruháján keresztül is érezte.
- Mehet, Kapitány?
- Steve – mosolyodott el halványan. – Csak Steve.
A másik férfi biccentett. Együtt számoltak el háromig.
Pokolian fájt.
A segítség pedig csak órákkal később érkezett meg.

15. Bucky/Steve; 498 szó; Magamnak
A nyomok visszavezettek Washingtonba.
Steve tudta, hogy valahol elrontották. Sam csendesen és nem tolakodóan vigasztalta, illetve megígérte, hogy két nap, és újra kezdhetik az egészet. Steve tisztában volt vele, hogy sietnie felesleges. A szellem, akinek a nyomait követték, lépés előnyben volt hozzájuk képest. Valahol, valamelyik pontján az üldözésnek nem figyeltek eléggé, és kicsúszott az ujjaik közül, akár egy füstfelhő.
Úgy döntött, ezt a két napot a régi lakásában tölti, amit már helyrehoztak, és átnézi a Natasha által összeszedett aktát.
Mióta nem kellett emberek millióinak biztonsága miatt aggódnia, a nap minden perce szabaddá vált, hogy gondolkozzon a történteken.
Ha tudta volna, hogy Bucky túlélte azt a zuhanást, azóta kereste volna, hogy felébredt a SHIELD gondoskodásában. Abban sem volt biztos, hogy ő túlélte volna az esést. A gondolat, hogy Bucky akár több napon keresztül haldokolhatott ott a hóban, fagyban, a rideg szakadékban, hogy aztán a Hydra kísérleti nyula legyen, hányingerrel töltötte el.
Meg kellett volna bizonyosodnia felőle. Visszamennie a szurdokba, oda, ahol látta lezuhanni Buckyt, és megkeresni a holttestét. Csakhogy ott volt a háború, ami nem állt meg amiatt, hogy ő elvesztette a legjobb barátját.
Próbált a régi emlékekre koncentrálni. Próbálta felidézni Bucky pajkos mosolyát, a rosszfiús csillogást a szemében, az alkoholtól terhes szundítások hortyogását. A közös pillanatokat még Brooklynban. Ám mindig, mikor a múlt emlékeibe menekült volna, feltűnt előtte a fémes csillogás és a vörös csillag, az üres tekintet és érzelemmentes arc. Hallotta Bucky üvöltését, mikor eltörte a karját. Látta maga előtt a fájdalomtól eltorzult arcát, miután kihúzta magát a tartólemez alól. Érezte Bucky forró, dühös lélegzetét az arcán, ahogy az utolsó ökölcsapás is hangosan csattant az arcán.
Ebben a két napban, hajnalban és este is eljárt futni. Az utolsó Washingtonban töltött estéjük kocogásából visszatérve sem tudott másra koncentrálni. Akármit mondjon Sam, Natasha, Fury vagy Maria Hill, ez az ő hibája volt. Akkor kellett volna Buckyt hazaküldenie Amerikába, mikor kihozta őt a Hydra támaszpontról. Csakhogy Bucky sem akadályozta meg sosem, hogy ő a hiábavaló jelentkezésekkel próbálkozzon. Nem tehette meg vele.
Lehúzta magáról a helyenként nedves pólót, a száraz részekkel pedig felitatta az izzadtságot az arcáról, míg átsétált a fürdőszobába. A mosdókagyló feletti tükörben meglátva magát rögtön a sebhelyekre tévedt a pillantása. Bucky lövései begyógyultak, de mindegyik után heg maradt a testén. Előbb-utóbb el fognak tűnni. Steve csak nem tudta, akarja-e, hogy eltűnjenek. Ennyi maradt neki most Buckyból.
Sóhajtott, aztán kinyitotta a tükörrel fedett szekrényajtót, hogy elővegye a fogkeféjét.
Abban a pillanatban csapta meg meztelen hátát az éjszaka hűvös levegője, amikor visszazárta a kis szekrényt. Már azelőtt tudta, hogy valaki áll a háta mögött, hogy felpillantott volna.
A nappaliból kinyúló sötétségben húzta meg magát, baseball sapkával és kapucnival a fején, Steve mégis rögtön felismerte. Kis híján elejtette a fogkefét, amint a Tél katonája besétált a fürdőszobai lámpa által sugárzott fénykörbe.
- Miért követsz engem?
Steve tudta, hogy nem képzelődik. Nem álmodik. És azt is látta, hogy Bucky tekintete már egyáltalán nem olyan üres, mint pár hete volt.
- Egyszer azt mondtad nekem… nélkülem nem mész sehova. Hát én sem nélküled.

Until I find the right words

jarithka — Thu, 10 Apr 2014 19:25:26 GMT

Because finally I could watch Captain America: The Winter Soldier today, and it was brilliant and marvelous, if I can say like this. But it was so intense and so much, I really need to sleep, before I can say anything beside 'asdlkgjadjhsghkjds ;_________; oh gosh asdkfjakhsd'.
Not without you.

I made this layout, and... I made this layout. I like it. It's just a little piece of that tornado which is inside me.

Ah, seriously <3 I don't know how many amazing Marvel movies I can take more. They are just mindblowing.

誕生日おめでとう智くん

jarithka — Wed, 09 Apr 2014 21:34:55 GMT

Happy 29th Birthday, Yamapi~ ( ´ ▽ ` )ﾉ
I read your blog entry, and it seems, you had a fantastic day, which you totally deserved, so I'm glad ♥ Sometimes when you feel insecure, think of these days, and you'll see how many people love you. You're just somebody who deserves lots of love. Just because you give so much love, too.
Lots of happines for you, sunshine boy ♥

✖